5
5
Júlia grófnő terve a csak négy személyre indítványozott kirándulásra nézve nem maradhatott eredeti alakjában.
Nálunk a kisebb fürdők a vendégeket akaratjuk ellen is közel hozzák egymáshoz.
Bennük a nagyvilági hangot szigorral követni, a bemutatásoknál a társalgásnál a szaloni modort és az illem kicirkalmazott formáit fönntartani majdnem oly lehetetlen, mint próza helyett rímekben beszélgetni.
Hasztalan szeretnének némely családok visszavonulni, mások kis kotériákba zárkózni, a fürdői szellem ellenük harcol, s átlépvén a feszes szabályok sorompóin, meghiúsítja mind a begyeskedés, mind a ranggőg céljait.
S Coraniniék nem is voltak feltűnőn kizárólagosak.
A férj sok látogatást tőn, a nő bámultatott; Romvayért szívesen landpartiztak szépeink, s Júlia udvarlói az alkalmat igénybe tudták venni, s így nem vala csoda, hogy a magánkirándulás másnap reggelig általános kéjsétává növekedett.
Kik nem leltek ürügyet és módot Coraniniékhoz csatlakozni, külön tömböket rendeztek, s majdnem az egész fürdői világ a hegyekre vonult, bár a leszálló köd és a felhők járása egy kevés megázást állított a szabad természetben gyönyörködés hátterébe.
Saroltának hízelgett e búcsújárat, mely végre is leginkább az ő szépségének ünnepét jelenté.
Férje kocsiján, ki a lovakat hajtá, Júliával és Romvayval együtt mentek.
A társalgás közösen folyt.
Romvay szavai és ötletei a két nőt egyaránt illeték, de melegebb tekintete Júlia felé röpkedett, s mint Sarolta hitte, most először nem minden bensőség nélkül.
A nevető, kék szemű, piros ajkú és életvidor Júlia pedig - ki telt keble, erős karjai s csak a fűzés által karcsú termete mellett is kétségtelen szépség volt - nemcsak boldog, de negédes és büszke lőn diadala által.
Férjem mai szerepe, gondolá Sarolta, az elefántéhoz kevéssé hasonlít... És az enyém? Ah, csak másoknak szereztünk volna-e alkalmat?
E sejtelemre a tetszelgési vágy minden démonai fölébredtek, s Coranini neje megint a kecseire hiú, a hódításainak élő asszonnyá vált.
Minthogy a fürdőtársaság landpartizni ment, képzelhetik olvasóim, hogy regényes vidékekre is kell találnunk.
De a természetben a regényes nem hever, mint a köznapi, az országút szélén, sőt, ha azon indiszkréciót követné el, hogy nem rejtőznék, és kecseit minden kíváncsi előtt könnyen föltárná, akkor szépségének hirdetői alig volnának.
E figyelmeztetésünkből gyanítni lehet, miként Coraninit, bár bámult lóidomár és hasonlíthatatlan kocsis, a bakról nemsokára le fogjuk szállítani.
Júlia grófnő máris hamar váltott színt, hófehér keble emelkedett, csókolni való ajkairól a meglepetés gyermeteg és vonzó sikoltásai hangzottak, keze önkénytelenül támaszkodott Romvayra, s arckifejezésén a félelem legérdekesebb kacérsága űzte varázsait; szóval a szekér kőről kőre vettetett, a tájék regényessége kezdődött, és Sarolta, ki új barátnőjével nem akart a remegésben versenyezni, ámbár a festői helyzeteknek, melyeket ez előidéz, érzékingerlő hatását jól tudta - férjét a kocsi megállítására kéré, úgyis a társaság többi tagjai mind leszállottak, és a gyalogösvényeken sétálnak.
Róbert felnyitá a kocsiajtót, s Júlia - mit tehete egyebet - a földre lépett, noha látta, hogy az illem szabályainak durva megsértése nélkül, miután a többi urak nincsenek közel, Sarolta lovagjává Romvaynak kell lennie.
Mosolyogva nyújtá tehát karját Róbert elé.
A sötét erdővel borított hegyek és közéjük szőtt völgyek, a világítás, az ezüst párák és hamvas ködök, egy rohanó patak, néhány sziklafal s a keskeny és szakadásos nyílások együtt elég vaddá, de zordonsága mellett is nem minden kellem nélkülivé tették a vidéket, melynek kődarabokkal szeldelt ösvényein a kis karaván haladt.
Fönnebb szép kilátásokra és természet-jelenetekre büszke láthatárra, mely végetlenig vonul, elzárt tájképekre, melyek szűk keretükben bűbájaik által fogva tartják a szemet, megdöbbentő mélységbe néző pontokra, hol a fő szédelg, a szív sebesen ver, s kopár bércekre, mely tamariska és harasztok fölött kétes távolságból hófuvatokhoz hasonló felhőket vagy a fellegek alakjához ütő hóhasábokat csillogtatnak: szóval, valódilag regényes, sőt nagyszerű panorámára is lehetne találni.
Azonban oly gyöngéd és oly csinosan öltözött nőcsoport, minő az s...i fürdőé, aligha fogja merész és hosszú hegyi sétára szánni magát.
Egyébiránt a könnyebben járható részek szinte elég élvezetet ígérnek, kivált ha akad a társaságban oly egyén, ki a közfigyelmet a gazdag történeti emlékek felé is tudja vonni.
Mert a vidékeken a mondákra és beszélyekre bő anyagot hagytak hátra nemcsak a kelyhesek, kik a XV. században idáig kalandoztak, vagy a törökök, kiknek egyes csapatja az alsóbb vidékekről gyakran erre tévedt, vagy pedig a kurucok, kik zavargásaikkal - minthogy a múltból mindig a legérdekesebb, mi a jelenben igen alkalmatlan - regényes színezetűvé tettek néhány évet, de még maguk a helybeli földesurak is, kik nem szerették a törvényhez és gyóntatóik tanácsához szabni életüket, s kiknek rablóvárait országgyűlési végzések parancsolák lerontatni, bár többnyire pusztába hangzó szavakkal.
A kősziklák, a rét közepén magára felejtett élőfa, a keresztutak, a vízzuham által fedett barlangok, az elhagyott malom, a folyondárok zöld mezébe takart omladékok - minden, minden őrzött oly titkot, melyet kevesek ismertek ugyan, de ha szellemdús előadó ajkaira jut, okvetlenül több ingerrel bír, mint a szalonjainkból szétterjedő napi hírek, s mint érzéseink és kötelességeink közti apró harcaink, melyek a mostani viszonyok és társadalmi szabályok által rendszerint igen sztereotip formát nyernek, s hasonlóságaik miatt hamar untatnak.
Romvay az egész vidék mondáit tudta.
Mellette lebegett odább Sarolta, könnyen, dévajul, ingerkedőn.
Volt a szép nő mozdulataiban valami elfi, valami tündéri, mely határtalanul vonzott, ingerlé a képzelődést, incselgett az érzékeknek, s mégis a szemérem bájkörét nem lépte át, s inkább gyermeteg, mint kacér kedély kinyomatának látszott.
Ha a hegyi út meredekebb lőn, Sarolta Romvay karjára fűzte magát.
S megint kifejlett abból, tovább lengett, megállott, visszatért egy virágot szakítva, egy fátyolkendőt, mely már alkalmatlan volt, vetvén lovagjához, egy tájképen, mely érdeklé, nyugtatván szemét, vagy zsebkendőjével hátramaradt férjének és Júliának intve.
Néha leült a mohos kődarabokra, s figyelőn hallgatá Romvayt, ki mellette foglalt helyet, de mint az ágról a madár, megint felrebbent, ha a társaság közel jött.
Örökké szem előtt volt, azonban bizonyos távolságban.
Egyébiránt a szűk ösvény a csoportonkénti menetelt meg sem engedte.
A landpartie személyzete tehát hosszú sorban haladt, mint a költöző darvak szokása.
Többnyire csak ketten vagy hárman jártak együtt, s a legutolsó csoportozat Róbert vala Júlia grófnővel, s egy szőke, még alig tizennyolc éves úrfi, ki érzéseinek zsengéit szerette volna a fiatal özvegy lábai elé tenni.
Júlia azon némberek közé tartozott, kik nemcsak szívüknél és szellemüknél fogva, de testileg sem létezhetnek örökös támaszkodás nélkül.
Ő mindig mástól várt védelmet, s érette bérül teljes átengedést nyújtott. Félénk volt, magáról nem gondoskodó, s magával jótehetetlen. Sötét szobában nem mert egyedül lenni, az erős illatú virágoktól iszonyodott, puha s gömbölyeg kezével alig tudta az ajtókilincset fölnyitni, a meredekebb utakon egészen udvarlói segítéségére szorult, egy ágrezzenés megdöbbenté, feje szédelgett, ha tekintetével a zúgó patak habjait kísérte, és ha egy gyík lába előtt nyargalt el, térdei reszkettek, szava elállott, s legalább kölnivízre volt szüksége, míg behunyt szemeit föl tudta nyitni.
Nagy gyöngeségek!
De ha már egyszer léteztek, meg kell vallani, miként oly kedves, oly sajátságos kacérsággal vegyültek, hogy Júliát a férfiak gyarlóságaiban tarták legérdekesebbnek, s mi másnál nevetségig torzult volna, nála vonzó tulajdonná lett.
Ezt Sarolta hamar átlátta, s nem kevés művészi tapintatot mutatott, midőn éppen ellenkezőjét játszá, és mint Atalanta, szabadon, merészen lebegett tovább, lábaival alig érintve a földet, s Romvayt tündéri mozdulatokkal és termetének mesés rugékonyságával akarván leigázni.
Mennyi csábot tárt föl minden perc!
Sarolta elmés, kíváncsi s néha a kötekedésig víg volt.
Midőn tapasztalá, hogy lovagja a vidék történeteiben jártas, szünetlenül kérdezősködött tőle.
Romvay pedig tisztán, világosan és választékos formában adta elé a hagyományokat, mondákat és legendákat, melyek az erdőnek, hol járnak, a mélységeknek, melyek fölött vezet az út, s a havasoknak, melyek a láthatárt beszegik, figyelemre méltóbb emlékei közé tartoznak.
A múlt ragyogott Sarolta szemei előtt, de Romvay szíve fölmelegedni, arca sugárzani, hangja olvadékonyabbá válni mindig csak késett.
Egy múzeumőr pontosságával vagy egy ritkaságokat mutogató tolmács hideg készségével beszélt, és az udvariasság kötelességein túl semmire sem kívánt még csak gondolni is.
Lekötelező, de passzív volt.
Figyelmes, minden vágy nélkül feltűnni, tetszeni vagy éppen hódít-ni...
Eközben Sarolta egy keskeny pallón lebegett át, melynek karfája nem volt, s különben is annyira elrothadt, hogy alátörésétől félni lehetett.
A mélység ugyan alig vala három ölnyi, s a puha nedves föld miatt életveszély azokat sem fenyegetné, kik lehullanának, de mindemellett előtte bizonyosnak látszott, hogy Júlia grófnőt semmi kérés vagy bátorítás a pallóra lépés vakmerőségéig lelkesíteni nem tudná.
- Ne várjuk-e be a társaságot - tudakolá Sarolta mosolyogva, s a virágborított partra hajlék, hátát egy kőris sudár derekához támasztván, félig fekvő, félig ülő, de kétségtelenül festői helyzetben.
- Ki hihetné - szólt Romvay -, hogy itt a múlt század kezdetén egy elrablott nő elég szédítő mélységet talált az öngyilkolásra? Nagysádhoz közel van csalittal fedett és megdőlt sírkeresztje.
Sarolta nevetve mondá: - Így már nem lesz csoda, ha Júlia az átjövetelre magát rászánni nem fogja. S mily szép, hogy ön minden célzás nélkül előre kimenté őt.
- Az iszap lassanként fölebb emelte a szakadás alját. A gyors esőár más utakat vésett hullámainak, s most valóban alig tarthatjuk halálos eredményűnek a pallóról lesiklást. Egyébiránt Júlia grófnő nem fog sokat vonakodni, ő bátran jön át.
Romvay e megjegyzéssel fölkelt Sarolta mellől, kit már néhány úr vett körül, míg a társaság többi része még a túlparton maradt, s a félénkebb nők átvitele felől tanakodott.
Róbert, mint gyakorlott férfi hamar észrevette, hogy felhagyott ösvényre tévedtek, s jobb felől alig száz ölre sokkal jártabb mezsgye vonul a szakadáshoz.
Az ottani palló megtekintésére sietett tehát, mely távolról is szélesebbnek és épebbnek látszék.
Romvay, míg a nők egymást biztaták és ijeszték, hirtelen Júlia mellé lépett: - Siessünk - súgá. - Vezetője fogok lenni. Csak bátran, csak tétovázás nélkül! Ah, mint örvendenének félelmén! Egy kevés lélekerőt, szép grófnő! Nincs mitől tartani. Kezeskedem.
Ezzel ujja végét Júliának nyújtá, és feléje fordított arccal kezd a pallón haladni, s a nő, ki máskor az ezüstnyár leveleinél reszketegebb volt, követé őt mereven rászegzett szemmel, halavány vonásokkal túlfeszült idegekkel, de biztos és határozott lépéssel.
Ah, gondolá Sarolta, ő egészen hasonló az alvajáróhoz, kit egy titkos és parancsoló erőnek bűvölete akaratja ellen vezet. Vakmerő lett, mert szereti Romvayt. Nincs kétségem. S ez tán örvend, hogy megint Virginie-re talált. Hisz Romvay szívtelen férfi. Vagy nem éppen most mesélt-e nekem egy öngyilkos nőről, anélkül, hogy arca megindulást árult volna el? Virginie árnya nem háborgatja!
Sarolta szerette volna lenézni Romvayt, de... csak bosszankodott reá.
Az ingó és recsegő pallón, melyet egyedül a gondviselés tartott fenn, a délcegebb nők közül még néhányan megkísérték Júlia példáját, míg a többiek a Róbert által ajánlott hosszabb utat választák.
A társaság most együtt haladott víg fecsegések közt, de Romvay tájismerete rövid idő alatt megint két pártra osztá a szépnemet.
Egy vízzuhatagról volt szó, mely közhiedelem szerint nem lehetett távol, s mint érdekest emlegették.
- Vize nem elég bő, s esése nemigen merész, de környéke kevés változtatással tündérországnak is beillenék - jegyzé meg Romvay.
- Keressük tehát föl - sürgeték többen.
- Hölgyeink mind elfáradtak - mondá Róbert.
- És kedélyesen szólít magához déli tanyánk kékellő füstje - említette Romvay, a közel fekvő malomra mutatva, hová a haszonbérlő egyik szakácsnője előre ki volt küldve.
- Különben is az idő még inkább kezd borulni - szólt Róbert.
- S csoda volt, hogy eddig is kikerülhettük a megázást - folytatá Romvay -, a fellegek, kivált fönn igen gyanúsak, s hölgyeink kedves kis napernyői alig fognak elég védelmet nyújtani a permeteg ellen, mely az ormokról a vízesés felé húzódik.
- Minden párizsi divatot merek biztosítni, s rajtunk egyéb féltenivaló talán nincs is - szólt nevetve Sarolta. - Legkevesebb esőtől sem tartok. Az ég, véleményem szerint, most tisztább, mint volt.
Róbert nem tagadá, hogy inkább nejének van igaza. De mint Júlia lovagja, pihenést javasolt, úgyis délután még marad idő egy rövid kirándulásra.
- Délután - vitatá Sarolta - a barlangot nézzük meg, hol Romvay báró elbeszélései szerint a kincsásók évenként keresik Pongrácznak, a híres rablóvezérnek aranyait, s fájdalom, csak a rossz szellem által kővé varázsolt pénzdarabokra találnak.
Sarolta követeléseit Romvay, ki Júlia mellett látszott ügyvédkedni, a vízeséshez vivő utak ellen fölhozott érvekkel akará népszerűtlenítni, de mint előre sejthető volt, annál kevésbé ért célt. Végre a társaság kétfelé szakadt, tudniillik Róbert a grófnővel s egypár idősebb nővel a tanyára indult, a többi világ pedig a regényes zuhatag fölkeresését tűzte maga elé.
Meredek hegyi úton haladtak.
Sarolta elemében volt.
Tündéri lebegéseivel az udvarlókat, kik kísérni alig tudák, bámulatra ragadta.
Csak Romvay maradt egykedvű, s később külön kezdett válni.
Ez ismét ingerlé a hiú nőt, s ellenhatásul percenként kacérabbá tette.
Az út pedig keskenyült, s néha valódi mélységek fölött vált járhatlanná, sikamlóvá, szaggatottá, sőt itt-ott porhataggá, mely a legkisebb teher alatt is süllyed.
Sarolta az akadályok közt lett vakmerőbb.
Közel voltak már céljukhoz, fülükbe hangzott a zuham, de a fák és bokrok sátra miatt még látható nem vala.
A szép nő, hogy a Romvay által regélt bűbájos kilátást hamarabb élvezhesse, zergeként nyargalt föl az élre, s annak ösvényén haladt.
A biztosabb út alatt volt egypár öllel.
Udvarlói vörös arccal s zsebkendővel kezükben jártak nyoma után.
- Itt a zuhatag! - szólt élénken Sarolta, az ösvény szélére szökellve.
De mesés kis lábai alatt omlani kezdett a föld, s mielőtt visszaléphetne, elveszté a súlyegyent.
Keze egy ágat ragadott meg, ez recsegve tört el, mi által a visszatartóztatott test új lökést kapott.
S mi történt később?... Sarolta Romvay karjai közt ébredt fel szédüléséből. A ruháján szétszakított csipkézet, a por, mely öltözékét lepte, s keze, melyről a bőr fölsértve volt, eléggé tanúsíták, hogy nem saját akaratából érkezett a közönyös férfihoz, ki most ölében tartva vivé, mint egy bábot a hegyi úton lefelé.
Sarolta, mihelyt a véletlen által eszközölt túlregényes helyzetét toalettjének minden fogyatkozásaival együtt észrevette, okvetlenül a földre akart leszállni.
Parancsának Romvay vonakodás nélkül engedelmeskedett.
De néhány lépés, melyet kockáztatott, mutatá, hogy többé lebegni nem lehet.
Bal lábán rándulás történt.
Legkisebb erőltetésre a fájdalom kétségtelen jelei villantak át arcán.
- Kegyed már meggyőződhetett - szólt udvariasan Romvay -, hogy így nem fogunk a tanyához érni.
Ezzel a vonakodó Saroltát megint ölbe vette.
