6
6
Az ezredesné éppen legfényesebb estélyét adta. Számos vendég gyűlt össze, több, mint máskor. Természetesen Kahlenberger játszotta a főszerepet, az ezred Don Juanja, akit társai famoser Kerlnek neveztek, s nem ok nélkül. Neki zsoldjából mindenre telt, nagy vadász volt, híres apportírozó kutyával dicsekedett, elméssége sohasem fogyott ki, Weber Demokritosz-át majdnem könyv nélkül tudta, beszélt valamit franciául, sőt e nyelven talán a Paul de Kock regényeit is elovasgatja, ha el nem foglalják az asszonyok, akik minden városban belebolondultak. Aztán hogyan táncolt! A français-t más is tudta úgy, mint ő, de a valcerben és polkában keresni kellett párját. Most is bámulta az egész társaság. Erzsi boldog volt, ha karjain lebeghetett, s úgy nevetett, hogy könnyezett bele, ha tréfáit hallgathatta.
Egy öreg őrnagy, aki a kipirult ezredesnét mulattatta, megjegyezte, hogy e szép párt csak össze kell esketni, ő szívesen lesz násznagy, s kezet is adott reá. Egy hadnagy a kaucióról beszélt, amely a leány vagyonából oly könnyen kitelik, s utánavetette: bagatell! Egy kerületi hivatalnok neje tréfásan jó szívvel látta magát a mához egy évre megtörténendő lakodalomra, mire az ezredesné azt mondá: - Es versteht sich. Egy mérnök figyelmezteté Kahlenbergert, hogy a rozzant ház helyébe mindenesetre egy pompás mezei lakot kell épít-tetni, s ő holnap a legcélszerűbb tervrajzzal ajándékozza meg, amit Kahlenberger nagy hahotával fogadott, s amiről teljességgel nem akart szólani a kérdezősködő Erzsinek, aki aztán úgy tett, mintha haragudnék. Szóval mindenki vőlegénynek nézte Kahlenbergert, s a tréfa és vígság általános volt.
Az atyára senki sem gondolt, s beléptét sem vették észre. Legelőször is az ezredesné látta meg, azután Erzsi. Mind a ketten majdnem felsikoltottak, mert féltek, hogy valami botrány lesz. Azonban az ezredesné hirtelen feltalálta magát, elhallgattatta a zenét, karon fogta vendégeit és egyenként bemutatta Radnóthynak, aki tisztelve a vendégi jogot, a lehető nyájasan üdvözölte őket. A vendégek alig tudtak szóhoz jutni, s elkezdték bámulni a házigazda bozontos ősz haját, szakállát, különös úti öltözetét, s maguk közt nem egy csípős megjegyzést suttogtak. Legelfogulatlanabb volt köztük Kahlenberger, aki tüstént elmés beszédbe kezdett, amelyet egy egész óráig is folytat vala, ha Radnóthy részint tört németséggel, részint kézjellel nem adja tudtára, hogy keveset ért németül, nagyon fáradt, s le akar fekünni. Kahlenberger panaszolta barátjának, hogy ezután neki meg kell tanulni a pantomímiát, különben lehetetlen lesz beszélnie leendő ipával. Az őrnagy elszörnyedt Radnóthy műveletlenségén, aki még németül sem tud, s mégis alispán volt. A hadnagy egy "kurióz!" fölkiáltással fejezte ki csodálkozását. A kerületi hivatalnok mind azt emlegette, hogy bizony csak nagyon hátra van a kultúrában Erdélyország. A mérnök föltette magában, hogy mihelyt hazamegy, lerajzolja az öregurat, mint a kiveszendő régi magyar nemesek példányát, s fölküldi az Illustrierte Zeitung-ba. Mindezt ugyan csak magok közt beszélték a vendégek, de némi gyöngédebb változatban becsúszott az a köztársalgásba is. Az ezredesné és Erzsi pirultak, nagyon szégyellték a sógort és szegény papát, mentegették is a társaság előtt, de szívökben nem nyomhatták el titkos örömüket, hogy a kis intermezzo nem adott botrányra alkalmat, s az öregúr mérsékelte magát. Csak szánták, de nem haragudtak reá, s egész vígan fogtak a megszakított estély folytatásához.
Radnóthy szobájában virrasztott, nyugodtabban, mint valaha, de soha ily mélyen leverve. Elhagyta a bú, a harag s remény és vigasz; valami érzéketlen bódulat, fásultság fogta el. Először is levelet írt, és pénzt küldött haldokló fiának, aztán végrendelete megírásához fogott. Egy-egy könnye hullott a papírra. A bevezetésben hazája és családja romlását siratta. Aztán elmondotta, hogy az ősiség eltöröltetvén, teljes szabadsággal rendelkezik vagyonáról minden esetre, még arra is, ha fia halálával magva szakadna, mert a koronára nem szállhat többé semminemű nemesi birtok. Elsajnálta az ősiségi intézményt, amely fenntartotta a magyar nemességet s vele együtt a nemzetet; átok alatt meghagyta fiának, hogy semmit el ne adjon ősi birtokából, mert megfordulna sírjában, ha az idegen kézre kerülne. Előszámlálta, hogy mije volt és mije van, fölemlítette, hogy csak szerzeményét adta el, az ősi örökség csonkítatlan megvan, hacsak a Bezirkerek önkénye meg nem csonkítja. Elmondta, hogy az anyai rész, amely drágaságban, pénzben és kötelezvényben mintegy negyvenezer forintot tett, udvarháza feldúlatásakor elraboltatott vagy megsemmisült, anyja után tehát se a fiút, se a leányt semmi sem illeti. Megírta pontokban foglalva, hogy minden fekvő és föllelhető vagyonát fiának hagyja, azonban ez tartozik Erzsi testvérét illően kiházasítani, s férjhezmenetelétől számítva, tíz év alatt a jószág értéke harmadának megfelelő összeget fizetni ki neki vagy maradékainak, az illető kamatokat addig is pontosan kiszolgáltatván, de csak azon esetre, ha Erzsi lemond Kahlenbergerről, s erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy férjhez, ellenkező esetben mindenéből kitagadja, még akkor is, ha fia elébb találna meghalni, mintsem a végrendelet teljesedésbe mehetne. E gyászos esetben a protestantizmus és magyar nemzetiség egyik fő támaszát, a Bethlen Gábor fejedelem alapította nagyenyedi főiskolát teszi örökösévé, amelyben kiképeztetését nyerte, s amely annyi kárt szenvedett a forradalom alatt, az oláh pusztítás idejében. A végrendelet hosszú volt, idő tellett abba is, míg a fölhívatott lelkész és számtartó megérkeztek, hogy mint tanúk aláírják. Midőn minden rendben volt, lehajtotta fejét a karszékre, s hallgatta a szobájáig hangzó zenét, föl-fölsóhajtott, s a régi napokra gondolt; elszunnyadt néhány pillanatra, majd hirtelen fölriadt, fölugrott, s a leégő gyertyára bámult. Éppen akkor oszlottak a vendégek; az utolsó kocsi is elrobogott. Kezébe vette a végrendeletet és gyertyát, s az ezredesné hálószobájába indult.
Az ezredesné még nem vetkőzött le, s vígan beszélt Erzsivel a nagy nap eseményeiről. Radnóthy beléptére fölkeltek mindketten és vidoran siettek elébe. Az ezredesné sajnálta, hogy sógora nem vett részt a mulatságban, amely non plus ultra volt. Erzsi nyakába borult, és sokat beszélt Kahlenbergerről, aki a papának fegyverengedélyt fog eszközölni, s minden héten kijő ide vadászni. E szíves magaviselettel nagy önmérsékletét köszönték meg, s az elmenetele óta halomra szaporodott árjegyzékek keserűségét akarták megédesíteni.
Radnóthy hallgatott; elővette a Milánóból kapott levelet, s átnyújtotta neki.
- Csak nagyítás az egész - mondá az ezredesné -, hogy minél több pénzt küldjön a sógor. Gézának annyi baja nincs, mint nekem, aki ezekben a rossz szobákban mindennap háromszor kapok reumát.
- Kahlenberger majd írni fog Milánóba - szóla közbe Erzsi -, őt mindenütt ismerik, s Gézára nagy ügyelettel lesznek.
Radnóthy nem felelt, ahelyett kihúzta tárcáját, s két darab ezeres bankót kivéve, az ezredesné elébe tette.
- Itt van, amivel Erzsiért tartozom: koszt, ruha, szállás és nevelés. Koronként küldöttem is valamit, tudom, hogy így sem sok, a nevelés pedig, ó, az éppen megfizethetetlen. De kevés pénzem van.
Aztán leült, elővette a végrendeletet, s egész terjedelmében fölolvasta.
- Tirann! - sikoltá az ezredesné, s elkezdett átkozódni németül, franciául, versben, prózában. Majd magyarra fogva a beszédet, eldühöngte, hogy törik-szakad, Erzsi a Kahlenberger neje lesz, ha saját vagyonából kell is érte letenni a kauciót. E nagylelkűségen aztán maga is elérzékenyült, s félig-meddig elájult.
- Ach! - sóhajtá Erzsi; több nem jutott eszébe a Wilde Rosen-ekből, hanem azért mégis hangosan sírt.
Radnóthy hátat fordított az ezredesnének és hallgatott. Leányát nézte, kinek sírása őt meghatni látszék. Ellenállhatatlan erővel vonzódott feléje, mintha utoljára beszélne vele. Megfogta kezét, ölébe vonta, megcsókolta homlokát, s gyöngéden kérdé tőle:
- Emlékszel-e Erzsike, most három éve, egy kis bált adott volt szegény megboldogult anyád? Hogy ne emlékeznél, hiszen új ruhát is csináltattunk neked, még rózsaszín ruhát? Kislány létedre is magadra vontad az ifjúság figyelmét. Sokan megtáncoltattak. Istenem, mily szépen jártad a csárdást a főispán fiával! Szegény édesanyád sírt örömében, hogy oly módosan viseled magadat. Ugye emlékszel a főispán fiára? Ő nagyon jó fiú; gróf, de nem büszke, nem nézi le a nemesembert, akinek ősei régibbek az övéinél; tudja, hogy törvény szerint Erdélyben nincs különbség a mágnás és nemes közt. Maholnap bizonyosan meglátogat bennünket. Az öreg Radnóthyt lassanként újra fölkeresik régi barátai. Adunk egyszer-egyszer bált is. Újra táncolhatsz vele. Hátha megkérne, édes Erzsikém? Én nem fogok ellenkezni, ha te is beleegyezel.
- Megbolondult a sógor, hiszen a főispán fia a tavasszal jegyzett el egy bárónőt; lejöttünkkor hallottuk Kolozsvárott! - kiáltá az ezredesné, akit szörnyen bántott, hogy sógora hátat fordít neki, nem is szól hozzá. Kezével indulatosan kezdett hadarni, s az erőlködése közben vedégfürtei a földre estek.
Radnóthy megvető tekintetet vetett reá, s némi gúnyos udvariassággal, amelyet különösen az tett sértővé, hogy nem volt kiszámítva, lehajolt, fölvette a vendég fürtöt, s elébe tette az asztalra.
- Hát arra a magas, szőke fiatalemberre emlékszel-e - folytatá újra megcsókolva leányát -, aki mindig kis feleségének hívott? Mondhatom, derék fiatalember. Rég nem hallottam felőle semmit. Mondják, hogy atyja, az én kedves barátom, meghalt, ő pedig Magyarországra bujdosott. Ha visszajő, tüstént meglátogatja Radnóthy bácsit, megkérdi, mit csinál az ő kis felesége. Mit feleljek neki, szólj, édes Erzsikém?
- Egy bújdosó, egy földönfutó felesége legyen? Abból semmi sem lesz. Én Kahlenbergernek ígértem, az ő felesége lesz, az övé, csak azért is - dühöngött az ezredesné, oly keményen csapva az asztalra, hogy a Fremdenblatt egy-két száma a légbe röpült.
Radnóthy összehúzta szemöldökét, fölvette a leesett Fremdenblatt-ot, mintha mondani akarná az ezredesnének, hogy olvassa kedves lapját és hallgasson, s nem ügyelve sűrű és hangos átkozódásaira, folytatta leányával a beszélgetést.
- Hát arra a halvány, szemérmes kisfiúra emlékszel-e, tudod, arra, aki neked annyi képeskönyvet hozott, s oly szép verset írt anyád neve napjára, aranyos szélű velinen, tulipánok és nefelejcsek között? Jó tanuló volt mindig, és többre vitte volna, mint atyja, aki teljes életében szolgabíró sem lehetett. Most szegény fiú nem használhatja tudományát, de azért folyvást bújja otthon könyveit. Atyjának van valamije, kis birtokú nemesember, de jó gazda. Tudod, én sohasem adtam sokat a vagyonra. Hála istennek, van annyim, amiből elélhetek. Megépíttetem nektek az udvarházat. Eltépem a végrendeletet, ha akarod, mindjárt, szemed láttára. Itt fogtok lakni boldogan, mint én édesanyáddal. Négy lovat veszek, s új hintót csináltatok menyegződ napjára. Nem lesz az egész megyében csinosabb menyecske, mint az én kis Erzsikém.
- Du Unmensch! Egy betyárnak adni őt, az én Elisabethemet, akit Kahlenberger szeret - kezdé újra támadását az ezredesné oly nagy zajjal, hogy most a kis fekete kutya is megbátorodott, s vele együtt ugatta és harapdálta Radnóthyt.
Radnóthy dühvel ugrott föl, azonban nem fordult az ezredesné felé, ahelyett olyat rúgott a kiskutyán, hogy az egy élest ordítva elnémult, és sántítva kullogott ki a szobából. Az ezredesné nagyot sikoltott, a kiskutya után akart szaladni, de midőn látta, hogy Radnóthy újra leányához fordul, szenvedélyesen átöleli, megállott az ajtóban, visszatartóztatva a kíváncsiságtól.
- Nagynénéd holnap el fog utazni Bécsbe vagy ahova akarja, és többé nem fog idejönni soha - mondá Radnóthy csöndesen. - Te itt maradsz velem.
- Skandal! Infamie! - sivított az ezredesné egy székbe húzódva, hogy legyen hova ájulnia. - Kiűzni a házból engem, hátat fordítani nekem, nem szólani hozzám, vuklimmal csúfolódni, a kiskutyám lábát eltörni! Ach, élne csak szegény férjem, tudom, duellumra hívná e sértésért, megszúrná, levágná, összeaprítaná, így ni - s ekkor fölugorva, mintegy mutatni látszott kezével, hogy miképp szúrnák meg, vágnák le s aprítanák össze Radnóthyt.
- Te itt maradsz velem! - folytatá az atya elsimítva leánya homlokáról kibomlott fürteit. - Nem szükséges, hogy oly hamar férjhez menj. Válogass, leányom, hiszen ifjú vagy még. Miért sietnél? Annál több időd marad, hogy szegény apádat ápold, vigasztald. Jól fogunk mi itt élni ketten. Te gazdasszonykodol, én gazdáskodom, újra rendbe hozunk mindent. Majd látogatást teszünk a szomszédságban; megint víg élet lesz itt, mint hajdan. Nem leszek én mindig oly komor, most sem vagyok az, csak sok a gondom, csak pöreimet végezhetném be, csak bátyád jöhetne vissza. Pedig visszajő, ha te itt maradsz, az Isten meghallgatja a jó leány imádságát. Ugye, Erzsike, te jó leány vagy, szereted atyádat, nem hagyod el vénségére, nem haragítod meg többé, olyan lész, mint édesanyád volt, ez az áldott asszony, akihez úgy hasonlítasz. Csak most veszem észre, hogy szakasztott mása vagy anyádnak. Mikor sírt, éppen ilyen volt; mennyit sírt, hol értem, hol értetek, csak magáért nem, soha... soha...
Erzsike nem szólott semmit, s midőn atyja, fölindulásában kifáradva, egy székre hanyatlott, kifejtőzött karjai közül. Ott állott az atya és nagynéne között, nem tudva, hogy tulajdonképpen melyikhez tartozik. Hol egyikre, hol másikra nézett, és föl-fölsóhajtott: - Welch' ein hartes Schicksal!
- Elisabeth, komm zu mir! - kiáltá az ezredesné.
- Erzsikém, jer velem, jer a szobámba - suttogta gyöngéden az atya, fölemelkedve a székről, kézbe véve gyertyáját s a végrendeletet.
Az ezredesné újra ismételte hívását. Az atya hallgatott, s egy fájó, édes pillantást vetve leányára, még egyszer megállott a küszöbön.
- Hach Triumph! Triumph der Liebe und der Tugend - szavalta az ezredesné, megölelve a karjai közé szaladó Erzsit; aztán mindketten sikoltva borultak a pamlagra, mert egy iszonyú csattanás hangzott, az ajtó csattanása, amelyet a szobájába tántorgó atya erősen becsapott.
Már dél felé járt az idő, midőn Radnóthy másnap fölkelt. Sokáig aludt a terhes út és izgalmas éj után, s fáradtabbnak érezte magát, mint lefekvés előtt. Rossz álmai voltak, s alig bírt felöltözni. Egyedül öltözött föl, mert István jókor reggel a postára ment. Oly csodálatosnak tetszett neki a mély csend, amely udvarházában uralkodott. Nem hallotta sem az ezredesné lármáját, sem a kiskutya csaholásait, sem a szobaleány sürgetését. Az ebédlőben sem volt senki, csak a tornác küszöbén talált valakit, a kis sánta Mányit, pisszegve s egy levelet tartva kezében.
Némán vette át a levelet. Az ezredesné levele volt, kék tintával írva, aranyos porral meghintve, s megtömve mindazzal, amit már tegnap is elmondott. Mindennemű istentelenséggel vádolta sógorát; megparancsolta neki, hogy a végrendeletet tüstént tépje szét, s aláhúzta e szavakat: Erzsi csak azért is Kahlenberger felesége lesz, s én nekik hagyom mindenemet, nem szorultunk a maga rongyos házára, sem pörös földjeire. A panaszok és fenyegetések hosszadalmassága miatt a levél tulajdonképpeni tartalma az utóiratba szorult; itt röviden tudtára adta Radnóthynak, hogy se ő, se Erzsi nem állhatják ki tovább kegyetlenségeit, ma reggel elutaztak Bécsbe, s mindaddig még levelet sem írnak neki, míg meg nem kérleli őket.
Zsebébe gyűrte a levelet, s leült karszékébe. Maga sem tudta, mit csinál, cél nélkül nézett ide-oda; nézte az eszterhaj fecskefészkeit, ahol a kis fecskék vígan csevegik körül anyjokat, és sóhajtott; nézte a vidám galambokat, amelyek enyelegve repülnek szét a dúcos kapuról, és mormolt valamit foga közt; nézte a nagy komondort, amely hízelegve csúszott lábához, és fölkiáltott, amint megsimogatta: "Becsületes Maros!" - végre megakadt a szeme a kis sánta Mányin, aki még mindig ott állott, és folyvást pisszegett.
- Mi bajod? - kérdé tőle durván.
A kislány úgy megijedt, hogy még jobban kezdett pisszegni, s csak annyit volt képes mondani: - Erzsi kisasszony!...
- Mi bajod neked is Erzsi kisasszonnyal? - kérdé még durvábban.
- Mikor előállott a kocsi, átadta nekem ezt a levelet - szepegte lelkendezve a kislány -, én futni kezdettem. "Miért futsz?" azt kérdezte. "Hát föl akarom költeni a méltóságos urat", azt feleltem. "Miért akarod fölkelteni?" - "Hát hogy búcsúzzék el a kisasszony, messze mennek, úgy illik", azt feleltem, és futottam. A kisasszony utánam kapott, s pofon ütött. Az nem baj, de elhasította ezt a szép piros kendőt; a méltóságos asszony vette volt nekem most harmadfél esztendeje, ni, hogy elhasította...
- Ne sírj, veszek én neked majd szebb piros kendőt - mondá Radnóthy, magához szorítva az árvát, mintha Erzsit ölelgetné, s egy mosoly lebbent el ajkán. Aztán elkomorult, elfordult, lehajtotta fejét és gondolataiba mélyedt. - Hajh, Erzsike... a kígyó, a kígyó... - kiáltá hirtelen, s ellökte magától a kis Mányit, aki ijedten szaladt lefelé, vissza-visszanézve, vajon nem fut-e utána a szegény méltóságos úr.
Radnóthy ott ült, nem is tudva, vajon ellökte-e magától a kislányt vagy nem. Öntudatlanul vette ki zsebéből az ezredesné levelét, újra elolvasta és széttépte.
- Bárcsak egy sort írt volna! Nem. Azt is nagynénjére bízza. Bárcsak egy kissé búsult volna, hogy elhagy! Nem. Örvend, tegnap is nem értem sírt, hanem szeretőjéért. Bárcsak reggel jött volna be hozzám, hogy megcsókoljon, mikor alszom. Nem. Pofon üti a szegény árvát, ki kötelességére emlékezteti. A kígyó!... többé nem akarok reá gondolni. Van nekem még egy gyermekem. A fiúk mindig inkább szeretik apjokat. Nekem fiam van. Lehetetlen, hogy meghaljon... lehetetlen... lehetetlen - és összefogván kezét, imádkozott, buzgón, hosszan; nem vette észre számtartóját, aki már egy negyedóra óta áll előtte, és beszélni akar vele.
A számtartó végre megszólalt, s benyújtván egy nyaláb árjegyzéket, pénzt kért.
- Kérjen a sógornőmtől, küldje a sógornőm után. Én nem fizetek egy krajcárt sem. Nekem kell a pénz, nekem beteg fiam van, nekem nincs leányom, nincs... nincs... nincs!
A számtartó vállat vont, s az adóról kezdett beszélni, amelyet, ha egypár nap múlva be nem fizeti, egzekválni fognak.
- Hadd egzekválják. Adják vissza curiális földeimet, akkor fizetek, addig egy krajcárt sem. Csak rajta, jöjjön az egzekúció, üssék meg a dobot, licitáljanak tetszésök szerint. Számtartó uram legtöbbet fog ígérni, készpénzzel fizet ki mindent, erre adok pénzt - s ekkor tárcájából egy ezeres bankót vett ki - itt van, aztán számoljon róla. Nem vagyok én oly szegény, de megmutatom, hogy velem nem lehet oly könnyen packázni. Ez is protestáció, ez a vis inertiae. Tudja mi az? Nem tudja, nem is szükséges, tegye, amit parancsolok.
A számtartó a gazdasági ügyekre vitte át a beszédét, de Radnóthy nem hallgatta, visszaesett mélájába, s ebédig mozdulatlanul ült karszékében. Délben néhány kanál levest evett, s egész délután mind csak azt kérdezte: hazajött-e István a postáról, s midőn azt mondották, hogy még nem jött haza, azt felelte: - De hazajő, jó hírt hoz.
Megint ott ült karszékében, pipára töltött, s panaszkodott, hogy a régi jó dohányt még csak egypár hétig szíhatja az ember, kardja után pipáját veszik el a magyarnak. - Kinézett az útra, várta a jó hírt, ki-kiesett a pipa szájából, s elaludt.
Alkonyat felé István csakugyan hazajött, s egy levelet hozott. Gyöngéden költötte föl urát, aki mohón kapott a levélhez, s lassan bontotta föl. Olvasta, mind olvasta, kétszer, háromszor, négyszer, aztán fölnézett Istvánra és hallgatott. István nem merte megkérdezni tőle, hogy mi van a levélben; nem félelemből, hiszen urának arca nemhogy haragos lett volna, még bánatos sem volt, de az a buta érzéketlenség, azok a meredt, fénytelen szemek egészen megborzasztották. Radnóthy hátrahanyatlott karszékén, megint elolvasta a levelet, s éppen oly csodálatosan nézett a tornáchoz közeledő lelkészre, mint Istvánra.
A lelkész a városból jött, s két levelet hozott az ügyvédtől; az egyik Radnóthynak szólott, a másik az ezredesnének. Radnóthy ösztönszerűleg visszahökkent, kezével eltolta magától a levelet, majd hirtelen elkapta, feltörte, s odaadta a lelkésznek, hogy olvassa fel. A lelkész előbb az ezredesnének szóló levelet olvasta fel: az ügyvéd figyelmezteti az ezredesnét, hogy a Radnóthy curialistáit illető pör néhány hét alatt Szebenben tárgyalás alá kerülvén, jó volna, ha mind ő, mind Kahlenberger kapitány istápolnák a dolgot befolyásukkal, ugyanezt kérte Radnóthy többi pörére nézve is, melyeket ő, amennyire lehet, húz-halaszt, amíg enyhül a kormányrendszer, de fél a kerületi biztos s a csendőrtiszt ellenséges indulatától, akiket Radnóthy maga ellen bőszített. Lehet, hogy ezek siettetni fogják az ügy bevégzését, lehet, hogy Radnóthyt még egyszer kikérdezik, ami nagyon ártana a dolognak, mert talán nem mérsékelné magát, azért jó lesz, ha sehová sem megy, s tovább is betegnek marad, ha mindjárt a legegészségesebb is. - A Radnóthynak szóló levél rövidebb volt. A jó ügyvéd egy kis pénzt, egy kis perköltséget kért tőle, s ismerve gyöngéjét, így is, amúgy is rábeszélni igyekezett, hogy legyen beteg további tudósításáig.
Radnóthy intett fejével, és nem szólott semmit. A lelkész csodálkozva távozott el. Radnóthy hosszan nézett utána, aztán ismét Istvánra vetette szemét és hallgatott. Így telt el majdnem egy negyedóra, s már besötétült. Ekkor Radnóthy fölemelkedett székéről, és mintha most akarna válaszolni a lelkésznek, fölkiáltott:
- Beteg vagyok, beteg leszek. Nem kell tettetnem... nem bánom, vegyék el mindenemet. Nincs kire hagyjam. Én vagyok az utolsó Radnóthy.
- Hát meghalt Géza úrfi? - kérdé István urához rohanva.
- Meg! - felelt Radnóthy az általa hozott s Milánóból érkezett levélre mutatva, s ajka nyitva maradt.
A hű cseléd elkezdett hangosan sírni, mire Radnóthynak is megeredtek könnyei. Zokogott, ráborult Istvánra, földúlt családja s az elsüllyedt múlt ez egyetlen maradványára.
