11
11
A várás!
Midőn kedvesünk nem siet karjaink közé, vagy a légyottra jelölt óra nem akar ütni, s minden másodpercének lassúságával a szív gyors dobogását gúnyolja...
A várás!
Midőn a nő becsületét, házi boldogságát, vagyonát kockáztatá, s a legcsekélyebb gyanúra kitagadottá, megvetetté és ínség martalékává lehet; míg a férfi, kit vár, azért késik, mert útközben egy boltba lépett, hogy szivarját meggyújthassa, s a kacér dohányárus lánnyal elfecsegi az időt...
A várás!
Midőn mi hosszas idegizgalmak miatt tikkadtan ülünk rejtekünkben, hová két tündérszem intésére vonulánk, s nagy öntagadásba kerül, hogy a perzsa királlyal fel ne kiáltsunk: egy országot egy pohár vizért! És szünetlen eszünkbe jut e vers:
Ó, ha a lelki üdvösségért
Csak félannyit is szenvednénk,
Mint mennyit szenvedünk a nőkért,
Valóban angyalok lennénk.
Csak félannyit is szenvednénk,
Mint mennyit szenvedünk a nőkért,
Valóban angyalok lennénk.
Míg ellenben az imádott lény a teaasztalnál kedélyesen beszél férjével, és annak tányérára vékony sonkaszelettel borított vajas kenyeret rakosgat...
A várás! Ah, a várás, a tragikai és komikai helyzetekben egyaránt alkalmatlan, de legnagyobb mértékben akkor válik kínossá, mikor a légyott minden veszélyeit magával hozhatja, anélkül, hogy örömeit élvezni akarná.
Sarolta nyugtalan volt. Néha lélegzetét is föltartóztatta, mintha amiatt volna gátolva lassú lépteket hallani, néha szívére nyomta kezét, hogy annak éles verését mérsékelje, s hogy jobban különböztethesse meg a távoli lódobogás neszét, néha pedig gyanúsan vagy döbbenve tekintett maga körül, az ablakon kidugta fejét, átment a szalon melletti szobákba, kijött az erkélyig s meg visszatért.
Ő várt, aggódva várt, s a késedelmen csodálkozott.
A nap már fenn úszott magasan.
Az óramutató a tízes számhoz közelített. A pusztán, ameddig csak a szem vezet, nincs mozgás, az udvaron a kutyák már rég nem csaholnak, a vadásztársaság túl tüskéken, túl bokrokon, ki tudná, hol.
Sarolta öltözékén nem látszik semmi kacérság.
Ő az igéző reggeli pongyola előnyéről lemondott, s egy háziasszonynak, ki rendes foglalatosságai után jár, egyszerű toalettjét hordja.
Ah, de arckifejezése... azt nincs időnk lefesteni, mert már közel az erkélyhez a groom gyönyörű alakú, izmos, ideges, vékony fejű s fölnyílt orrlyukú sötétsárga arabvért vezet, s Romvay a szalonba lép.
Sarolta komolyan mutatott neki egy karszéken helyet, míg maga nem a kerevetre, nem a taburettre, díványra, balzacra, de egy kis asztal előtti székre ült, nőmunkák, olló, hímzőtűk, rámák mellé, mi első tekintetre bizonyos prüdériának tűnt volna fel, ha egész magatartása, szemének komor kifejezése és hideg, majdnem lenéző tekintete, mellyel Romvayt büntetni vagy az illem korlátaira figyelmeztetni akarta, nem vezetnék a lélekismerőt sokkal határozottabb, sokkal mélyebb kedélyhangulat sejtésére, mint amely most a kacérság bármi eszközeit igénybe tudná venni.
E helyzet, e tartózkodó modor a gyakorlott és vakmerész Romvayt is zavarba hozta.
- Ah, imádott Saroltám - sóhajtá -, mily szigorú törvényeket szab kegyetlen szeszélyed azok elé, kiket rabjaiddá tevél! Midőn a kétségbeesés szélén állottam, a boldogság kellő közepébe ragadtál, mert végtére s ó, e nem remélett öröm majd megrepeszté keblemet, már nem ellenzéd többé, hogy tanúk nélkül láthassalak, beleegyeztél, hogy lábaid előtt önthessem ki szívemet, s én sieték hozzád, túlragadtatva az örömtől és a szerelemtől... s te!... meddig nem mosolyoganak ajkaid? Miért fogadsz oly hidegen?
Romvay közelebb tolta székét a Saroltáéhoz.
Arcán színletlen hév volt, mozdulataiban bensőség.
Látszott, hogy a szép nő inkább érdekli, mint egy világfinak, ki csak kalandokat űz, tanácsos.
- Ön - szólt Sarolta vádlón, bár nem minden megindulás nélkül -, ön megszegte kívánságomat, s nem teljesíté lovagi kötelességét.
- Kedves Saroltám, minő hang?
- Ön egy nőt üldöz.
- Hogyan? Én?
- Jelenlétével.
- Az ég legyen bizonyságom, érdemlek-e ily bánást?
- Ön határtalanul szerencsétlenné tesz engem.
- Pedig öröméért életemet, nyugalmáért lélekcsendemet, megelégedéséért üdvömet adnám oda.
- Üres szavak!
- Sarolta!
- Igen, cifra, de elkopott szavak, melyeket nyalábbal lehet a legsilányabb regényből is átkölcsönözni, s pengetésükre sem ész nem kell, sem szív.
- Imádott Saroltám! Mily hosszú, mily kínos várakozás után nyerhettem meg az istenektől is irigyelt pillanatot, midőn ön közelében és tanúk nélkül vagyok! A remény már örökre elhagyni készült, erélyem, hitem megtört. És most, mert véletlenül ért e szerencse, boldogságom talán elviselhetetlen volna, s ugye, azért mérsékli azt vádjaival?
Coranini neje ingerült kedéllyel, de kimért és rezgő hangon mondá:
- Találkozásra csak azért szólítottam önt, hogy érezhesse, mennyire szükségem van gyöngédségére, mennyire vártam öntől kérésem teljesítését, s mily mélyen sért a csalatkozás. Ön életét adta rendelkezésem alá, én csak egy kevés feláldozást kívántam, s megtörtént-e?
- S engedetlenségem nem szerelmemet tanúsítja-e?
- Mit tartsak ezentúl a férfi-büszkeségről?
- Többet, Sarolta, mint amennyit tarthatna, ha házától kimaradtam volna - szólt komolyan Romvay. - Hallgasson meg! Ne tiltsa szólanom! S ha aztán mégis hibáztat, akkor legalább vádjai komolyaknak fognak előttem is látszani.
- S most nem? - kérdé Sarolta csodálkozással.
- Most... de ne haragudjék, most egy kevés kokettériát sejtek bennük.
- Ah, ég, ennyire süllyedtem már! - kiáltá a nő, arcát kezével eltakarva.
- Bocsánat! Ezerszer bocsánat gondatlan szavamért - esdeklék Romvay lágy hangon.
Sarolta egy könnyet törölt ki szemeiből.
- Szóljon ön - mondá -, tudni akarom bűnömnek egész horderejét. Mit szándékozott az imént előhozni? Szóljon.
Valami parancsoló és hideg volt Sarolta tekintetében, mely Romvayt sérté.
- Mentségemre csak a történteket kívántam emlékezetbe hozni - jegyzé meg ez.
- Tegye, kérem!
- Jól van. Tehát egy boldog óráig bírtam önt. Karjaim közt vala szerelemmel, feledőn, átengedőn... Vagy tán hűtlen volnék előadásomban? S nem védi-e minden nő magát sóhajokkal, tiltó szemmel és esdeklő arcvonásokkal?... Ön átengedő volt, amennyire csak a szemérmes nők szoktak.
- Tovább! - szólt Sarolta, az iszony miatt alig hallható hangon.
- Másnap reggel kegyed eltűnt a fürdőről, s egy levelet hagyott hátra, melyben kér: feledjem el, ne lássam, ne ismerjem, ne kövessem sehova, s melyben különösen megtiltja, hogy házánál soha többé ne mutassam magamat. Könnyű feladatok, csekély kívánságok! Feledni önt és kerülni; mi lehet egyszerűbb, nemde? Ah, Sarolta, kevéssé ismerte a szerelmet vagy hiúságunkat, ha levelét komolyan írta. Én nem követém rögtön önt, mert ez a különben is felötlő távozást botrányossá tette volna, de beírattam nevemet a vadászok és idomá-rok egyletébe, hogy jogos okom legyen a kelenföldi pusztán gyakran megjelenni. Mihelyt pedig a szezon kezdődött, arany álmokkal Saroltám szerelméről és saját tapintatom iránti elégültséggel sieték a hajhákra, Coranini szívesen fogad, de kegyed úgy, mintha csakugyan sohasem látott volna. Mire magyarázhattam ezt? Az én körülményemben egyik udvarló a fürdői távozástól kezdve a viszontlátáskori hideg modorig mindent finom kacérságnak venne, mely a megtagadások által törekszik az érzékeket ingerelni, a vágyat őrültségig fokozni. S hát a másik udvarló? A másik talán azt gondolná, hogy az első légyott utáni visszavonulástól büszkesége halálosan van sértve, s mindenáron új találkozásokat eszközölne. S mindkét esetben nem kétségtelen-e, hogy nincs udvarló, ki kegyed megtiltásaira hajlani fogna? Én pedig, Saroltám, még emellett szerelmes is lettem önbe a gyöngeségig, a nevetségig az, és százszor szerelmesebb éppen a fürdőből távozása óta, mely szívtelen, de igézőn eredeti ötlet volt. Minket, kik minden árkádiain rég túl vagyunk, inkább varázsol le a nők kegyetlensége, mint olvadékony érzelme, és a kacérságot, mely izgat, jobban szeretjük, mint a kedélyt, mely megnyugtatni és kielégítni vágyik.
Sarolta Romvay nyilatkozatára egész helyzetét ismerte már.
Látta, hogy a tetszelgési szomj, ha egyszer azt a férfiak észrevették, mindenre kimagyarázóul fog használtatni. Látta, hogy a nő egy ballépésből, melybe könnyelműsége vonta, alig menekülhet új tévedések vagy félreértés nélkül, s hogy a bűn által nemcsak a lélekcsend vész el, de azon varázs is, mely az illem korlátait fönn tudja tartani, és minden vakmerőséget visszatilt.
Ez megtörte Sarolta büszkeségét, meg erélyét. Tekintete alázatosabbá s hangja majdnem rimánkodóvá vált.
- Romvay - szólt, felemelve kezét -, az Istent hívom tanúságul, és sújtson az ég haragja, ha nem a valót mondom! Igen, az élő Isten bizonyságom, hogy egyedül a bűnbánat s gyöngeségem miatti szégyen tétette velem e lépéseket, melyekben ön finom kacérságot keres. Nem volt semmi utógondolatom folytatni oly viszonyt, mely következményeinek rémítő jelentősége miatt azóta aludni nem hagy, s ébren bősz álomképekkel üldöz. Ah, ha férjem gyanítaná? S ha nem, akkor egész életen át összezúzott szívvel mosolygani, színleni ártatlanságot, reszketni a botránytól, örömet mutatni, kétségbeesést érezni, s ezen ellentmondások közt elveszteni az erkölcsi támaszt? Ó, Romvay, ön nem akarhat engem semmivé tenni! S én csak azt kívánom, hogy kerüljön, hogy tekintse végképp megszakítottnak ismeretségünket, s hogy engedjen hallgatása és kimaradása által annyi bátorsághoz jutnom, amennyi megmenthet a süllyedéstől.
- Sarolta! Határtalanul szeretem önt. Csak ez válaszom.
Lángolón ragadta meg a szép nő kezét.
- Romvay - mondá Sarolta -, ha ön így nyilatkozik, akkor nemcsak bűnbánattal, de undorral is fogok gyöngeségemre visszaemlékezni. Vagy egy közönséges rouéért áldoztam volna-e föl magamat? Romvay! Engedjen nekem egy kevés önbecsülést. Nemes modorával győzzön meg, hogy nem vagyok egészen elveszve.
- Imádom önt, Sarolta! Mit tudjak mást felelni?
A szép nő haraggal vonta ki kezét Romvayéból.
- Akarja-e férjem gyanúját fölébreszteni? Akarja-e, hogy általa eltaszíttassam? Az ő arcát rég nem láttam derültnek. Hangjában valami idegen, modorában valami rejtélyes van, mely rosszat sejdíttet, s mély nyugtalanságokkal tölt el. Néha hinnem kell, hogy féltékenysége kitörési ponton áll, s hogy a történtekről értesült. Ó, én iszonyú sors elé nézek. Coranini nem tűrhet házán szennyet. Midőn szemem néha kezére vetem, úgy rémlik, mintha egy lemosott vérfolt helyét még észrevenném azon. Álmomban látom-e ezt vagy ébren, vagy homályos hírekre emlékszem megbosszult hűtlenségről, mit tudom én? De rettegek, szívem jégdarabbá lesz, lélegzetem és ereimben a vér megáll. Szörnyű, szörnyű! Önnek most egy gondatlan szava, egy bizodalmas mosolya hozzám intézve, hozzám, ki eddig játszottam érzéseimmel, ki szeszélyeimmel gondot, ünnepeltetésemmel gyanút nem gerjesztettem... ah, végveszélyem lehetne. Eltaszítana magától, kiűzne lakából. S hova lennék a széles világban? Nézzen reám, Romvay! Tudnék-e koldusnő lenni? Fázom, fagyok, künn hideg szél fú, hópille verdesi az ablakokat. Isten önnel örökre! Könnyeimet látja... távozzék.
Oly gyermeteg és sivár volt Sarolta fájdalma, hogy aki kérésének ellenállana, a szemérmet nem ismerné; aki pedig engedne, az a bódító ingert nem, melyet egy szép nőnek a veszély eszméivel űzött öntudatlan kacérkodása és a bú prüdériája önt érzékeinkbe.
Romvayt, kit Saroltának utóbbi visszavonulása és hidegsége szintúgy izgatott, mint ezt régebben az ő közönye, nem mondhatott könnyen le vágyiról. Hitte, hogy soha nő inkább nem érdeklé, s természetesen, mert soha nő még ennyire nem sérté hiúságát. Ő Coranininé szavaiban célzatot látott azon esetre, midőn a férj féltékenysége miatt botrány támadhatna, s e célzatban maga részére reményt. A szép nő óvatos, gondolá, s jövendőjét minden lehetőség közt biztosítani akarja.
Ez a gordiuszi csomó! Hogy oldjam meg? Vagyonom, fűzé tovább, nagy zavarban, de végre is tízszer több, mint a Coraninié. Állásom előnyt nyújt Saroltának. Az elválás kieszközölhető. Miért ne legyen hát, ha különben a skandalum előáll, nőmmé?... Hm! Hátha kevesebb vagy homályosabb ígéret is megnyugtatja? Miért ne tartanám későbbre az utolsó szót?
A leírt eszmék egy másodperc alatt futottak át Romvay agyán.
- Saroltám - mondá hévvel -, mennyire megszégyenít aggodalma, mint lealáz félelme! Kivel érzésem közös, nem az-e vagyonom is? Ne tudnám-e annyi kényelemmel venni önt körül, amennyit itt látok? Házamnál ne lehetne egy nő, ki sorsát az enyémhez kötötte, boldog? S az ön társasági helyzetét nem volna-e könnyű védni és fönntartani? Szerettetni Saroltától, ah, mennyi büszkeség és üdv van e szavakban! Miért tehát minden kislelkű aggodalom, szívem istennője!
Romvay óvatosan kerülte ki a válás említését és a házassági ígéretet, s ki szavait, mint a diplomáciai nyilatkozatokkal bánni szokás, ízekre taglalta volna, az miattok inkább nyitna ajtót, mint szívet. De Sarolta sokkal magasabb hittel van magáról és állásáról, hogysem Romvay ajánlatában kétértelműséget keressen. Megszégyenülve volt tehát, eltörpült önérzete, lesüté szemeit, könnyei omlottak, térde reszketett.
- Ah - sóhajtá -, miért kell bűnömről az utolsó fátyolt is leemelnem. Szánjon meg! Távozzék!
- Sőt lábai elé borulok.
- Az Istenért!... én önt nem szerettem! - kiáltá Sarolta visszavonulva.
Romvay sóbálvánnyá lett.
- Én férjemet szerettem, mindig őt szerettem - rebegé a vétkes nő.
- Megőrülök! Hát hűtlensége, Sarolta?
- Nem szívemé volt.
- És a légyott?
- Csak az ön közönye ingerelt. Elvesztém eszemet és... sodortattam, vonattam. Átok hiúságomra!
Romvay úgy tudhatta volna ezt, mint aki mesterségesen vezet a mélység fölébe egy csermelyt, hogy zuhataggá váljon, s mégis csudálkozott, elrémült.
- Játékot űz-e velem Sarolta?
- Valót mondok, gyalázatomat vallám be.
- Ha, ha, ha! - nevetett görcsös izgatottsággal Romvay. - Férje csak úgy hiheti el, hogy őt szereti, mint én, hogy egészen közönyös volt irántam. Karján nyugodt ön? Az enyémen is. Csókjaival kábítá? Ajkaim is érezték azok édjét. Hol van a különbség? Vagy tán kényszerhez nyúltam? A csábítás mesterségeit merítém ki? Segítsen emlékezetemnek! Úgy rémlik, hogy nem is udvaroltam. De miért vitázzunk a múltról? Ön most csak tréfált velem. Ellenkező érzéseken akar átvinni, míg fáradtan, mámorral, szédelegve esem piciny lábai elé, s kérni fogom: taposs le, könyörülj; alázz meg, emelj magadhoz; nevess ki, szendén mosolyogj rám; játsszál, szeress, feledj, megint szeress, törj szét, s alkoss össze ismét eszményeddé! Mily szép a nők e hatalma, s mint hízelg hiúságuknak!
Sarolta nem tudott szólani. S hogyan bírt volna erőhöz és hanghoz jutni? Csak szíve dobogott, s oly lázasan! Romvay elrémíté, megsemmisíté. Ámulat arcán, zsibbadás ereiben, halál keblében. Ráomlott a bűn egész súlya, mint egy leszakadt felhő.
- Ah, átok! - sóhajtá.
Romvay karjai közé szorította.
- El innen!
Romvay közelebb vonta magához.
Arcát érte lélegzete.
Sarolta kezét veté közbe.
Romvay fölnyúlt, hogy eltaszítsa azt.
E mozdulatra Sarolta félig kifejlett karjai közül, s hirtelen megrántá a csengettyűt.
- Az istenért! Mit tett ön?
- Komornámat hívtam be.
Egy másodperc, s az ajtó felnyílt, és a komorna helyett belépett a férj.
Coranini vadászatra volt öltözve, vadászfegyverekkel.
Látszott, hogy az élvező, mulató társaságot hagyta oda, mint Romvay; de nem hozott magával groomot, kinek a felesleges terhet válláról átadja.
Tekintete sejteté, miként a csengetés előtt már a szomszéd szobában volt, s így a párbeszéd lényegesebb részét hallhatta.
Saroltának köd vonult szemeire.
S Romvay?... Ő többször forgott már párbajokban s becsülettel. De mégis most contenance-ából sokat vesztett.
