A pásztor
A pásztor
Az athéni temető kapujában koldusok ülnek. A lenyugvó nap sárga fényében fürdik ráncos arcuk. Beszélgetnek.
...Az én fiam pásztor volt egy gazdag kereskedőnél. A birkáit őrizte. És ott élt négy esztendeig a thesszáliai nagy legelőn, hol sok ezer birkanyáj legel ide-oda kalandozva. Olyan nagy ez a mező, hogy mindig van rajta fű, a nyájak legelnek, aztán a pásztorok továbbhajtják őket, s mire a másik pásztor odaér a birkáival, már friss füvet talál.
Itt legeltette az én fiam a kereskedő birkáit. Szeretett pásztor lenni, szerette a kutyáját, Ariost, szerette a nyáj bárányait és a fuvoláját. Barna volt a haja, szakálla, bajusza nem volt, s olyan szép volt az én fiam, mint a Hermész-szobor. A Praxitelészé.
Gyönyörűen tudott fuvolázni az én fiam. Fuvolázott, mikor éjjel a fehér és fényes csillagok hunyorogtak a messze terjedő kék éjszakába. Fuvolázott, ha feljött az égre a rózsaujjú hajnal, és fuvolázott, ha leszállott az árnyékos, méla alkonyat. Fuvolázott a bárányainak, a kutyájának - meg a síkon lakozó kentaur leányoknak.
Szép, szőke, szomorú lányok ezek, az alsó testük olyan, mint a fehér arabs méneké. Szilaj csoportokban száguldozzák át a pusztákat éjjel, megkeresik a pásztort, megcsókolják, megölelik, híjják magukkal epedő, édes hangon.
Az én fiam fújta a fuvoláját, és hallgatták őt a fehér csillagok és a messze terjedő éjjel, s a hangjára a vad kentaur lányok messziről köréje gyülekeztek. A sötétségből csendes, toppanó futásuk hallatszott; félelmetes, susogó dobogással. A fiam hallotta. És csak fújta a peant és a nászdalt, úgy, ahogy még sohasem.
Egyszerre megállott a háta mögött egy kentaur lány, megölelte a fiamat és megcsókolta. Vele maradt, hallgatta a fuvolájának szavát, míg el nem jött a nyájas nap. De hiába sietett fel Apolló az égre, többé nem hallhatta meg a fuvolaszót, mert a fiam otthagyta a nyájat, és elnyargalt a kentaur leány hátán a többi vad, szerelmes lányok közé, kiknek az alsó teste olyan, mint a fehér arabs lovaké s a hajuk olyan, mint az őszi alkonyat színe és a válluk fehér, mint Aphrodité csillagának sugara...
Elment a végtelen pusztaságokba. Nem látta őt többé senki a pásztorok közül. Csak valami Demodes nevű hallotta messziről szólni a fuvoláját egy este, s azt is csak rövid ideig.
Elhívták a fiamat, hogy szeresse őket, fuvolázzon nekik, mert szép volt az én fiam, és senki úgy nem fuvolázott.
Ő is ott nyargal velük a messze terjedő kék éjszakában, és fújja fuvoláját, amikor hunyorgatnak a fehér és fényes csillagok... a fiam, aki szép volt, mint a Hermész-szobor, Praxitelészé.
