6
6
Coraniniék szállásán vagyunk.
A nappali teremben - s már többé nem a hálószobában - fekszik Sarolta egy sezlon ruganyos vánkosain.
Szabad, bő pongyolája, mely eszményileg hajlékony, sugár és szépidomú testének ingerlő formáit fedi, talán a Vesta-szüzeken igen kacér szabású lett volna; azonban egy divathölgy reggeli öltözetének nemcsak különösen kecses, de szerény is. Betölti az illem aránylagos igényeit, nem kompromittálja a szemérmet, mely a nők állandóbb hódításaihoz szükséges, s eléggé zárt, anélkül, hogy ezért a kellőnél többet leplezne el a szem és sejdítés elől. S az ég tudja, miért? Aki most látná Saroltát, megesküdnék, hogy soha ily tökéletesen nem találta el öltözékét, pedig ő ezt mindig tette.
Asztalán s körüle, mintha kisgyermek lenne, össze van hordva, ami csak szeszélyeinek hízelg, vágyainak kedvez, ínyét, ízlését és szemeit kielégíti.
Róbert semmit sem kímélt, mert a kedves elkényeztetett nem volt szokva a szenvedéshez és megtagadásokhoz.
Pedig két egész nap kellett a marjulás miatt fájdalmat - melyet eddig csak névről ismert - s felügyeletet tűrni.
Most a lob már lecsillapult, s azon bájteli percek következtek, midőn egy nő gyöngélkedik, de minden alkalmatlan érzések nélkül, s midőn új oldalról lesz érdekessé... tudniillik szánják.
- Kedvesem - szólt Coranini egy üvegtányért felszeldelt ananásszal tartván neje elé -, orvosunk ma azzal biztatott, hogy holnapután már kikocsizhatsz.
Sarolta kétkedőn rázta fejét.
- A gyulladásnak nincs bokádon többé észrevehető nyoma.
Sarolta sértett lábát köntöse alá húzta, csodálatos prüdériával, mintha férje az illem vonalán szemével vagy véleményével egy kissé túltévedt volna.
- Még sokat szenvedek - szólt később szomját az előtte álló jóízű gyümölccsel enyhítve. - Néha egészen vakszememig nyilallik.
Coranini megcsókolta a szenvedésre kijelölt halántékot s ráadásul a gyönyörű fürtöket és a panaszló ajkat.
- Lám, kedvesem - súgá enyelgőn -, egy ballépés mennyi bajt okozhat!
Sarolta félig behunyt pilláit hirtelen fölnyitotta. Összevont homlokredőin s emelt szemívein kérdések villantak át, melyekre feleletet várt.
A férj durcás nejének kezét ajkaihoz nyomván: - Tündérkém - szólt nyájas hangon -, valld be, hogyha Júlia nincs velünk, most ápolásomra nem volna szükséged, s hogy amely asszony igéző tud lenni, akar is... még a kokettéria segítségét sem utasítva vissza.
Sarolta leírhatatlan csodálkozással tekintett férjére.
- Ne adj, kedvesem, szavaimnak balértelmet. A tetszelgési vágy bűntelen fegyvereire céloztam. S hogyan gáncsolnálak most téged, kiben eddig csak tökélyeket láttam? Különben is unalmasnak tartom a férjet, mihelyt inkább tud ítélni, mint szeretni. A boncolgató eszű maradjon nőtlen.
Coranini komoly észrevételeit annyi szeretet mérséklé, mely arckifejezésén tükröződött, és szelíd hangjában élt, s ő annyi nyájassággal vonta kebléhez a kedves nőt, hogy ez derekával ráhajolva merőn nézett szeme közé, s míg alabástrom karjait vállán nyugtatá, nevetve kérdé: - S te úgy látod, hogy szerencsétlen emlékű kirándulásunk alatt csakugyan kacérabb voltam, mint máskor?
- Nem sokkal, egyetlenem, de mégis látszott, mennyire akarnád árnyékban tartani Júliát.
- Miért?
- Hogy vetélytársad ne legyen - szólt Coranini.
- S kiért versenyeztem volna Júliával? - tudakolja Sarolta némi megütközéssel.
- Istennek hála - mondá Róbert -, az egész jelenlevő publikumért, tudniillik a férfiakat értve.
- Ah, eretnek, ki igaz hitedet bennem már veszteni kezded! - sóhajtá tréfásan Sarolta.
- Ellenkezőleg, kedvesem!... Hisz a nagy közönségtől nem szoktuk nőnket félteni.
- S mit gondolsz, célt értem-e?
- Kevésbé, mint máskor.
Sarolta durcásan biggyeszté le ajkát, s Coranininak csak azért is meg kellett csókolni, hogy szép összhangzását hamar visszaállítsa.
- Ah, te eddig oly kedvesen szoktál nekem hízelegni, de most bosszantón őszinte vagy.
- Mert - szólt Coranini - most okozott legelőször bajt tetszelgési vágyad. Megnéztem a helyet, honnan leestél, s az oly meredek, hogy ha Romvay, ki az alsó ösvényen veled párvonalban haladt, nem szökik csodás ügyességgel hozzád, és nem tartja fel tested rohanását, akkor az éles köveken egészen összetörhetted volna tagjaidat, sőt tán a mélységbe is lezuhantál volna.
Sarolta ámulattal tekintett férjére, mert csak most értesült a veszélyről, melyből megmentették. E percig legtávolabbi képzelete sem volt róla.
- Romvay - folytatta Coranini - őrangyalod volt.
- Valóban? - kérdé Sarolta.
- Neki köszönheted.
- Életemet? - közbevágott Sarolta.
- Ha nem is azt, legalább...
- Szépségemet?... S így nagy hálával tartozom neki?
- Természetesen - mond Róbert.
- És nézd - súgta Sarolta tréfásan, a látogatási jegyeket férje elé tolva -, nézd az ő neve nincs itt.
- S ez hiúságodat sérti.
- Nő vagyok.
Sarolta szavaiban gyermeteg kedélyt, igéző nyíltságot talált Róbert, de ha kevésbé szereti, vagy inkább félti, akkor némi fájdalmat s visszatartóztatott ingerültséget is vett volna észre.
Különben e rövid párbeszéd, melyben Róbert akaratja ellen és semmit sem sejtve vezeté neje képzelődését Romvay felé, kevesebb diplomáciai tapintattal volt bevégezve, mint oly férjtől várhatnók, kinek szép és tetszelgő neje van.
Sarolta néhány napi betegsége alatt, melyben a szobát őrzé, valódi megindulással fogadta férje figyelmét és gyöngédségeit: de ez mégsem akadályozá, hogy szórakozás végett udvarlóira is ne gondoljon, kik a nyári szezon alatt kastélyaikban és a csehországi fürdőkön szétszórva voltak. Néha többen, máskor egyenként, néha fekete frakkban és fehér nyakkendővel, máskor sportsmani ruhában szeme elé léptek ezek, Taszilótól kezdve, nem jut eszembe, melyik keresztnévig. S a szép delnő most sokkal érdektelenebbnek találta őket. Eszméiknek többé nem volt elég allűrje; gondolkozásmódjuk hamar süllyedt platitüdbe, s társalgásuk kétségkívül fád volt. S hogyan és miért? A szeszély démonai tudják, de bizonyos, miként ily visszaemlékezések alatt az udvarlók közt megjelent Romvay is, a nem-udvarló... s tán éppen ezért. Sarolta ezerszer volt ugyan sértve Romvaytól, s ártatlan tetszelgési vágya több sebet hordott már, mint Szent Sebestyén teste; azonban mégsem tagadhatá, hogy a hideg és kérges szívű Romvay végtére is egészen más lény, mint a többiek. Őt Sarolta nem tette arszlánaival egy vonalba. Külön talált helyet számára a rajzon, melyet emlékezete a percek ürességének kitöltése végett vázolt. S pedig a nő, kit különválaszt, azt előre szokta állítani, amennyiben nála a felötlő és érdekes mindig egyet jelent. Midőn tehát Sarolta Róberttől Romvay ügyességét hallá emlegettetni, s hallá, hogy mi mindent köszönhet neki, igyen természetes volt, miként a férj dicsérete a nő ingerlékeny képzelődését élénken izgatta. Azon nyugtalan kedélyhangulatba, mely táplálatát legalább eddig csak a hiúságtól vette, s mely még gyűlöletté is fölforrhatott, de közönnyé többé nem jegedhetett meg, új tényezőket vegyített a hegyi kaland utolsó jelenete, és Sarolta jellemében fekvő ellentétek élesebbé váltak. Volt-e a Romvay iránt támadt indulatok közt a szerelemből is egy kevés? Ezt később tán megtudhatjuk, de most az események előlegezése nélkül eldönteni lehetetlen volna...
Mihelyt Coranini hazulról elment, Sarolta nyugszékéről fölkelt.
Előbb félénken ereszkedett sértett lábára, azonban midőn látta, hogy kímélet és illő óvakodás mellett legcsekélyebb fájdalomtól sem tarthat, bátorsága annyira nőtt, hogy a termen néhányszor végigsétálván, az ablakhoz lépett, s annak vánkosaira támaszkodva kihajlék, hogy a szabad leget élvezhesse.
A napsugaras ég, a virító zöld s az utcán élénken mozgó nép helyett egy kis erkély tűnt legelőször szemébe, ugyanaz, melyről a fürdőbe érkezése reggelén nehezteléssel vonta tekintetét vissza.
Most is reggeli pongyolában ült ott Romvay, könyvet tartva kezében, elfoglalva olvasmánya által s nem érdekeltetve semmitől, ah, éppen semmitől.
A különbség csak az volt, hogy most már Saroltát egy rövid, egy köteles bókkal üdvözlé, s megint folytatni kezdte a félbe nem is hagyott lektűrt.
Négy hosszú hét a legszebb nő finom kacérságaiból ezen eredménybe összevonva borzasztó, hallatlan, kétségbeejtő vala.
Mi egy hadvezér kudarca? Mi az ünnepelt író hideg fogadtatása? Mi egy elkényeztetett maestro megbukott operája? Mik a nagyravágyás szétpárolgott álmai?... Gyerekségek... Csak egy kacér nő érzi a mellőztetést, valamivel enyhébben ugyan, ha szeret, de egész szigorral, ha egyedül tetszeni, hódítani vágyott.
Csak azért is, mondá magában Sarolta, kis beteg lábával dacosan tapintva a szőnyegre!
S ne értsük félre őt, ki Coranini iránti érzéseiben nem változott.
Csak azért is lábai előtt látni, elkábítni, őrült szerelmessé akarta tenni Romvayt. Ez volt terve. De a keresztülvitel részletei felől és a közbejöhető módosításokról ki kezeskedhetnék? Legkevésbé a nő, ki ily tervet tűz megoldásul...
Romvay már láthatta, hogy Sarolta nincs többé akadályozva elfogadni a tisztelgéseket, emlékezhetett, hogy a rosszullét alatt még jegyét sem adta át, és mint a nagyvilági szokások ismerője nem feledheté, hogy az illem követeli elmenni Coraniniékhoz, kiknek kocsiján s társaságában tett a hegyek közé kirándulást.
Ő számít, gondolá a szép nő, a feltűnő hatásra, melyet reám ügyessége gyakorolt. Veszélyből szabadított ki. S melyik férfi nem ragadja meg az előnyt, melyet ilynemű elismerés szerez? Ő soká nem késhetik.
Romvay azonban késett.
Még két napot mulatott Róbert a fürdőn.
Midőn Pestre indult, neje elkísérte egész a helység határáig, honnan egypár ismerőssel lovagolt vissza.
Róbert nyári időben éjjel szeretett utazni, s így Sarolta hazaérkezésekor már a sugarak a nyugati hegyek szegélyein égtek, és a fellegtelen ég enyhe, balzsamos és csillag-derített estet ígért.
A nő gyorsan veti le amazon öltözékét, hogy a kútnál, hol a világ egybe volt gyűlve, hamar megjelenhessék.
Midőn toalettjével majdnem kész, az asztalon Romvay jegyét látja.
- Ah, ő kileste az időt, melyben nem valék itthon!
Az első perc benyomása közt észrevétlenül összeszorította, s ujjai közt egybemorzsolta a jegyet.
Később arca földerült.
Új szemlét tartott öltözékén.
Pedig az alkony engedékeny világítása nem fedez föl hibát, nem méltányol tökélyt s kevéssel kielégíthető.
- S mikor volt itt Romvay? - kérdé a komornát.
- Tüstént, hogy nagysádék elmentek.
Hüm, ő félti tőlem szívét... kerül, mert hatok reá, mert rabom lehet, e magyarázatot adta Sarolta.
S mihelyt hiúságának kedvezőleg fejthette meg Romvay tettét, nem keresett valószínűbb hüvelyzést.
A sétányhoz érve történetesen Romvayval találkozott legelőbb.
- Ön ellen sok vádam van - mondá mosolyogva, s maga nyújtott kart neki.
Többeknek feltűnt a modor, mellyel Romvayval társalgott.
Legalább Júlia, ki szemeivel állandólag kísérte, azt hivé, hogy az egész világnak föl kellett tűnnie.
