12
12
Coranini az asztalhoz lépett, kihúzta fiókját, papírt, tollat, spanyolviaszt vett elő, s nejének, ki ritkán szokott írni, tintatartóját rendbe hozva: - Önnek van-e pecsétgyűrűje - kérdé Romvaytól.
Ez hirtelen maga sem tudta, hogy mit hebeg, de szemével középujjára tekintett, hol címeres gyűrűje fénylik.
- Tessék leülni, gróf úr!
Coranini az asztal előtti karszékre mutatott.
Romvay gépileg engedelmeskedett.
- Írjon!
- Mit - kérdé ez fojtott hangon.
- Nem véghagyomány. Miért reszket keze? Csak kötelezvényt, folyó, egyforma betűkkel. Majd tollába mondom én.
Romvay nagyot lélegzett.
Egy tízezer forintos adósságlevél kész volt.
- Szerencsés kifejlődés - gondolá Romvay, a tollat le akarva tenni.
- Csak tovább - szólt Coranini. - Másolja le a kötelezvényt, szintén aláírva.
Romvay meghökkent, de nem vonakodott.
- Kész?
- Igen.
- Ismét le kell másolni.
- Ah!
- Kész?
- Leírtam.
- Újra.
- De Coranini úr!
- Semmi kifogás.
Rövid szünet.
- Megvan?
- Ez is kész - sóhajta Romvay Coraninire tekintvén, hogy vonásairól utasítást vehessen a jövő percre nézve; de ah, az ájult Sarolta férjének arca dermedt, mozdulatlan és iszonyú volt. Nagy Isten, gondolá Romvay, ő megőrült! Mi történik még velem? Veszve vagyok!
- Tovább írunk - szólt Coranini.
- Természetesen - válaszolá egész alázattal Romvay.
Midőn tíz kötlevél elkészült, Coranini egyenként megvizsgálta, összehajtá és zsebébe tevé azokat.
- Tudom, hogy ön hallgatni fog a történtekről, mint a sír. Hisz minek halnánk mindketten meg egy napon, egy percben? De legyen szabad innen már kikísérnem önt.
Coranini előparancsolta Romvay lovát és magáét.
- Most visszatérünk a vadászatra. Barátainknak nem szabad botrányt gyanítani. Nőm becsülete mindenek fölött. Arról a legkisebb szennyfoltot kettőnk vére fogja lemosni. Ez önként értetik. Mosolyogjunk, fecsegjünk, legyünk vígak s egymás iránt különösen nyájasak. Én a vadászebéden, melyről még el nem késtünk, önre köszöntök poharat, s ön az én egészségemre.
Ezzel elvágtattak.
Mostanig tudtam, gondolá Romvay lóhátról, hogy Coranini híres idomár, híres lovas, híres vívómester, híres lövő, híres tervkovács, híres jószág-ranzsírozó, és híres kártyás, de hogy híres escamoteur is legyen, s oly szépen tudja pénzemet zsebébe varázsolni, ezt csakugyan nem képzeltem volna. Százezer pengő! Diavolo! Hisz vagyonomnak legalább ötödétől elcseppentem. Aztán adósaim hirtelen föllázadhatnak. Ah, már torkig ülök a pénzzavarban. Így jár az ember azokkal, kiknek családját senki sem ismeri, s mindamellett a jó társaságokban szerepelnek. Ő croc, s mégis crčme-ünkben van. Ő csaló, s mégis közöttünk ül, eszik, nevet, társalog. Példátlan, hallatlan! Történt-e ez gentlemanokkal valaha? Mi sohasem voltunk elég szigorúak, elég kizárólagosak. Lám a következés! Ah, ki adja vissza nekem a százezret?
Romvay mindezeken eleget töprenkedett, de ügyelt annyira mégsem mélyedni elmélkedések közé, hogy Coraninivel udvariasan ne beszélgessen.
A tanyához közelítettek.
Hideg szél fújt, azonban Romvay homloka még mindig meleg.
Ő megfizettette neje erényét, gondolá megint. Százezer forint! Szeretném hajamat kitépni. Helyzetem iszonyúan nevetséges. Halálomkor sem gyónom meg. És Sarolta tudta-e, előmozdította-e a férj tervét? Ó, ő iszonyúan megalázott, semmivé tett, de mégis, mégis itt ártatlan. Nem lehetett keze e nyomorú spekulációban. Kecses kéz, fehér kéz!... Szegény, tört liliom!
- Ah visszaérkeztetek - kiáltá Oszkár s utána más és megint más.
A társaság a víg Coranini és a víg Romvay körül csoportosodott.
Beszéltek, nevettek, s új vadászat rendezéséről értekezének.
