BOT,VESSZŐ, KORBÁCS
BOT,VESSZŐ, KORBÁCS
Pécsről o+ jegyű levelezőnktől ily tartalmú cikket kaptunk (Mottó: "Menschenwürde und Prügel" Mittermayer): Szombat volt és Pécsett hetivásár. A nap örvendve ragyogott le a mennyek vidám kék színéből a nagy vásártérre, hol a sok adó-vevő tarka vegyületben sürgött-forgott, s örült az életnek, a szép időszaknak. Egyszerre kardok és láncok csörögnek, szuronyok csillámlanak, és jő a piactól messze fekvő megyeház bűzhödt föld alatti börtöneiből vagy - hogy igazat mondjak - vermeiből egy sereg szennyes rongyokba burkolt sápadt, elfonnyadt arcú rab, igenis cifra poroszlóktól körülvétetve. Két szerencsétlen rémítő tölgyderest és jókora kötet mogyorópálcát emel vállain, és sejteni hagyja, mi következik. Megáll most a piacon az egész expedíció, tódul a sokaság. bámulni a vérfagylaló exekúciót, színpadi jelenetkint nézni ember kínoztatását, s emez az ütlegvirtuózokat dicsérgeti, míg amaz bámészan nézi, mikint dobatik le durva hajdúk által némely félalélt a deresről, s mikint ül vízbe nyüszögve, összegörnyedten. - Szegény hazám! csak most is igaz még Ellrich állítása: hogy nincs ország, hol úgy "con amore" botoznának embereket, mint kebeledben. Mikor ülendi már valahára fiaid közt a szelíd emberség diadalát a középszázadok durvaságán? Mikor lesz szép téreiden borúra derű? - Szaporán siettem el a kínzóhelyről a székesegyház előtti gyönyörű kis sétányra, utam a nemzeti iskolák közelébe vitt, s innen szintúgy, mint a közel piacról fülhasító jajgatás hatá meg füleimet, és lelkem mélyen illetődve lőn, és eszembe jutott Pius Desideriusnak (Über das Erziehungswesen in Ungarn) azon megjegyzése: hogy a serdülő magyart már iskolában kell botozáshoz szoktatni, különben ha felnő, ki nem állhatná. - Azonban nemrég értettem, hogy Baranyának mostani lelkes első alispánja "nem vágat többé rabot a nagy piacon".
Eddig levelezőnk. És az élethű rajz fölébreszté emlékezetünkben a bot, vessző, korbács ezernyi jeleneteit. Megemlékezénk, mikint verik a tanítók vesszővel s korbáccsal gyermekek fejébe a tudományt, mikint képezik a nevelők becsületérző polgárokká bottal, korbáccsal az ifjút, mikint csepegtet cselédje keblébe bottal hűséget a ház gazdura, kinek irányában a béres szolga igen sok helyütt még féktelen kényuraságnak alája vetett rabszolgai állásban van, megemlékezénk a szolgabírákról és szolgabírácskákról, kik (kivált távolabb fekvő megyékben) hatalmok egész autoritását botban képzelik, megemlékezénk, mikint láttuk a végrehajtó hatalom zárköveit, a falusi bírákat, be nem hajthatott adó vagy isten tudja mi minden miatt egész kerületenkint deresre kerülni, megemlékezénk ifjúkorunknak vadászéveire, midőn száz meg százak kíséretében magunk is bebarangolók az őserdők rengetegeit az úgynevezett magisztratuális vadászatokon, melyekkel szolgabíró barátaink minket s több barátaikat örvendeztettek, hol azonban már akkor is gyakran némi kis szóváltásba bonyolódánk a botok iránt, miket egy kiszalasztott vadacska miatt osztogattatni szemléltünk: eszünkbe jutottak az ütlegvirtuózok, kik a kocsibakról sebesebb hajtásra ösztönzött "forspontostól" s a macskalovakkal kitérni nem tudó szekerestől kezdve föl az egész helység bírájáig mindent vernek, és örökké vernek; eszünkbe jutottak a törvényszéki jelenetek a várfalakon kívül és belől, a pálca, mint igen is jellemző díszjel, bíró, kisbíró, hajdú s káplár kezében; és a vesszőzés mészárlatai, és a pesti rendőrszolgák, kik agyba-főbe verik az utcán verekedőkét, minthogy verekedni nem szabad, és - de ki tudná a proteuszi alakot minden változataiban követni e nemzetnél, melynél az ütleg oly szokásos valami, hogy a parasztnő sírásra fakad s ura szerelmét kétségbe veszi, míg egyszer jól át nem döngettetik!
Az ütlegek egyéb nemeiről lesz még alkalmunk elmélkedni, most csak a testi büntetésről, mint a büntetőtörvénykezés kedvenc eszméjéről akarunk szólani.
A büntetésnek eme nemét a romlott képzelőtehetség egy boldogtalan tévelyedés időpercében gondolta ki, és mivel írva vagyon, hogy: "der schrecklichste der Schrecken ist der Mensch in seinem Wahn", nem tekintetett a szent igazság komoly jellemére, nem az emberiségre, nem a szeméremre, nem semmire. Sokszor mondaték már, és mindig helyesen mondaték, hogy bot, vessző, korbács az embert oktalan állat fokára süllyeszti, s így mindenik megbotozott emberben az emberi nem méltósága van sértve, pedig ezt tenni nem szabad, embert barommá alacsonyítani joga senkinek sincs. - És nézetünk szerint magában e tekintetben elegendő ok fekszik a testi büntetés eltörlésére, habár különben célirányosnak találtatnék is, mert jogtalan eszközt sohasem szentesíthet a politika. De még céliránytalan is e büntetés, mert: 1.) nem javít, sőt inkább a bűnöst lealacsonyítván, romlottabbá teszi, mint előbb volt. Őrajta a gyalázatnak legfőbb neme történt meg, nincs többé mit veszítenie. Ő számkivetve van minden becsületes társaságból; ő az akasztófának kandidátusa. Szomorú eredmény, nemde, uraim? És mégis azt kell mondanunk, boldog tartomány, hol a testi büntetésnek csak ily eredménye van! Mert ha ellenvetnétek, hogy minálunk a piac közepén megbotozott bűnöst, az egész világ szeme láttára félmeztelenül megvesszőzött asszonyt minden kétkedés nélkül befogadja ismét körébe a társaság, melyben előbb élt: Rossi szép szavai szerint kellene megmondanunk, hogy e tünemény, ha igaz, a tünemények legboldogtalanabbika, mert ahol a megbotozott embernek úgyszólván csak meg kell magát ráznia, hogy letörölje az ütlegek minden bélyegét, ott egy szolgalelkű, elbaromult nép teng, melynek haladása a civilizáció ösvényén megakasztatott. - Szívre kezünket, Uraim! Nekünk ugyan még nincs históriánk, mely a népélet hű rajzát adná: de vannak mégis töredékeink, s mondjuk meg e töredékek nyomán: haladt-e utolsó három század alatt a nép tömege erkölcsben, civilizációban egy észrevehető lépést? Leborulunk a porba, és hamut hintünk fejünkre, mert azt kell mondanunk: Nem! - És ez mutatja 2.) mikint a testi büntetés, ha bűnöst nem javít, nem is oktat másokat. De hiszen erkölcstelen irányú büntetés sohasem oktat, ilyesek által egy kézzel lerontja a törvényhozó azon kis jót, melyet a másikkal épített. 3.) Mi, a tapasztalásra hivatkozva azt is tagadjuk, hogy elrettentő példakint hat a tömegre. Ám nézzétek meg csak egyszer is, ha elég erőtök van, az "angaricalis executio" jelenetét. Itt a deresen egy elfásult félbarmot láttok, ki hősi erénynek tartja jaj nélkül kiállani az ötven botot. Mit mond a tömeg, mely őt környékezi? bámulja, dicséri, magasztalja a derék legényt! Amott egy másik gyöngébb idegű feljajdul minden ütésnek, és görnyed, és arcát eltorzítja ezerféleképp - s körülte, uraim! nevetés hangzik, mulatságvonás ül az arcokon, mint a rómainál, midőn a rabszolgát fenevaddal látta küzdeni; legföllebb itt-ott szánakozásnak egy oly neme, minőt érzékeny keblek kín és méltatlan szenvedés szemléleténél szoktak érezni. Ennyiből áll aztán a dicsért példaadás! De hiszen, oroszt és törököt kivéve a büntetésnek emez elrettenteni, példát adni akaró oldala ki is marad egészen mindenütt a számvetésből, mert a porosz törvényben még betűleg fennálló "Staupenschlag" (hóhér általi ostorozás) kivételével, a testi büntetés sehol sem történik nyilvánosan. Még az ausztriai büntetőtörvénykönyvben is világosan benne van, hogy a fogház falai közt kell történnie, a csehországi feltörvényszékhez 1812. tavaszhó 24-én kibocsátott udvari parancsban pedig az is kitétetik, hogy a nőrabok csak asszonyok által vesszőztessenek, s minden férfi kirekesztessék, kivétetvén csupán "ein bescheidener Comisär", mint írva van. A vezércikki rovat szűk köre nem engedi e büntetés többi szempontjait végig taglalni, annyi bizonyos, hogy még a fokozhatási szempont (mely talán egyetlen, ami ajánlhatná) sem állhatja ki a szorosabb vizsgálatot, minthogy a büntetés súlyát elannyira a büntetettnek s az ütleg-virtuóznak személyessége föltételezi, hogy nem mondom lélektanilag, de még csak testi intenzivitás tekintetében is, minden büntetések közt éppen ez az, melyet legkevésbé képes a bíró súlyára, hatására, következményeire nézve előre mérlegre venni. Hátha még ártatlanul botoznak valakit (pedig előbbi lapunk Értekezőjében is van egy példa), ki képes a kiszenvedettnek elégtételt nyújtani? Sajnálnunk kellene a hont, melynek lakói azt hinnék, hogy az ütlegeknek ára van, s a korbács kínját pénzzel ki lehet egyenlíteni. Ha tehát a büntetésnek e neme jogtalan, durva, kegyetlen, kiszámíthatlan, ha úgy javításra, mint oktatásra, úgy rettenésre, mint példaadásra egyaránt alkalmatlan: miért nem töröljük el? "Mert e nép durva - jön a felelet -, durva népet bot nélkül nem lehet kormányozni." És a felelet iszonyatosabb, mint a tény maga. Korunk megérett már, ily állításokat érdem szerint méltánylani, nem húzzuk meg tehát a lármaharangot ellene, csak annyit említünk: hogy amely nemzetnek törvényei durvaság, kegyetlenség bélyegét viselik, annak nem lehet durvának nem lennie. Törvény a leghatósabb nevelő, törvény a nemzet erkölcsi állapotjának egyik legbővebb kútfeje. Nevezetes tünemény a történetek évkönyveiben, hogy a törvények szelídüléseivel az erkölcsök szelídülése mindenütt karöltve jár. Íme! egy évezreden át botozzuk a népet minduntalan, elég hosszú idő meggyőződhetni, hogy a bot, korbács nem jó nevelő; kísértsük meg egyszer az ellenkezőt, rosszabbul nem üthet ki a dolog, mint ahogy most van. Lám! az újabb törvényhozások mindenütt eltörlik a testi büntetést. - A poseni lengyel egy vonallal sem áll magasabban a műveltségben, mint a mi rusznyákjaink, s mégis bot nélkül kormányoztatik. 1833-i .tavaszelő 29-én költ kabineti parancs szerint senki sem büntettetik testileg, aki bűnét megvallá, 10 évnél idősebb némber sohasem; még a katonának is előbb a "Straf Compagnie" soraiba kell süllyesztetnie, hogy megbotoztathassék, a genfi, badeni büntetőtörvények a testi büntetést még csak fogházi fenyíték gyanánt sem ismerik, Badenben a kormány még csak indítványba sem hozta, s az országgyűlés még csak szót sem tőn, de a sardíniai büntetőtörvénykönyvben is (1839. őszhó 26-ról) - ámbár elég drákói kézzel van írva, mert 24 cikkben fenyeget halálos büntetéssel - botról, korbácsról csak említés sincs, sőt - ami legtöbb - a korbács már Jamaicában is eltöröltetett, Jamaicában, hol tömérdek ember lakik, aki néhány év előtt még rabszolga volt! - És mi uraim! mi legyünk-e hátrább, mint Jamaica? -
1841
