7
7
Az egész úton hallgattak. Az apa komor volt. A fiú sápadt. A kocsi egyhangú zörgedezéssel haladt az országút fái között. Az István legény néha lebbentett egyet a lovak fölött.
Az országúton két parasztember ballagott szembe velök. Mind a kettő megállott. Utánanéztek a kocsinak.
- Kispap - mondta az egyik.
- Beteg - vélekedett a másik.
A kocsi pedig ment-ment az országúton tovább. Vitte a kék reverendás kispapot. Belevitte a vörös alkonyatba, bele a fekete estébe.
Végre megállottak a Cincogó előtt. Régi csárda az. Szoba is van benne. A szoba ma Jánosé lesz, mert Jánosból még püspök is lehet. Az apja pedig kint fog hálni a kocsin, mert őbelőle nem lesz püspök soha.
- Vacsorát! - rendelkezett röviden Pöhöly Máté. A kocsmáros - egy bal szemmel pislogó göndör keleti - ismeri már őket. Tudja, hogy csak egy vacsora kell. Pöhöly Máténak a tarisznyájában van a vacsorája.
Míg a kocsmáros künn jár, Pöhöly Máté belenyúl az ingébe, a nyaka alá, s kihúz onnan egy zacskót. A zacskóban bugyelláris van, a bugyellárisban pedig bankó. Pöhöly Máté előválaszt egy százast, és odatolja fiának. Fizessen az. Lássák, hogy úr.
János tisztelendő egykedvűen nyúl a százasért. Begyűri a belső zsebébe. A vacsora végén cigarettát vesz elő. Rágyújt. A gerendára méláz. Füstölget.
Pöhöly Máté odakoccintja akkor a poharát a János poharához, s megszólal gyöngéden és melegen:
- Igyál, fiam.
Ez volt az első szava fiához, mióta megrázta.
János nem engedett föl. Hideg, fáradt arccal ivott. Aztán féloldalt könyökölve nézte tovább merően, gondolkodva a mestergerendát.
Pöhöly Máté is pipára gyújtott, és szintén felkönyökölve eregette a füstöt. A szeme szögletéből olykor a fiára pillantott.
Így üldögéltek ott.
A kocsmáros a söntés sarkához támaszkodva szívta a hosszú szárú selmecit, s hogy a vendégei hallgattak, beszédet kezdett velök:
- Volt-e jó termés, Máté gazda?
És pislogott a bal szemével.
Pöhöly Máté csak hosszú hallgatás után felelt reá:
- Volt.
A kocsmáros megértette, hogy a vendégei otthon hagyták a jókedvüket. Ásított, hogy csaknem széjjelment tőle a feje. Azután befordult a söntésbe, és a faggyúgyertyához hajolt: olvasta a pénzét.
- Lefekszem - szólalt meg végre János.
S fölkelt.
Ez volt az első szava, mióta az apja megrázta.
Lehajolt az apjához, és megcsókolta annak az arcát.
S kiment.
Pöhöly Máté összevont szemöldökkel nézett az előtte álló gyertya lángjába. Az ő famíliájában nem szoktak mindennap csókolódzni.
Ott tűnődött, gondolkodott. Ivott olykor egy kortyot, s megint csak gondolkodott. Ki tudja, meddig gondolkodott volna ott, ha egyszer csak be nem lép az István. (Egy vasszög bajszú, nagy fejű vénlegény. Gyerekkorától szolgálja Pöhöly Mátét.)
- Betöttem - mondja a hüvelykujjával oldalt intve. Pöhöly Máté megfordul.
- Mi az?
- Betöttem - ismétli István -, különben még ellopja valaki.
- Mirül beszélsz?
- Mirül beszélök? Hát mirül beszélnék: a reberendárul.
- Micsoda reverendárul?
- Micsoda reberendárul? Hát micsoda reberendárul? A tisztelendő úr reberendájárul.
Aztán, hogy Pöhöly Máté leesett állal bámult rá, hát ő is rábámult Pöhöly Mátéra.
- Mi? - kiáltotta Pöhöly Máté.
István vállat vont, s mentegetődző hangon felelt:
- Nem tudom, mi jutott az eszébe: azt mondta, hogy lovagol egyet. Mondtam, hogy fáradt a ló...
Pöhöly Máté meghördült:
- Elmönt?
- El.
Pöhöly Máté az ég felé emelte borzas ősz fejét, mintha kiáltani akart volna.
De nem kiáltott, csak hörgött, mint az állat.
