7
7
Teltek a napok, beállott az ősz. A hanyatló természet és a pusztuló udvarház oly jól illettek egymáshoz. A szél nemcsak a fák száraz leveleit szórta szét, hanem egy-egy zsindelyt is lekapott a roskatag födélről, az eső rútúl megviselte a bolthajtást, s itt-ott nagy foltokban ütötte ki magát a falakon; a köd megszerette tornyocskáit, kéményeit, örömest szállott reájok, s midőn tünedezett, az álmos nap lehajolt mintegy megbizonyosodni: áll-e még a régi épület, mintegy kérdve: él-e még öreg gazdája.
Még élt. Néhány napi gyöngélkedés után, amely betegségnek is beillett, fölkelt, s délfelé újra elfoglalta karszékét a tornácon. Azóta évekkel vénült, s egészen meggörbedt belé. Restellett járni, nem szeretett beszélni, s fájt, hogy egyedül maradt gondolataival. Megbámulta a templom tornyát, hallgatta a vízmorajt s a szél süvöltését, nézte a vörösödő ecetfákat és a kőrisfák hulló leveleit, azután ha mindezt megunta, játszott a komondorral, amely untalan közelében volt, vagy elővette pipáját, s dohányt kért Istvántól, ha volna még abból a régi jó dohányból. István mindig tartogatott vagy szerzett ura számára néhány kötés szűzdohányt, s nagy öröme telt benne, ha szolgálhat neki. Radnóthy kiverte pipáját, megtöltötte, néha oly erősen, hogy nem szelelt. A szárban kereste a hibát, szalmaszálakat vett elő, áthúzogatta rajta, elvesződött vele, és mulatta magát. Gyermek volt, aki önmagával tehetetlen, öreg aki elfáradt már élni.
Nem akart látni senkit, s csak Istvánt tűrte maga körül. Más senkije sem volt a világon; csak ez egyetlen személy tartozott a múlthoz, amelytől annyi fájdalom választotta el, de amelyben folyvást benne élt. Mióta reá borult és megölelte, megszakadt a régi viszony. István többé nem cselédje volt, hanem barátja, rokona, dajkája. A szeretet és fájdalom csatolta őket össze, s megható gyöngédség fejlett ki köztök. Nem titkolt előtte semmit, keblébe öntötte panaszát, általa közlekedett az ügyvéddel, a számtartóval, a lelkésszel, az egész külvilággal. Vele ballagott le alkonyatkor a templomba, hogy alamizsnát osszon ki a szegények között, s imádkozzék fiáért. Nem haragudott reá, ha fölriasztva ájtatos elmerüléséből, emlékeztette, hogy illik már hazamenni, a népség eloszlott, s az egyházfi ajtót zár. Engedelmeskedett neki; esténként sokszor ültette ágya mellé, hallgatta beszédét, s el-elmosolyodott, ha a régi jó időből egy-egy tréfa jött szóba, de a mosoly csak ajkán játszott, szeme szomorúan merült a gyertyavilágba, gondolatai másfelé jártak, s István csak azon vette magát észre, hogy gazdája elaludt.
Nagyon ritkán jött tűzbe, s Istvánt csak egyszer dorgálta meg a régi haraggal, midőn ez erőnek erejével új ruhát akart reá adni, s nagy garral magyarázgatta, hogy valóságos szégyen ezt a régi rongyot viselnie. Nagy méregbe jött, az új ruhát ellökte, szitkozódott, s ütésre emelte öklét, de midőn István fölhagyott nógatásával, szépen elcsöndesedett, hálásan nézett reá, mintha köszönni akarná, hogy nem háborgatja. A legtöbbször csak gyöngéden feddőzött, tréfásan zsémbelt, ami mindkettőjöknek jólesett, bár sok szomorúság vegyült belé.
- Ugyan, István - mondá egy reggel, az ősi Bibliát forgatva kezében -, te egészen elfeledkeztél rólam. Eszembe sem juttattad, hogy fiam halálát még nem írtam be ide. Kímélni akartál, úgye? Hát a halál megkímélte-e szegényt?
Tovább nem szólhatott, elérzékenyült, egész délig írta azt a néhány sort, s napokig csak fiáról beszélt, azaz kérdezősködött, és engedte beszélni Istvánt, aki ezer apró történetet regélt el róla. Hallgatta, oly mohón, oly figyelemmel hallgatta, mint hajdan a kis Géza, midőn a hű cseléd esténként meséket mondott neki, hogy hamarább elaludjék. Az apa nem aludt el, álmodozott, s reggelt panaszolt, hogy rosszul érzi magát.
- Azt sem juttattad eszembe - mondá máskor -, hogy egy szép sírkövet csináltassak Gézának. Ott nyugszik szegény idegen földön, s még fejfa sem őrzi emlékét. Kímélni akartál a költségtől, ugye? Igaz, nincs pénz. Amit az eladott jószágból kaptam, azzal adósságaimat fizettem ki, aztán a számtartónak adtam belőle a gazdaságra, s az ügyvédnek perköltségre, a többit még nem fizette ki az örmény, majd tavasszal fizeti. De van még egypár ezer forintom, tartogatom, kuporgatom. Temetésre is kell valami, nem szeretném, ha cudarul temetnének el. Élni - arra nincs gondom. Nekünk már kevés kell, István, s ha megszorulunk, eladjuk az erdőt, a földet; nincs kire maradjon.
Hivatta a lelkészt és a számtartót, amazt azért, hogy írjon Milánóba Géza barátjának a síremlék ügyében, a számtartót azért, hogy van-e jövedelem a jószágból, mert pénzre van szüksége. A számtartó, aki most sohasem ellenkezett urával, egy kis időhaladékot kért, panaszolta, hogy nincs jövedelem, sok kell a jószág beruházására, s a pör is fölös költséget emészt föl, mert az ügyvéd kenegetni szeretné az igazság kerekét.
- A pör - sóhajtá Radnóthy elgondolkozva, mint aki valami újat hall, s kissé fölélénkült arca -, úgy van, a pör. Nem engedik, hogy én folytassam, régen a maga személyében is pörölhetett az ember, most ügyvéd kell hozzá. Félnek a pennámtól. De azért befűtöttem nekik; mindent megírtam tisztán, kereken a kormányzónak, a minisztereknek, a királynak... Megfizette-e számtartó uram a szász papnak a sok német fordítás árát? Fizesse meg jól. A szász fösvény, nem csinál semmit barátságból, ügyvédemnek mondja meg, hogy szeretném már tudni, hogy állnak pöreim. Jöjjön ki újra hozzám. A múltkor keveset beszélhettünk. Most már egészséges vagyok. Hanem azt csak neki mondja meg, más ne hallja, mert elfognak. Másnak nagyon beteg vagyok... érti! Vigyázzon!
Ekkor a síremlékről a pörre fordult figyelme. Hosszan elbeszélte Istvánnak a pör folyamatát, s örült, midőn ez helyeselni látszott minden lépését. Napokig csak erről folyt a beszéd, aztán áttért az ügyvédre és a számtartóra, akire gyanakodni kezdett. Fejébe vevé, hogy Erzsi mindkettőt megvesztegette; a számtartó azért nem akar adni neki pénzt, mert Erzsi számára szándékszik megtakarítani minden nélkülözhető jövedelmet; az ügyvéd pedig, midőn itt járt, azért kérdezősködött a végrendelet felől, mert Erzsi javára akarja fordítani. Ilyenkor nevetett; fölnyitott egy záros fiókot, melynek kulcsát mindig magával hordá, kivette a végrendeletet, fölolvasta Istvánnak, s midőn ez megértvén, hogy neki is egy kis nyugdíjat hagyott, megcsókolta kezét, úgy örült a hálának, a szeretetnek, mintha ilyesmit életében most tapasztalna először. Elfeledte a pört, a végrendeletet, s csak cselédje örömében gyönyörködött. Így törölte ki emlékéből egyik tárgy a másikat, s nyújtott lelkének szüntelen foglalkozást. Még mindenből érdekelte valami, de csak félig; még fellángoltak szenvedélyei, de csak mint az emlékezet világa; még élt, de csak álmodozott, minden nap haldokolva.
A téli napokon folyvást tűzrakással bajlódott. Félt, hogy megfagy, s panaszolt a muszkákra, akik Szibéria hidegét hozták magokkal Erdélybe. Egész nap hordatta a fát, új meg új hasábot vetett a hamvadó üszökre, s gyönyörködött a nehezen síró sustorgásban, a vígan föllobogó lángokban, s a vaskanállal meg-megütögette az égő vörös szenet. Már akkor este lőn, midőn szerinte bemelegedett a szoba. Még egy pár hasábot vetett a tűzre, vörösen ment le a nap, erős fagy lesz holnap, csikorog a templom kakasa, száraz szelek fognak fújni az éjjel. - Hadd fújjanak, nem fázunk meg - mondá ilyenkor, hátradűlt karszékén, megvidult és beszédessé vált.
- Emlékszel-e, István, éppen ma négy esztendeje, hogy utolszor választottak alispánná? Ellenfelem csak huszonöt szavazatot nyert, a többi mind az enyém lett. Hogy fölemeltek, hogy éljeneztek, hogy énekelték azt a nótát - hogy is van csak?...
Egy életem, egy halálom,
Radnóthy lesz alispánom!
felelt István dudorászva.
- Úgy, úgy; te jobban emlékszel reá.
- Hogyne emlékezném, méltóságos uram? Hiszen akkor csináltatta volt nekem azt a szép új dolmányt, amelyet csak solemnis alkalmakra volt szabad fölvennem. A szabó kétszer is megigazította, hogy feszesebben álljon. Hát rajta a csillogó fényes gombok! Most is megvan, de nem használjuk többé.
- Nem használjuk többé - visszhangzá Radnóthy szomorúan, aztán hosszú szünet után hozzátéve -, hátha mégis, nem... nem... én nem vállalok többé hivatalt; de ha Isten még egy közgyűlést ad, tudom, elpanaszolok mindent.
Örömest emlegette dicsősége e napjait, s Istvánban részvevő hallgatóra talált. Mindketten a tisztújítási napokban éltek. Egyik sem tudta feledni ezt az időt. Radnóthy hallani vélte a hódoló nemesség zaját, István megemlékezett a nagy ebédre, amelyre ő hívta meg a vendégeket; Radnóthy kocsijába képzelte magát, amint ovációkkal fogadják a kortescsapatok, István pedig a kocsi bakján, honnan oly büszkén nézett le, mintha érte történnék minden.
Úgy eltelt az idő ily beszégetések közt, feledték a korán elhunyt jó fiút, a hálátlan leányt, a terhes pört, a fölfordult világot, s Radnóthynak néha még tréfálni is kedve kerekedett.
- István, tudod-e, hogy három hét múlva karácson lesz? Mindig ilyenkor tartottuk az év utolsó közgyűlését. Holnap fogass be korán reggel, keresd ki atillámat, kardomat s a sastollas föveget. Közgyűlésre megyünk. Biz úgy. Éppen most olvastam a körlevelet - mondá egy reggel Istvánnak, aki megütődve nézett reá, mert azt hitte, hogy ura megzavarodott elméjében.
- Hát nem szeretnéd, öreg? Nem vennéd-e föl még egyszer azt a szép dolmányt? Bizony még elhiszi... Ha! ha! ha! Nagy bolond vagy te, István, hogy az Isten akárhova tegye dolgodat - s lelkéből nevetett, hogy ennyire rászedhette a jó öreget.
- Ej, uram, tréfaság! - dörmögte István.
- De az nem volt tréfaság - folytatá Radnóthy tűzbe jőve -, midőn ezelőtt húsz évvel egy ily közgyűlésen megtámadtuk a csak helyettesített és nem országgyűlésen választott guberniumot. Milyen beszédet tartottam akkor! az "éljen"-nek nem volt vége-hossza. Tudod, ki állott föl, hogy engem megcáfoljon? Az a kis fekete báró, akit cigány hercegnek csúfoltak. Mennyi badarságot beszélt össze. Aztán újra én állottam föl, s kezdtem beszédemet: "Tekintetes Karok és Rendek! Meddig él még vissza türelmünkkel ez az ember?" A cigány herceg ekkor beszédembe vágott, s kikérte magának a sértegetést. Én erre azt feleltem: "Igaza van, nagyságos báró úr, bocsásson meg, hogy elég gondolatlan voltam embernek nevezni." Mily nevetés és éljen harsogott a teremben. Hej, István, szép idők voltak azok! Emlékszel-e?
- Hogyne emlékezném! Mintha most is látnám a méltóságos urat abban az ezüstgombos atillában, azzal a derék ősi karddal, amelyet a tavaszon elvittek a csendőrök.
- Elvitték, nem adják vissza. Nincs kardunk; elpusztulunk, István - sóhajtá Radnóthy lehangolva. Csend állott be, amelyet István nem mert megzavarni. Csak az óra ketyegése hallatszott. A két öreg magába mélyedt; ezalatt kialudt a tűz. Radnóthy fázni kezdett, s ebédig mind a muszkákra panaszolt, és átkozta Szibériát.
Minél beljebb haladt a tél, annál jobban rakta a tüzet, minél hosszabbak lőnek az esték, annál beszédesebbé vált. Ismételte amit tegnap mondott, amit talán elfeledett, kiegészíté István. Néha István sem emlékezett valamire, ekkor találgatással mulatták magokat. Mindkettőnek éppen nyelve alatt volt, amit mondani akart, s ha hosszas főtörés után sem tudtak boldogulni, abban egyeztek meg, hogy így jár az ember, ha megvénül, s ma hidegebb van, mint tegnap.
Kifogyván a dicsőség és boldogság emlékeiből, ifjúkori bohóságaikra tértek. Radnóthy diák és jurátus kalandjait emlegette, s megsiratta a földúlt nagyenyedi főiskolát, amelynek növendéke volt, az elvesztett királyi táblát gyászoló Marosvásárhelyt, ahol jurátuskodott. Istvánnak is kedvence volt e két város; ő is járt a nagyenyedi főiskolába, végzett két osztályt négy esztendő alatt, mert, amint mondá, a classis praeceptorok ellenségei voltak, ráfogták, hogy nem fog az esze, ezért elkeseredett, kibujdosott; ekkor került először Marosvásárhelyre, ahol sok ifjú urat szolgált, míg végre Radnóthy úrfihoz szegődött, akitől csak az ásó-kapa választja el.
Radnóthy arca kiderült; megmozdultak szívében az ifjúság édes emlékei, s lágyan ringatták, mint a bölcső a gyermeket. Mindketten annyit beszéltek, hogy nem tudták kibeszélni magokat. Néha belezavarodtak az évszámokba és nevekbe, vitatkoztak, meg is haragudtak egymásra, aztán kibékültek, s azt határozták, hogy már késő az éjszaka, ideje volna lefeküdni, majd megálmodják holnapra, amire ma nem emlékeznek.
- Istenem, hogy eltelik az idő! - szólalt meg Radnóthy szilveszter estéjén. - Tudod-e, István, ma éppen negyven esztendeje, hogy szolgálatomba fogadtalak. Milyen karcsú, piros legény voltál akkor.
- Rég volt, uram, talán nem is igaz - felelte kedvetlenül István, mintha titkolni akarna valamit ura előtt.
- Tudod, mennyit járt hozzánk az én Jankó barátom. Mintha most is előttem állana; a legkorhelyebb diák volt Nagyenyeden, a legkihágóbb jurátus Marosvásárhelyt. Diákkorában egyszer aludt a leckén, éppen revokáció volt, én hirtelen megdöftem, hogy keljen föl, üljön ki, mert felelni szólítja a professzor. Fölkelt és kiült. A professzor csak nézte. "Én nem szólítottam, mondá neki, de ha kiült domine, hát feleljen." Ha! ha! ha! Jankó nem tudott egy szót is felelni. Bekergették, lepirongatták. Ha! ha! ha! Egész életében nem tudta nekem megbocsátani ezt a tréfát - az Isten nyugtassa meg szegényt. Hát jurátuskorában mennyi bohóságot űztünk vele. Ejnye, no! Nem jut eszembe. Segíts, István, te jobban tudod.
- Ideje már lefekünni, uram, rég elütötte a tízet.
- Hogyisne? Hiszen ma szilveszter éjszakája van. Ki látta ily jókor lefekünni. Hajdan éjfélig mulattunk ilyenkor, s mikor ütötte a tizenkettőt, boldog új esztendőt kívántunk egymásnak. Ha te lefekszel, ki fog nekem új esztendőt kívánni?
István szomorúan nézett urára; beteg volt, alig állotta lábán, azonban habozott bevallani, mert félt, hogy nyugtalanságot okoz, s elrontja ura éjszakáját.
- Engedelmet kérek, rosszul aludtam a múlt éjjel, nyugalomra van szükségem - hebegte István, aztán eszébe jutván, hogy talán utolszor beszél urával, kitört belőle a fájdalom, sírni kezdett, csókolta ura kezét, köszönte jótéteményeit, s isten áldását kérte reá.
- Hát te is el akarsz hagyni már? - kiáltá Radnóthy ijedten.
- Ó, dehogy, édes jó uram, hanem meggondoltam, hogy az ilyen vén ember, amilyen én vagyok, jó, ha minden este elbúcsúzik, mert ki tudja, nem hal-e meg holnap reggelre.
- Meghal... holnap reggel! Hát én egyedül halljak meg? - kérdé Radnóthy elmélázva.
- Ó, az én édes jó uram még sokáig fog élni, mert fiatalabb, erősebb nálamnál. Aztán ha én kidűlnék is, nem marad egyedül, lesz, aki ápolja. Erzsi kisasszony bizonyosan eljő, eddig megbánta hibáját, s csak egy jó szóra vár. Alkalmasint fél szegény levelet írni. Bátorítsa föl a méltóságos úr! Az öreg István kéri, aki sohasem csalta meg, aki mindig javát akarta.
A jó cseléd gyöngéden akarta előkészíteni urát betegségére, s gondoskodni kívánt róla halála esetére is. Szegény nem tudta, mit mível. Radnóthy meghallva leánya nevét, nagy haragra gerjedt, de nem lévén elég ereje hozzá; csak elfordult búsan, s e szavakat rebegte: - Te is az ő pártját fogod, te is háládatlan vagy. Takarodjál!
István nem mert többet szólani, talán nem is tudott volna. Érezte, hogy gondatlanságot követett el, jóvá akarta tenni, de alig volt jártányi ereje, s csak a falhoz támaszkodva tudott kitipegni a szobából. Radnóthy megfordult a neszre, nézte a becsukódott ajtót; s várta a visszatérő cselédjét.
Azonban elütötte a tizenegyet, tizenkettőt, eltelt az óév, és nem jött senki, aki újévet köszöntsön. Oly egyedül érezte magát, és félni kezdett; a szoba kihűlt, úgy fázott, oly fáradt volt, úgy szeretett volna alunni, s nem bírt lefekünni. Hiányzott körüle valami, a gondos kéz, amely lefektesse, a negyven év óta megszokott arc, amelynek durva vonásain mindig csak ragaszkodást olvasott, a dörmögő hang, az elmúlt idők egyetlen visszhangja.
Maga is érezte ezt, anélkül, hogy tudná, s egypárszor elkiáltotta István nevét - hasztalanul.
Nem jő, haragszik reám - mondá magában elszomorodva -, igaza van, nagyon keményen bántam vele. Megkérlelem. Miért ne? Öregemberek vagyunk, ki tudja, melyikünk hal meg holnap reggelig. Búcsúzatlanul váljunk-e el? Jól mondotta szegény István. Miért is haragudtam én rá? Hát Erzsikéért. Az a kígyó még most is mardossa szívemet. Pedig István csak azt akarta mondani, hogy a jó leány ápolni tartoznék atyját öreg napjaiban. Jól mondotta szegény István. Félreértettem. Hiába! Nemigen tudja jól kimagyarázni magát, csak két osztályt járt Nagyenyeden, ellenségei voltak a classis praeceptorok, ráfogták, hogy nem fog az esze, aztán nem tanult, elkeseredett, kibujdosott. Szegény István! Megkérlelem, aztán lefekszünk, s reggelre vidáman ébredünk.
Vette a gyertyát, s István szobájába indult, azonban nagy megdöbbenésére a szoba ajtója félig nyitva volt, s belölről az István nyögése s a kis Mányi sírása hallatszottak ki.
- Úgy... úgy kis Mányikám - folytatta a haldokló István hagyakozásait -, neked hagyom mindenemet, csak viseld gondját a méltóságos úrnak. Reggel ne költsd föl jókor, ügyelj, hogy legyen mindig tiszta inge, varrd föl reá a hiányzó gombot, mert különben nagyon megharagszik. Sohase erőltess reá új ruhát, de mindig takarítsd ki a régit, s varrd meg, ahol elszakadt. Ebédnél köss eléje asztalkendőt, mert elfeledkezik róla, és leönti ruháját. Jó melegen add föl az ételt, s töltsd meg poharát. Mikor vecsernyére harangoznak, vezesd le a templomba, este sohase feküdjél le addig, míg ő le nem fekszik. Ha beteg talál lenni, mindjárt fogass be, s azt az öreg orvost hívasd, mást a világért se, különben nem veszi be az orvosságot. Vigyázz egy kis kulcsra, amelyet nappal mindig zsebében őriz, s éjjel párnája alá tesz. Ez kulcsa íróasztala fiókjának, amelyben a végrendelet van. Ha Isten magához venné szegény urunkat, nyitsd föl a fiókot, vedd ki belőle a legnagyobb darab papirost, fekete galanddal van összekötve, dugd el jól, vidd be Vásárhelyre, s add át a főtisztelendő református püspöknek, aki most oda szorult Enyedről. Ő bizonyosan híven végrehajtja urunk végakaratát, s eltemetteti, mint illik.
- Ne bolondozzék, István bácsi! Ugye csak tréfál? Hogy megrémíti az embert - kiáltá az ágyra boruló kis Mányi folyvást zokogva.
- Nem tréfálok gyermekem! - viszonzá István szünet után, amely alatt a beszéd okozta lankadtsága egy kissé enyhült -, meghalok az éjjel, nem élek reggelig. Életemben most vagyok először beteg, bizonyára utolszor is. Apám is így halt meg; ez a famíliánk természete.
- Ne hozzak egy pohár borsos meleg bort? Csak a hideg borzongatja István bácsit. Hátha megkenné a gazdasszony? Talán megcsömörlött, István bácsi - dadogta a kis Mányi, betakarva a beteget s megigazítva a párnát feje alatt.
- Ne gondoskodjál te rólam - kezdé újra a haldokló -, gondoskodjál a méltóságos úrról. Vigyázz, hogy jó legyen reggel a kávéja, meg ne kozmásodjék a tej; ezt ki nem állhatja. Légy mindig körülte, sohase ellenkezzél vele, beszélj, ha szól, de sokat, nagyon sokat, hanem ne emlegesd Géza úrfit, mert akkor sír, se Erzsi kisasszonyt, mert azért nagyon megharagszik. Az áldott lélek reám is azért haragudott meg. Ó, hogy a sírba kell vinnem haragját! Kérj tőle bocsánatot nevemben. Mondd meg neki, hogy csak ezen bánkódtam utolsó órámban. Ó, én bolond fejem, miért is haragítottam meg az én jó uramat.
- Nem haragszom, nem haragszom, István! - nyögé Radnóthy belépve; gyertyáját elejtette, odalépett az ágyhoz, de annyira lesújtott és tehetetlen volt, hogy a haldoklónak kellett fölemelkedni az utolsó kézcsókra, s a már-már elnémuló ajkaknak megnyílni a végbúcsúra.
Mily könnyűvé tette halálát a kézcsók s néhány búcsúszó. Betelt utolsó vágya, és fájdalom nélkül halhatott meg. Torzuló vonásain erőt vett egy édes mosoly, s a homályosuló szemekből még felcsilloghatott a szeretet és hála utolsó szikrája.
