6
6
János hét évig nem volt otthon.
Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába. Meg is változott a fiú. Az arca gyönge, városi színű; a haja rövidre nyírott; a keze vékony és fehér. Illik neki a kék posztós kispapi reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki. Mikor először ment végig a falun, a kisgyerekek hozzászaladtak, s kezet csókoltak neki. Az asszonyok pedig megsimították a reverendáját:
- De finom! de puha!
Péter mezítláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves kamasz volt már akkor. Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas, mint János. Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja. Az úton leszakított az akácfáról két virágfürtöt. Az egyiket a maga kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy kedveskedhessen.
- Tudok egy szarkafészket - mondotta fontoskodva. - Már tollasok.
- Ne bántsuk szegényeket - felelte János - inkább a mester úrhoz menjünk.
A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt. A felesége halála meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénített rajta. Bizony már nem húzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet. Csak úgy nyugodtan eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza is.
- Juliska, Juliska! - kiáltotta az öregség reszkető hangján. - Gyere csak, ki van itt?
A szobából egy tizenhat éves, rózsaszín ruhás leányka futott elő. Benzinesüveg a kezében. Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyílott. Aztán elmosolyodva nyújtotta a kezét:
- Én megismerem - szólott -, de... ön... ön megismer-e?
Olyan mellet szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást. Gyerekkorukban tegeződtek.
Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a mester be nem húzza.
- Gyere - mondotta az öreg -, ha már itt van a bátyád.
A mester erővel a díványra ültette Jánost. Péter az ajtó mellett a székre ült. Csak a lábujjai érték a tarka posztószél szőnyeget. És csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a díványra ültetik!
- Bizony, kisasszony - mondotta János -, ha másutt találkozunk, meg nem ismertem volna.
- Én pedig - felelte Juliska meleg szembenézéssel -, megismertem volna... önt ezer ember között is.
Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az utcáról a Gari-báldi-nóta.
Ezen mindnyájan elmosolyodtak.
- Még mindig korhely az öreg? - kérdezte János. S az ablakhoz lépett.
S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő lát. Csak Péter maradt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az utcára a három úri személy háta mögött.
Pataky András csak úgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját, szakállát nem nyíratta azóta. Kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kísérte a nótát, s nagyokat lódult közben. A kutyája híven ballagott utána. A tántorgásban is hol jobbra, hol balra kísérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna.
Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton. Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik. Pataky András uram végigvágódik a porban, s a Garibáldi-nóta abbamarad.
A Maros egy-két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat. S megtér ismét a gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen odafekszik melléje, a fejéhez.
Pataky András azonban korállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott, aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt, mint a vadketrec oroszlánja, mikor a gazdája ostorral lép be hozzá. Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.
A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.
- Szegény állat! - sajnálkozott Juliska.
A mester is a fejét rázta:
- Különb gazdát is lelhetne.
- De ha egymáshoz tartoznak - vélekedett János. Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.
Aztán hogy Pataky továbbvonult a kutyájával, Juliska megmutatta Jánosnak a kertet. Az egressor végén egy bokor liliom állott. Juliska leszakított egyet.
- Nézze - szólott -, milyen fehér.
És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg azon a képfestő, a názáreti Máriát leánykorában.
* * *
Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a házához. Berendeztette azt a boltossal városiasan. Volt benne dívány, íróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy. Ha a fiát valamelyik barátja meglátogatja, annak is legyen. Hanem János nem akart maga lakni a szobában: háljon ott Péter is.
Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában. De már nem járhattak mindig együtt. Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával meg a részes aratókkal. János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak ellegyintették a szavát:
- Nem úrnak való az.
János hát otthon lézengett. Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a papnak. Délutánonkint meg eljárt mesterékhez. Igen szerette a régi tanítóját!
Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében. Akkor megfürdött, és ott hált a bátyja szobájában.
Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt. Fölnyitja a szemét. Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az íróasztalra is, és hogy a bátyja ott ül. A homlokát a tenyerébe fogja, és ír valamit. Az írás csak egy-két minutáig tartott. János ráhajtotta a fejét a két karjára, és mozdulatlanul feküdt ott az íróasztalra ráborulva. A fejére rásütött a holdvilág.
- Alszik-e vagy sír? - tűnődött Péter.
Fölkelt. Odalopódzott az asztalhoz. A bátyja vállán át elolvasta az írást:
Holdvilágos csöndes éjjel
Kerül engem az álom.
Mindig te vagy az eszemben,
Szép Juliskám, virágom.
Ablakomon szelíd fénnyel
Ezer csillag beragyog.
A te szelíd, kék szemedre,
Kék szemedre gondolok
Kerül engem az álom.
Mindig te vagy az eszemben,
Szép Juliskám, virágom.
Ablakomon szelíd fénnyel
Ezer csillag beragyog.
A te szelíd, kék szemedre,
Kék szemedre gondolok
Péter kerekre nyílt szemmel nézte az írást s a bátyját. Az egyszer csak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:
- Hát te mért vagy fenn?
S a tenyerét az írásra ejti. Összemarkolja a papirost.
- Azt gondoltam, hogy elaludtál - hebegett Péter. - Fel akartalak költeni.
- Fekszem már - felelte János.
És összetépte a papirost. Beledobta a kályhába.
* * *
Augusztus is vége felé járt. A gabonát már betakarították. Az utolsó nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.
Egyszer, ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az apja karját:
- Valamit szeretnék mondani, édesapám. De odabent.
A fiú hangja fojtott volt. Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közlenivalója. Máté beballagott vele. Leült a díványra. Az állát a botjára támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.
A fiú megállott előtte komoran. A karját összefonta.
- Nem akarok pap lenni - mondotta röviden.
Máté csak bámult rá.
A fiú hevesen, föl és alá járva, folytatta:
- Nem születtem papnak! Unom már a tanulást. Minek költene rám többet? Péternek is kell valami. Tanító leszek.
- Mit mondana a falu! - fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.
- Bánom is én a falut - felelte hevesen János. - Nem a falunak élek én, hanem magamnak. Engedelmes fia voltam, apám, mindig. Most már eléggé érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak. Tanító leszek. Punktum.
Máté gazda meghördült.
- De én meg azt akarom, hogy pap légy!
És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky Andráshoz, amikor az a kutyájára ütött.
És fölkelt.
- Én akarom!
És amikor azt mondta én, a mellére csapott.
A fiú dacosan nézett szembe az apjával. Látszott a szemén, hogy el van szánva minden ellenállásra.
Máté gazda látta ezt a nézést. Megkapta a reverendát a fiú nyakán, s megrázta a fiút. Megrázta, és a szeme közé dörgött:
- Én az apád vagyok!
Azzal ellökte magától, hogy a fiú a falnak zuhant. Kitaszította az ajtót, és elment, mint a mennydörgő zivatar.
János kábultan nézett maga elé. A nyílt ajtón behallatszott hozzá, amint az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba.
