A MAGYAR AKADÉMIA KÖRÜL • részletek
A MAGYAR AKADÉMIA KÖRÜL • részletek
(...) Mint fentebb bizonyítám, senki nálam tágabb kört nem enged azon féltékenységnek, mely nemzeti hűségbül eredve, bármit is nemzeti színbe ölteni vágyik. Ha jobban buzog a magyarnak vére, mint akárki másé, honának puszta említésén is; ha már mennyekbe ragadtatni véli magát, mikor a magyar hölgynek ezelőtt oly sokáig néma ajkán a nemzeti hang zengedez; ha életét kockára bocsátni kész, mikor vére mentőjét csak megkarcolva is gondolja: mindez, jóllehet sok által még most is egyedül nyavalyás kitörésnek tartatik, felette helyes s vajmi örvendetes jelenet, mert ez egyedül a visszatért becsületérzés és a magához hű erőnek eredménye, s csak ebbül pezsg élet és fejlik jövendő. Ennélfogva még a kelleténél többet tenni buzgó fiatalság túlzásit is némileg megbocsáthatóknak tartom; mert ki szegheti szárnyát az élet tavaszkorában azon lelkesedésnek, mely eget kér, hol megégeti ugyan néha magát, melynek híját azonban fiatal kebelben semmi a világon nem pótolhatja ki; mert az isteni szikrának sincs surrogatuma. S jaj, százszorta jaj azon fiatalnak, kinek lelké testében mindig megfért.
Férfitul azonban többet lehet, többet szabad követelni, s kivált olytul, ki vezetői szerepre emelkedik. De itten búba merül lelkem, mert én legalább, felette kevés kivétellel, alig ismerek egy valóban buzgó magyart is - és ezen őszinteséggel tartozom szent ügyünknek, melynek minden személyes tekintetet alávetek - ki, bármennyi ősz haj fedné is fejét, bármily tapasztalás és életbölcsesség. redőzte volna is egyébiránt velejét, mint elmetévedett, ha rögeszméje (fixe Idee) pendíttetik meg, többé kevesebbé ki ne vetkeznék a kölcsönös méltányosság sőt az igazság szabályaibul is némileg, ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül szőnyegre. Ily alkalomnál a leghidegebb vérű elragadtatik, a legélesebb látású vaksággal van verve, és különben legméltányosb, legigazságosb is, hajlandó felejteni, sőt néha valóban egészen is felejti az örök igazságnak soha nem változó még azon legelső szabályát is - melyet egy alkalommal sem volna szabad szembül szalasztani - miszerint másnak soha olyast ne tégy, mit tőle nem fogadnál örömest. S annyira megy ez elfogultság, ezen felingerült állapot, miképp mindennapi eset, kivált mostani a természetesen túl még mesterséggel is felcsigázott napokban, éppen azok kikeléseit és gyanúsításait hallani legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követve, ön vére mellett buzog, kik legcsiklandósbak saját nemzetiségük körül. Valóban szomorú, szívrepesztő látvány. Bosszútlan egy hajszált sem enged fején csak érinteni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó, és ez is egyes viadalban vagy verekedésnél, mikor ember áll ember ellen, és anyagi erő s állati bátorság határoz legtöbbet, felette helyes lehet; nemzetnek békés újjászületési működésében azonban ha nem is gyávaság, valóban felette nagy bűn, és legkímélőbb kitétel minden esetre nem kevésb, mint szánakozásra méltó, maga magán uralkodni nem tudó pajzánság; melynek, tisztelt gyülekezet, ha a mélyebben gondolkodók tapintata, és általán véve a nemzet súlya, mielőtt késő volna, féket, zablát nem vet: bizony mondom, a magyar nem "lesz", mint azt többen oly gyönyörtelien álmodnánk, de rövid idő múlva egyedül e négy betű "volt" fogja illusztrálni valahai létét; s pedig mert a nemzetek békés átalakulási működésében, mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást, és egyetlen egy igazságtalanság ezer megbosszulót szül, semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örök való.
(...) "Jaj mily kevesen vagyunk - így sopán kodának - lehetetlen, miképp ennélfogva a roppant számú német- és szlávban el ne olvadjunk; terjeszteni kell tehát a nyelvet s nemzetiséget mindenekelőtt." És ez felette helyes, csakhogy a "miképp" körül forog a siker, minthogy nem minden modor vezet célhoz, sőt .a mostan divatozó attul egészen eltávolít. Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennmaradhatásunkért annál erősebben rettegtem mindig azon okbul - s ezt ki kell végre mondani - mert fajtánk anyagi mint szellemi léte oly felette könnyű. Itt a baj, s essünk át elvégre az önismerésnek ezen legkeserűbb adagán - mert csak ez után javulhatunk teljes egészségre - miképp t. i. nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata, s e szerint éppen nem azért forog veszélyben létünk, mert kevesen vagyunk, hanem mert súlyunk oly parányi. És ezt sok magyar sejti, és azért tüzeli saját magát s másokat törhetlen bátorságra, mi felette dicsőséges, csakhogy itt megint csak cselképzetbe bukik, mi annak jele, hogy ha felébredett is már nagy száma, azért mindnyája korántsem ábrándult ki még; s a múltat a jelennel s Magyarország azelőtti és mostani bajait összekevervén, oly hangulattal ül lovára most is, mintha jelenleg is törökkel vagy franciával kellene vívnia, észre sem vévén, hogy az nem kontyos, se nem veres sipkás, kivel dolga van, de egyenesen a civilizáció, melyen kard nem fog, s mely előtt a legtündöklőbb vitézség is térdre esni kénytelen. S ugyanis a bátorság több árnyéklatú. Van ti. olyas, mely mindent megrohan, és még az ágyúszájtul sem fordul el; meg van olyas is, mely kitűrni tud, s minden handabanda ellenére bevárja az alkalmas időt, meg a polgárok hevével szembeszállni, s hirtelenkedésünknek gátot vetni kész. Mindkettő maga helyén arany. Sok azt hiszi: az elsőben több anyagi, tán állati vegyület, a másik neműben ellenben több lelki vegyület van, s hogy az elsővel bírók e földön rendszerint - s legtöbb esetben anélkül hogy tudnák - gép gyanánt szolgálnak; midőn azon másik nemű bátorság tulajdonosai viszont rendszerint a gépforgatók. Már ez bármiképp legyen is, tagadhatatlan marad, hogy azon katonai bátorság, ha úgy nevezhetni, melyhez képest a hős bárminek is nekirohanni kész, mit egyébiránt egy pohár pálinka, mint tudva van, néha igen elősegít, még korántsem elég oly szövevényes s rendszerint oly hosszadalmas munka sikeres folytatására, mint egy egész nemzetnek újjászületési működése, hol az enthuziazmus ritkán használ, a hóbort pedig mindig árt, de egyedül a józan, a kiábrándult felfogás, és kirekesztőleg csak az összetevő s kiszámító felsőbbség győz.
A nagyobb számban vélnek üdvöt - boldog isten - mintha bizony például 30 millió barbár népben több magához vonzó, több magába olvasztó varázs volna, mint bármely kis számban is, ha ez a civilizáció kincsétül felcsordul. - Ha ökölre, botra kerül a dolog, akkor megengedem, a nagyobb számban az olvasztói varázserő, a felsőbbség. De csak háborúban sem mindig, mert a néhány macedoni bors megtöri a számtalan perzsa borsót; és a kis számú hellén dicsőíti fel Marathon síkjait; még csak háborúban sem mindig, s hát minél kevésbé még a lelki tehetségek szabad súrlódási mezején, s kivált mostani századunkban, mikor az erőszak előbb utóbb egyedül saját magának ássa sírját. - De ha egyenlő körülményileg a nagyobb számban a nagyobb erő, mit senki nem tagad, ugyan azt hisszük: nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire is, ki éppen kezeink közé jut, mint például meszet falra, vagy mázat fazékra? És azt hisszük: parancs már elégséges, hogy valaki nemzeti sajátságábul kivetkezzék? Ugyan mi magyarok tűrnők-e ezentúl - ezentúl, mondom, mert egyszer már majdnem hogy megtették rajtunk, és igen is engedelmesek lettünk - tűrnők-e, mondom, hogy bármily hatalom akarna is minket úgy minden legkisebb cikornya nélkül saját mintájára kaptázni, kivált ha e minta felette messze fekünnék a tökélyesbtül, s vajon engedelmeskednénk-e oly parancsnak, sőt még oly törvénynek is, mely ha nemzeti hűtlenséget egyenesen nem követel is, sokak alkalmazása, és kivált tartalék-gondolatja által mégis zsarnokká válnék? Azt remélem, azt hiszem, még akkor sem engedelmeskednénk, ha főrül főre mind megegyeztünk volna ily szabályban, s annál kevésbé, ha ez nem történt vala így; mert e világon elidegeníthetetlen sajátok is vannak, miket tilos árúba bocsátani, mi ugyan nem egy hazai reformátornak peng ajkán, vajmi sok esetben vajmi pompásan, csakhogy rendszerint vagy nem oly sajátokra alkalmazva, mint például: becsület, erény, nemzeti hűség s több efféle, miken valóban soha és semmi esetben túladni nem szabad; vagy egyedül saját érdekeinket méltatva, másokéit azonban, régi de néha mégis fel-feltűnő Döbrögi szellemben, fitymálva, sőt gyanúsítva. Mondják ugyan, hogy törvényeink nemzeti nyelvünk ügyében semmi ilyest nem követelnek. És ezt tudom, mert törvényeink egy hajszállal sem rendeltek többet, mint hogy a holt latin szó helyébe az élő magyar lépjen, és a közigazgatás nyelve azon faj nyelve legyen, melytül nemcsak az ország vevé nemzetét, hanem, mely az alkotmányos létnek is törzsöke. Minél semmi sem lehet igazságosb, méltányosb. És ha szorosan, de valósággal szorosan és nemcsak önámítgatásilag, ennél marad a magyar, és ha nem fénylik is legkedveltebb, legnagyobb divatú színben még - mi egyébiránt semmi esetre sem lehetne néhány rövid évek gyümölcse, .mert hiszen kifejlett nemzetiség nem rögtön termő növény - vérünk legalább nem áll a maga ellen felbőszült szenvedelmek aggasztó veszélyivel szemközt úgy, mint ma.
(...) Nem elég mai időkben törvényeket írni; de azok iránt sympathiát is kell gerjeszteni. És ha valaki olyas törvénynek nem hódol, mely előtte gyűlöletes, melytül természete visszaborzad, sújthatja őt a betűnek szigorúsága ugyan, de célját veszti; mert mártírt emel, ez pedig fanatizmust szül. És ha mindenki rögtön nem hódol oly törvénynek, mely csak idővel, s egyedül szeretetre méltó lét által vesztheti el sanyarúságát, illik-e sőt szabad-e nekünk magyaroknak minden átallás, minden illetődés nélkül olyasokra anathemát szórni, kik ily bűnökbe esnek? Mi oly annyira kristálytiszták vagyunk-e? Nyúljunk keblünkbe s feleljünk őszintén: illik-e, szabad-e nekünk ilyest tenni, kik szinte nemcsak pirulásra méltó hanyagok vagyunk törvényeink végrehajtásában, de még azoknak sem engedelmeskedünk mindig és mindnyájan, melyek hozatalában nemzeti lelkesedéstül forrott vérünk, vagy ilyest legalább affektált a nagyobb rész.
Valóban akarat ellen is elfordulni kénytelen ily szomorú jelenetektül a kiábrándult, s mély búba süllyed lelke: ha tapasztalja, hová vezethet vak hév és rosszul fékezett lelkesedés, s hogy egyesek bűnös túlzásai néha mily rossz világba s ferde helyzetbe állíthatják a nagy közönség legszentebb érdekeit.
(...) Olvasztói felsőbbséggel kell bírni. Ámde bír-e ilyessel az, ki szeretetreméltóság és rokonszenv gerjesztés helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr, s mindent veres, zöld és fejérre eltarkít, már azt hiszi, szívekkel bájol s velőket hódított? Vagy bír-e az olvasztói felsőbbséggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést? Vagy tán az ért e mesterséghez, ki hős ellenét, mert oly lelkesedéssel vív vére mellett, mint ő saját véreért, ahelyett, hogy lovagias szellemben magához emelné, pogányilag sújtja, s hírnevét alacsony gyanúval bemocskolni nem pirul? Vagy tán az a mély felfogású olvasztó mester, ki nyughatlan hevében a magyarságot mostani nyers állapotjában, mielőtt elfogadhatóvá, ízletessé vált volna, mindenkivel rögtön bevetetni akarja? Vagy tán az, ki hatalom-csalódásai közt, mint oroszlánt, a síkra kiállítja a még fejletlen magyart, miképp minden erőt, minden hatalmat ellene bőszítsen, ellen riasszon? Vagy tán az ért e gyöngéd mesterséghez, ki könnyebben s szaporábban nyerhető fény végett, prókátori szeszéllyel mindent gáncsol, mindent ellenez, ahelyett, hogy inkább a hon bármily késő javát is tűzné ki magának szempontul?
(...) S tisztelt gyülekezet, ha igaz, hogy egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek; s ha igaz, hogy egyedül ennek egészséges léte emelhet valamint embert, úgy nemzetet is valódi hivatásának fényfokára: akkor ürítsük a megismerésnek keserű serlegét fenékig ki, s valljuk meg, hogy tán nincs ország e földön, hol annyira össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel, mihezképest nem egy gyalázattal - megrakott, erkölcsi fekélytül émelygésig rossz szagú vérrokonunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nem ritkán még a legjobb hazafiság hitelében is áll, s pedig egyedül: mert magyarul jól pereg a nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepet; mintha a hazafiság e küljelei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesb mirigyeit eltakargatni. Mi nem egyebet jelent, mint velő elibe tenni külsőt, lényeg elibe színt, élet elibe halált; minthogy nincs elidegenítőbb, nincs semmi visszataszítóbb, méltó antipathiát gerjesztőbb, mint az üres, nyavalyás, bűnös kebelre rámázolt hazafiság.
A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán, ki, mert éppen nincs más tulajdona, és a vak hév által mégis felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homályba állítja, sőt ellenük antipathiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen kebellel, minden efféle undok salaktul menten, a honszeretet .legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz. S ím ez fő oka, miért áll a magyar hazafiság sokkal kisebb becsben, sőt nem legtisztább fényben a világ nagy színpadán, miért nem képes civilizációi szimpathiát s hódító közvéleményt gerjeszteni a legmagasztosb magyar polgári erény is odakünn. Ám mert annyi bitor fényű álhazafiságtul van környezve és elrútítva, mely tapsot arat s bálványul emeltetik idebenn.
De forduljunk most el ez undok képtül, hol a maszlagos fény üli bíbor ünnepét, s habár iszonyattal vagyunk is kénytelenek látni, a rothadásnak mennyi jeleit viseli nemzeti testünk, azért ne csüggedjünk, sőt bízzunk magunkban, s fordítsuk reményinket egy vigasztalóbb kép felé, mely szinte tárva előttünk, mert noha számban kevesek, s ezek sem mind tiszták, azért megtörve még nem vagyunk, s nem egy hű kedély, nem egy nemes erény virraszt még vérünk mellett. S ha igaz, miképp egyetlen egynek erényeiért százezrek bűneit bosszulatlan hagyja az egek haragja, miért nem volna remélenünk szabad, hogy mindazon hűség, mely vérünkben most is él, s mind véres küzdelmink, mind halálos nyugvásink közt, habár végre egyes lámpaként csak pislogva is; mindig élt és tökéletesen még soha el nem alutt, ne volna szintoly képes azon átkot is elhárítni fejünk fölől, melyet hazánknak - fájdalom mondani - a legrégibb időktől fogva máig nem egy hűtlene, nem egy álbölcse, mintha szándéklottan idézett vala ránk.
Bízzunk magunkban, bízzunk erőnkben, készületlen azonban soha ne lépjünk síkra, s erőnkkel jobban gazdálkodjunk, mint eddigelé; mert hiába, nemzetnek regeneratiói működésében, hol minden, s kivált az idő oly drága, és minden léptek annyira gátolvák, vajmi többet mozdít a szerény méh, a munkás hangya, mint a sok szópompa, meg a sok lelkesedési zaj. - S legyünk meggyőződve, minél közelebb emelkedhetünk minél többen azon nép-ideálhoz, melyet felhozék, annál biztosabban s szaporábban éri el vérünk földi üdvét; midőn viszont annál bizonyosabban és hamarébb dűl sírgödrébe, mennyivel inkább s többen távozunk attul; miszerint, tisztelt gyülekezet, féltékenyen óvakodva, hogy ne ártson, s törhetetlen állhatatossággal működve, miképp használjon, köztünk többé kevésbé mindegyik, sőt hazánk minden fia -vérünk mentője, népcsaládunk jótevője, nemzetünk feldicsőítője lehet: - Örömteljes öntudat; s azért töltse be helyét minden magyar, hű sáfárilag. S ha nem használ, de buknunk kell, s emberek előtt ki is leszen törölve emlékünk, legalább azon láthatatlan tanúk végett, kik előtt nem egészen megy veszendőbe mindaz, mi az emberi nemet felmagasztalja, mutassuk meg, hogy volt fajtánk közt nem egy, ki nemzeti fennállásért, nemzeti felnemesítésért utolsó leheletig lankadatlan küzdve, szebb sorsra lett vala méltó.
1842
