4
4
Milyen furcsa, ha delet harangoznak, aztán nincsen ebéd. János az iskolában ült. Egyedül ült ottan. Nyáron ki is volna még más az iskolában? hiszen más gyerek nem nevelődik úrnak. Más gyereknek elég, ha írni, meg olvasni tud, aztán élhet kedve szerint. A föld terem neki kenyeret; a disznó növeszt neki szalonnát; a sok szűr meg suba közül, ami készül a világon, neki is jut egy-egy. És másra nincs is szükség; legfeljebb télen egy pár csizmára, amit kölcsön is kaphat, ha valahova menni akar.
De Jánosból úr lesz. Az úrság pedig azon kezdődik, hogy az ember tudja a menzát. Mi az a menza? Rugja meg a bagoly, aki kitalálta, annyit tesz az, hogy asztal. Aztán hol m-et, hol e-t kell ragasztani hozzá, hogy értelme legyen. Furcsa nép volt az a latin, de nem okos! Miért raktak a latinok mindenre más nevet? Hát nem könnyebb-e azt mondani: asztal, mint azt, hogy menza? Persze ezt azért találták ki, hogy ne lehessen úr mindenkiből. Bárcsak ne is lenne úr senki a világon!
Az ablakok nyitva vannak nyáron. Az utcáról behallatszik a lovazó gyermekek boldog lármája. Azok lovazhatnak. Azoknak nem kell tudniok, hogy a latinok hogyan mondták az asztalt. A kert felől csendes a világ. Csupán a méhek zümmögnek. Zimmegnek, zümmögnek. Elkeringőznek az ablak előtt. És mintha segíteni akarnának Jánosnak, ők is azt zümmögik:
.....menza.....
.....menze.....
.....menza.....
.....menze.....
.....menza.....
János azonban most már inkább a magyar menzára gondol, mint a latinra. A világ minden tudományánál mélyebben érdekli az a kérdés, hogy vajon mit főztek otthon?
Ha az apja nem akarná, hogy ő úr legyen, most otthon ülhetne.
A kert kavicsos útján lépések hersegnek.
Vagy Juliska, vagy a mester úr - gondolja János.
És a fejét a két tenyere közé szorítja: nekibúsultan hajtja a menzákat.
Az ablakban megjelenik egy szöszke leánykafej. Kék szem, vállig érő haj. A hajban egy lenvirágszín selyemcsokor.
- Jancsi! - susog be mosolyogva.
Jancsi felkapja a fejét.
- Apuka lefeküdt. Egy órát alszik. Kinyissam az ajtót?
- Ki!
- Mit adsz?
- Verebet.
- Mikor?
- Délután.
- Bizonyos?
- Bizonyos.
A kulcs egyet fordul, Jancsi kiugrik, mint a kutya a ládából, és hazagyorsalkodik.
* * *
Egy szeptemberi napon a szokottnál vastagabban füstölt a Pöhölyék kéménye.
- Viszik az iftyurat a városba - mondották a faluban.
S valóban János úr ruhát kapott azon a napon. A ruha nem volt se piros, se zöld, sem aranyos; egérszín szürke posztóból készült, és a nadrág buggyot vetett a térdén, de azért János megelégedéssel szemlélte.
Az igaz, hogy nem sokáig. Mert az új ruha csak első betűje volt annak a sok mindenféle zavaros írásnak, amely a sorsa könyvéből most zúdul reá. Az iniciálék is mindig szép színesek, de a többi betű már fekete. János fázott. Még csak egy alvás, azután isten tudja, mi következik? Elviszik őt a városba, messzire, még vasúton is mennek majd. Olyan messze lesz, hogy még karácsonkor se térhet haza.
Lám az öccse, a Péter milyen gondatlan vidámsággal válogatja a tarka babot. Abból nem lesz úr. Annak nem kell tudnia, hogyan nevezik az urak a babot latinul?
János szeretné neki mondani:
- Játsszunk Péterke lovasdit: légy te a pej, én leszek a kocsis.
De érzi, hogy illetlenség volna az efféle játék ezen az utolsó napon, s éppen az új ruhában. Búsan nézeget a lábán szürkéllő pötyögős nadrágra. Hova megy az a nadrág? Istenem, hová megy?
* * *
Utoljára hálnak együtt Péterkével. Az ágy puha és meleg. Péterke már lehunyta a szemét, és édesen aluszik. Az egyik öklöcskéjét összeszorítja. Bizonyos, hogy a legszebb tarka babok vannak abban. Nem veszi el azt tőled, Péterke, senki!
János nem tud aludni sokáig. Fél kézzel átöleli a Péterke nyakát; az arca a Péterke hajához simul. Holnap már ő is egymagában fekszik, Péterke is. Vajon mit gondol majd Péterke, ha egyedül, egymagában kell hálnia!?
Még sötét volt, mikor az anyja gyöngéden megrázogatta a vállát:
- Kelj föl, fiam!
Az apja már akkor fönn volt. Az asztalnál ült. Gyertyavilágnál beretválkozott. A szobában csend volt. Künn a sötétben a hajnali harangszó járta a falut. Milyen búsan szól ma a harang! Mintha azt mondaná:
Megy a János...
Megy a János!...
Megy a János!...
Közben előáll a kocsi is. János kinéz az ablakon, hogy milyen a kocsi, mikor őt szállítják? A kocsi csak az, amelyik máskor, de mégis zord és ünnepies. A lovak türelmetlenül kapálnak. István mindenes komoly nyugalommal szívja a pipáját.
Péterkét is felköltötték.
- Csókoljátok meg egymást - mondotta az anyjuk. - Ki tudja mikor látjátok egymást megint? Meg is halhattok.
A két gyerek átölelte egymást, megcsókolta egymást. A vén kakukkóra szomorúan ketyegett:
...Kitty-ketty. El kell menni. El kell menni!...
- Nesze - szólt Péterke.
És Jánosnak a markába nyomta a tarka babszemeket.
No, isten veled, szép, zsúpos hajlék! Nem szaladgál többé János az udvarodon! Isten veled, méltóságos, vén kútágas! Isten veled, kiskapu, nagykapu! Isten veled, vén lombos eperfa! Isten veletek, ti meleg, kis falusi házak! Visszatér-e János valaha vagy talán sohasem?...
Lassankint elmaradt mögöttük a falu. Kiérkeztek az országútra.
A nap is kiemelkedett eközben az aranyos felhőágyából, és két árnyéklovat adott a két igazi lóhoz. Az árnyéklovak a földön oldalt futottak az igazi lovak mellett. Mintha azok is azon dolgoznának, hogy Jánost mentől távolabb vigyék a falutól.
Mikor a dombra érkeztek, János visszafordította a fejét. Nem látszott már más a faluból, csak a torony.
- Mit nézegetsz hátra! - szólt rá az apja. - Előre nézz! Mindig csak előre nézz!
S elővonta a pipáját.
Jánoska belehúzódott a szűrébe. És előrenézett. De összefolyt a szeme előtt az egész világ.
* * *
Különös valami az a város! Házon ház, ablakon, ablak. Urak nyüzsögnek mindenfelé. Minden házban bolt van, és minden boltajtón kép. Az egyik boltajtón egy hosszú orrú fehér elefánt látható, meg egy fekete ember. Szörnyűség, micsoda szemeket vet az a fekete ember Jánosra!
Így nem is tud más nézni, csak Fabay bácsi, az öreg csizmadia, aki ez időtől kezdve havi tíz forintokért második apja lészen Jánosnak. A városi életnek már a kezdete se volt jó.
- No spektábilisz - mondotta Fabay bácsi a János fejére téve a kezét -, miből terem a méh?
- Petéből - feleli János.
- Petéből? Dehogy petéből, fiam. A holt borjúban terem az, meg az oroszleányban. Avagy nem tanultad-e a Bírák könyvében, hogy "midőn Sámson meglátná az oroszleánynak holttestét, íme, egy raj méh vala az oroszleánynak a szájában."
János hírit se hallotta ennek.
Fabay bácsi tovább kérdezett:
- Hát azt tudod-e mitűl fél az oroszleány?
- Semmitől se fél.
- Nem-é? De bizony fél az a szekérzörgéstől is, meg a kakaskukori-kolástól is, meg a majomtól is, a farkastól is. Hát a medve mitől vadul meg?
- A puskától.
- Nem attól bizony, fiam, hanem ha fényes rézmedencére néz.
Pöhöly apa vakargatja a fejét aggodalommal.
Az öreg csizmadia azonban kegyetlen nyugalommal húz egyet hosszan lelógó vékony bajuszán. Oldalt húzza azt. Olyan, mint a fonál. Meglehet, hogy abból húzza ki a kérdéseket.
- Mit tudsz a Julius császár lováról?
- Azt nem tanultam - feleli János röstelkedve.
- Kár pedig, fiam, mert olyan ló nem volt több a világon: megolvashatod a néhai tisztelendő Miskolczy Ferenc könyvében, hogy "annak a lónak az első lábai oly igen szépek voltak, hogy merőben az ember lábaihoz hasonlóknak ítéltettek".
- Hát te semmit se tudsz! - fakadt ki Pöhöly apa.
- Nem baj no - csitította az apát a csizmadia. - Ha mindent tudna, nem kellene iskolába adni. Majd ügyelek én rá, hogy mindent tudjon.
János kikísérte délután az apját a vasúthoz. Gonosz találmány az a vasút: elviszi egyik embert a másiktól - kietlen messzeségre.
János egyedül maradt a nagy, idegen városban. Amint hazafelé botorkált, rendre nézegette az arcokat: nem találna-e ismerőst? Még a doktornak is örült volna, ha látja; de nem látta, pedig az is úr.
Amint a zsebébe mélyeszti a kezét, egyszerre maga elé bámul: kivon a zsebéből öt szem tarka babot. Megbámulja. Aztán visszateszi a zsebébe.
Abban a szobában, ahova szállásolták, még négy másik gyereket is talált. Vidáman csevegtek az asztalnál, a lámpás mellett. Az egyik szivarozott is.
János ráült a maga kis zöld ládájára. Onnan vizsgálta őket. A szivaros gyerek a tudománynak és a hatalomnak félelemre gerjesztő ábrázata volt. Biztos, hogy az őt megüti, amint megpillantja. Íme, már rá is emelte a szemét. Fölkél az asztaltól, és hozzásétál.
- Hát te ki vagy? - kérdezi peckesen.
- Pöhöly János - feleli János aggódó tisztelettel.
S fölkel.
- No ne félj - mondja amaz fensőséges jóakarattal -, nem vagyok én pedellus. Gyere a többi kutyáho'.
János odabátorodik az asztalhoz.
Csudálatos újságokat beszélnek ott. Hogy ti. melyik tanár milyen? A Vaksi-nak nem kell kapálni. Az ember ráírja a leckét a mandzsettájára, és onnan leszitálja. A Fagyos, az szigorú; de az a jó, hogy nem kíván semmit szóról szóra. A Kukac a legkomiszabb; az megvágatja azt, aki nem büflázta be a leckét; az a szerencse, hogy olykor végigmagyarázza az órát. Legderekabb ember a kis Nyafi, az többnyire későn érkezik, s nem buktat meg senkit.
A szivaros gyerek a nagyérdekű tájékoztatások után tótágast állt az asztalon, és felszólította az összes jelenlevőket, hogy csinálják utána, ha tudják.
Későn este feküdtek le. A szivaros a gyertya eloltása után arról beszélt, hogy fürödni viszi őket: ő tudja, hol szoktak a diákok, meg hogy csúzlit csinál gumiból, és majd meglátják, hogy eltalálja a verebet. Közbevetőleg megjegyezte, hogy Fabay bácsi fontoskodó szamár, amin János ugyancsak elcsodálkozott.
Egy rövidke, régi ágyban feküdt. Fáradt volt. Darabig odafülelt még a beszédre, azután a látottak s hallottak örvénye felsodródott a fejében, s ő megszédülten, megkábultan átengedte magát az álomnak.
A szivaros gyerek is ásítozva beszélt már, s lassankint elhallgatott. A kis szobában nem hallatszott más, csak az öt gyermeknek egyenletes, halk lélekzése.
Úgy éjféltájon János megmozdult.
- Pétörke! Pétörke! - rebegte álmosan.
És jobbra-balra tapogatott.
A szobában sötétség volt. Nem lehetett látni se jobbra, se balra semmit.
- Pétörke!
- Mi az? Mi bajod? - kérdezte egy gyerekhang a sötétben. János nem felelt. Visszahanyatlott a vánkosára, s tovább aludt.
