1 Expozíció
1 Expozíció
Merkel, a huszár kapitány, férfikora delén már nem foglalkozott egyébbel, csak állatszelídítéssel. Azok közé a lovastisztek közé tartozott ő, akiknek negyvenéves korukban megjön a gyomorkatarrusuk, s akiket ilyenkor komolyan szokott figyelmeztetni az ezredorvos:
- Ha ön nem tartózkodik a szeszes italoktól, akkor az ön mája nagyság tekintetében vetélkedni fog a Mauthner diadalával.
Merkel tehát e szomorú kórjóslat után megijedt a kötőszöveti lobtól s egészen abbanhagyta a zajos mulatságokat. Nem ivott egyebet, csak giesshübli vizet, pesti és bécsi barátnőit többé nem hozatta le különvonatokon a termékeny Bácskába, higiénikusan élt, és némi megnyugvással tapasztalta, hogy az életben mégis van valami titkos harmónia: az embernek épp akkorára fogy el a pénze, mikorára elromlik a gyomra. Mily kellemetlen volna, ha ez a két momentum véletlenül nem tartana lépést!... Szinte örült is hát Merkel a gyomorkatarrusnak, és nagy kedvvel látott most már a testedző mulatságokhoz. Mint már mondatott is, nem foglalkozott egyébbel, csak állatszelídítéssel. Egész idejét a lovaglóiskolában töltötte, személyes részt vett a csökönyös lovak megfékezésében, órákig tartotta a longe-ot, általában figyelmen kívül hagyván azt a régi tanácsot, melyet még Szent Györgytől, a lovasok patrónusától örököltek a huszártisztek:
- Sohse bízd magadra azt, amit az őrmester is elvégezhet.
Igaz, a lovakat mindig jobban gyötörte, mint a huszárokat, s ez némi árnyékot vet a daliás kapitány erényeire, de szolgáljon neki mentségül a mérhetetlen ambíció. Merkel kapitány ugyanis Phönixként akart kiemelkedni vagyona romjaiból. Míg meg voltak értékpapírjai, míg a Király utcai családi házban is akadtak egyes tehermentes sarokkövek, addig a gazdag terézvárosi polgárfiúnak nem volt egyéb ambíciója, csak az, hogy a 18. huszárezred mindenkori állomáshelyén meg ne inogjon a közhiedelem, mely őt többszörös milliomosnak tartja. Az utolsó percig, azaz a pénzfogytáig s a gyomorhurutig mindent ennek a téveszmének áldozott Merkel. Mikor aztán összeomlott minden, és Marius Carthago romjain ült, s az ég komor volt és csillagtalan, akkor az ambiciózus kapitány egyszerre híres lóidomító akart lenni. A lovasságnál tudniillik ez is egyik útja az emelkedésnek, Merkel kapitány tehát férfikora delén ilyen szempontból foglalkozott állatszelidítéssel. Rideg következetességgel, páratlan kitartással hajszolta azt a célt, hogy az Equus communis segítségével legyen ezredessé.
Ebben az időtájban történt, hogy a végzet összehozta őt egy Prépost nevű kincstári lóval. Az állat egy tizenhét markos tiszti ló volt, melyet a gyalogságtól mint fegyelmezhetetlent kellett elbocsátani. Régi gazdája, egy kövér gyalogos őrnagy, a pesti remondavásáron adta el a huszároknak, s hogy ez mily jelentékeny esemény volt, mutatta a Polterabend is, melyet az őrnagy úr eladás után rendezett. A Polterabend tudniillik a Károly-kaszárnya kantinjában volt, s az őrnagy úr ez alkalommal középen ült, és fogadta a gratulációkat, mint akit a vízből kimentettek. A szegény ember egészen újjá volt születve; látszott rajta, hogy ismét nyugodtan fog élni hivatásának, s hogy el fogja felejteni ama számos megaláztatásokat, melyeket Préposttól szenvedett, s melyek közt nem utolsó volt az a jelenet, midőn a tavaszi szemle alkalmával a parókáját rúgta le neki a dühös állat... Tehát ilyen zajos volt a Prépost múltja, midőn a 18. huszárezredhez bevonult lónak. Érkezése ott némi szenzációval volt összekötve. Útközben ugyanis összerugdosta a többi remondákat s az állatorvost, aki egész jóakarattal közeledett feléje, megharapta. Tiszaszálláson aztán az ezred kapitányai sorsot húztak, hogy kinek a századához jusson a Prépost, s így került a híres ló Merkel kapitány századához. Ott kezdetben fölmerült az a terv, hogy legjobb volna a Prépostot zárt ajtók mellett agyonlovagolni, s aztán természetes halálokot konstatálni, de bár ezt a tervet különösen a kadét s az ifjabbik hadnagy pártolta, s bár az állatorvos is hajlandónak mutatkozott tüdőszélhűdésről adni bizonyítványt (nem is hazudott volna), Merkel százados később mégis másképp döntött.
- Ezzel a lóval bánni kell tudni - mondta -, és én megmutatom nektek, hogy a hadügyminiszter aranykelyhét nyerem meg vele a bécsi díjlovagláson.
És szavának állt a derék, vörös bajszú ember. A saját tiszti lovának tette meg Prépostot, s a rakoncátlan sárga ősztől tavaszig bámulatosan megpuhult a keze alatt, igazolván Merkel kapitánynak azt a külön művészi felfogását, hogy a lóidomítás súlypontja ugyan a ló hátsó két lábán van, de gyakorlatilag itt sem egyéb a siker egy jól sikerült szuggesztiónál. A lóidomító hát tulajdonképpen úgy működik, mint az idegorvos. Májusban már egész nyugodtan számíthatott is Merkel a hadügyminiszter aranykelyhére, mert ha abban az esztendőben nem is, de jövőre bizonyosan kiállhatott Préposttal a síkra. A paripa már csaknem egészen át volt alakítva, igen kevéssé idegeskedett, s az idomítás kiegészítéseül mindennap még hideg fürdőt is vett a Tiszán. Merkel boldogan dörzsölte a kezét. Az ilyen lovak gazdáit szokták soron kívül kinevezni őrnaggyá és szárnysegéddé. Már látta is, hogy a produkció után a bécsi rotundában hogy fog neki gratulálni Konrád főherceg, a versenyek rendes díszelnöke.
- Kedves kapitány úr, ön tulajdonképpen az első díjat érdemelte volna, ha X. őrnagy és Y. alezredes, a lovaglóintézet tanárai ki nem állnak...
Ily merész álmokat szőtt Merkel kapitány úr, kvártélyán, az alacsony parasztszobában, hol a búbos kemence szmyrnaszőnyeggel volt letakarva, s a tulipános asztalon ötvennyolc szivartárca volt kirakva, annyiféle címerrel, ahány csak jelezve van Toldi szerelmé-nek hetedik énekében. Látható volt ott elefántcsontból kifaragva az Esterházy-griff, a Pálffy-szarvas, a Forgách-leányzó, a Csáky-török s a Zichy-agancs, s e fényes környezetben egy közönséges Britannika füstjét fújta Merkel a fali fegyverekre. Meleg májusi nap volt, s a nyitott ablakon át beszállt a Tisza-parti füzek illata; az úsztatóról is odahallatszott a huszár Bódi rekedt kiabálása. A huszár Bódi már ötször megszökött volt a svadronjától, s most állandóan az úsztatáshoz volt kirendelve vezetőnek, hogy hátha a Tiszába fullad. Rekedt kiabálása végigharsogott az egész Híd utcán:
- Prépost... Prépost... hej, Prépost...!
Főtisztelendő Végh Xavéri Ferenc, a tiszaszállási esperesplébános úr ezen órában épp csendes sétáját végezte a füzes szélén. Ott kedves kakukkfüvek és apró mezei virágok közt ájtatos imákat mormolt a főtisztelendő úr, és azon ünnepi szertartásokra gondolt, melyekben tegnapelőtt volt része, midőn a krassóvári püspöki kápolnában a boldogmezei címzetes préposttá avattatott, megkapván méltósága külső jelvényeit: az infulát, a mellkeresztet s a gyűrűt. Huszár Bódi ebben a pillanatban először kiáltotta el magát:
- Prépost... Prépost... hej, Prépost!
Főtisztelendő Végh Xavéri Ferenc zsebrevágta a breviáriumot. Kezdetben nem igen hitt a fülének, elhatározta hát, hogy feszülten figyelni fog. S várakozása valóban eredménnyel járt. Rövid másodpercek után ugyanis Huszár Bódi megint csak hallatta azt a fényes titulust, melyért főtisztelendő Végh Xavéri Ferenctől ezerkétszáz forint kincstári díjat követelt a központi díj- és illetékkiszabási hivatal Budapesten.
- Prépost... Prépost... hej, Prépost!
Parasztok is jöttek arra, és szintén észrevették, hogy a lovat Prépostnak hívják. Sunyi mód nevettek is az alávalók, sőt annyira ment az orcátlanságuk, hogy a prépost úrnak még az ájtatos köszönést is elnevették.
- Dicsértessék a... bruhaha... - röhögtek a gyalázatosak. A prépost úr elvörösödött, vékony, kampós orrát lehúzta a mellére, és még azon órában ott volt előbb az ezredirodában, azután meg a Merkel százados kvártélyán.
- Merkel százados úr - kezdte a pap -, az ön lovát úgy hívják, hogy Prépost.
- Persze hogy úgy hívják - felelte a kapitány. - Én Merkel vagyok, a lovam meg Prépost. Mi ketten fogjuk megnyerni esztendőre a hadügyminiszter aranykelyhét. Különben mit parancsol a főtisztelendő úr?!
- Csak kérek, százados úr, csak kérek. Méltóztassék közölni velem, hogy miképp jutott az állat ez engem oly mélyen sértő névhez?
A kapitány mosolygott.
- Haj, főtisztelendő úr - mondta - azt a Normal-Verordnungs-blatt 1873-ik évi folyamából tudhatni meg. Ott vagyon megírva a hadügyi kormánynak azon kívánsága, hogy az egy évben született lovak nevének ugyanazzal a betűvel kell kezdődnie; így mindjárt a korát is tudni a lónak. De tény - folytatta azután Merkel százados -, hogy 1892-ben, mikor sor került a P.-re, nagyon meg lehetett akadva a nagydádsári remondatelep adjutánsa. Bizonyosan sok lovat asszen-táltak, és nem volt elég a Pepi, a Piroska, a Pálma, a Puska meg a Péter; végezetül, hehehe, a Préposthoz kellett folyamodnia szegény adjutánsnak. De egy szivarral, kedves főtisztelendő úr, csak szolgálhatok?...
- Köszönöm - mondta a pap mérgesen. - Tudomásul veszem, hogy már a hadsereg is azokhoz szegődött, akik egyházi intézményeinket kigúnyolják, és tudomására fogom adni az ezredparancsnokságnak, hogy az úrnapi körmenetnél többé katonai díszkíséretre nem reflektálok. Azonkívül egyházi felsőbbségemnek is jelentést teszek rögtön.
Így szólt a mérges prépost, és otthagyta Merkel századost az ötvennyolc szivartárcájával. A huszár Bódi még akkor is ott kiabált a Tisza partján:
- Prépost... Prépost... hej, Prépost!...
