15. Sárvár ostroma
15. Sárvár ostroma
Másnap hajnalban Kővár megindult Sárvár ellen.
Úgy kell ezt érteni, hogy a két vár mindössze vagy félnapi járóföldre esett egymástól, s Kővár várából vitték át a hadiszerszámokat Sárvár ostromára.
Először ugyan megpróbáltak szépszerével boldogulni. A két kapitány követet küldött a sárváriakhoz: kínálja föl nekik a békét. Ha maguk jószántából kitakarodnak a várból, mehetnek isten hírével, amerre akarnak. Nem lesz semmi bántódásuk.
A követnek csakugyan fel kellett kínálni a békét, mert be nem eresztették a várba. Csak úgy a tövéből kurjongatott fel a falakra: nesztek a béke, nyúljatok érte! Nem nyúlt biz azért senki. Hanem láthatatlan kezek úgy meghajigálták a követet vadkörtével, hogy esze nélkül sarkantyúba kapta a lovát, s úgy nyargalt vissza Kővárra. Nagy pironkodva állt meg a két kapitány előtt.
- No, mit üzentek a sárváriak?
A legény megmutatta az ábrázatát, amit összevissza kékítettek a kemény vadkörték.
- Ennyit üzentek mindössze. Sose láttam ilyen cifra ellenséget, amelyik vadkörtével lövöldöz.
- No, az még vadabb is lesz, amivel mink visszalövünk! Annak a magjába fejestül beletörik a foguk!
Azzal megindultak Sárvár felé a kővári nagy kerekes ágyúk, a kőhányó mozsarak, a mezei tarackok, dübörögve, csörögve a sziklás utakon. Utánuk a kővári hadak, lándzsások, kopjások, muskétások.
Legelöl talpig fegyverben a két kapitány, széles lengyel kard az oldalukon, szakállas puska a vállukon, tollas buzogány a markukban. Olyan hadikészülettel voltak, hogy meg lehetett volna vele venni Bécset.
Mikor uzsonnatájban megérkezett a sereg Sárvár alá, s nekikészült a táborozásnak, Buzáth uram mérgesen dörzsölte a kezét.
- Hiszen csak azt a harcsabajuszút megfoghassam!
- Hiszen csak megfoghassuk: mindjárt tyúkkal-kaláccsal kell hozzá lennünk. Tudja kelmed, mit mondott a fejedelem: hajszála se görbüljön, mert csak ő adhatja elő a herceget!
Ebben a percben valami fütyülést hall Ebeczki uram a feje körül, hirtelen lekapja a nyakát, hát abban a percben leválik a süvegéről a kerecsenforgó. Úgy lesodorta azt onnan egy golyó, mintha soha ott se lett volna.
- Ej, de szép lövés volt, forgós-teringette! - hüledezett a jó úr. - Magam se csinálhattam volna különben. Mintha csak én tanítottam volna a mesterét.
De a többi urak is ugyancsak kapkodták a fejüket, hullott közéjük a golyó, mint a jégeső.
- Jó lesz innen továbbhúzódni, mert ennek már fele se tréfa. Ez már több, mint vadkörte.
Csakugyan visszahúzódott a tábor még egy jó puskalövésnyire. Ott vonták föl a kapitányok sátrát, akik elkezdtek tanácskozni: mitévők legyenek?
- Meg kell kezdeni az ostromot. Hadd szólaljanak meg az ágyúk - vélte Ebeczki uram.
Buzáth uramnak azonban nem füllött a fogához ez a beszéd. Csupa ijesztgetésre szánta ő az ágyúkat. Csak nem bolond, hogy a saját várát összelövöldözze?
- Hát mi jobbat tud kelmed?
- Küldjön hozzájuk még egy békekövetet.
- Hát szaladjon kelmed!
- É-én? - meresztgette a szemét Buzáth uram. - Még hogy én alkudozzam a saját váramra? Dejszen énvelem szóba se állnak! Próbáltam én azt már egyszer. Még most is ég belé az orcám.
Utoljára aztán Ebeczki uram vállalta el a követséget. Abba a lyukba, amit a süvegén ütött a golyó, beletűzött egy nagy fehér keszkenőt, ami azt jelentette, hogy ő nincs semmi rossz szándékban, tehát meg ne lövöldözzék - és odaballagott a vár elé.
- Hahó, hahó!
- Hahó! - kiáltott vissza egy vékony gyerekhang, amelyiknek a gazdáját sehol se lehetett látni. De a hang nagyon ösmerősnek tetszett Ebeczki uramnak.
- Békeajánlatot hoztam.
- Tartsd meg magadnak!
- A fejedelem megbocsát nektek.
- Azt majd csak akkor hisszük el, ha ő mondja. Jöjjön ide őnagysága a maga személyében. Tiveletek nem állunk többet szóba!
Ebeczki uram megvakarta a feje búbját.
- Legalább azt mondjátok meg, miféle népek vagytok!
- Majd megmondjuk a fejedelemnek. Vagy meg se kell mondani. Majd megösmer az magától is.
Mit volt mit tenni, visszasomfordált Ebeczki uram, s megtanácskozta a dolgot kapitánytársával. Szégyen, nem szégyen: ide kell hívni a fejedelmet. Meg kell neki írni, hogy ezt a várat csak ő veheti meg a láthatatlan ellenségtől.
Mert a jó urak csakugyan nem sejtették még most se, kik azok, akik olyan könnyűszerrel megkaparintották Erdély végvárát. A három nap alatt, míg ott táboroztak tehetetlen bosszúsággal, csak egy csomó gyereket láttak a bástyákon ácsorogni.
- Ugyan hol vette itt magát az a sok gyerek? - tűnődött Ebeczki uram. Buzáth Gáspár csak a fejét rázogatta, csak a fogát szívogatta, de nem szólt semmit. "Az én Isten szigeti gyerekeim azok - gondolta magában -, akik oly rettentő sokba kerültek nekem, pedig csak egy tallért adtam értük, az is lyukas volt."
Harmadnap reggelre megérkezett a fejedelem nagy, üveges batárban. Az erős moldovai paripák habosra szaladták magukat, s alig pihegtek a fáradtságtól.
A fejedelem sápadt volt, homlokán mély barázdákat szántott a nyugtalanság, szeme körül az álmatlanság karikája kéklett. Ahogy kiugrott a kocsiból, egy-két szót váltott a kapitányokkal, s nekiindult a várnak. Buzáth uram azonban eléje ugrott.
- Hová gondol nagyságod? Csak nem megy fegyvertelen kézzel az elé a gonosz nép elé? Bizony még meglövöldözik nagyságodat!
Apafi azonban rá se hallgatott a jóskodásra, hanem lépkedett sebesen a vár felé. Láttára nagy mozgolódás támadt a bástyákon. Egy csomó rongyos gyerek futkosott előre-hátra. Puskája azonban volt annak valamennyinek, hiszen találtak a várban eleget. Egy öreges ember, maga is rongyos, igazgatta őket egy kegyetlen hosszú náddal, amelyiknek a végén az Apafi-lobogót csavargatta a szél. Vörös selymén szépen meg lehetett látni az arannyal kivarrott címert, a karddal átfúrt sisakot, mikor az öregember magasra emelte a lobogót, és tisztelgett vele.
"Úristen, de furcsa népség!" - mosolyodott el nagy bánatában is a fejedelem, s egyszerre meghökkenve kapott a homlokához. Ejnye, milyen ismerősnek tetszik neki a bársonykucsmás, karcsú gyerkőc, aki nem is olyan rongyos, mint a többi. Kék atlaszdolmány feszül a karcsú testén, zománcos kard csillog az oldalán. Az arcát nem lehetett ugyan jól kivenni a nagy magasságban, de járása-kelése, szép magatartása, minden mozdulása egészen olyan, mint... Boldog Isten, igazán az lenne?
- Hej, te fiú - kiáltott fel a fejedelem -, nemde nem te volnál-e Apafi Mihály herceg?
- Igenis, én vagyok, nagyságos fejedelem! - tisztelgett a kardjával az atlaszruhás gyerek.
- Hohó, fiamuram, gyere csak le ide hozzám, hadd beszélek a fejeddel!
- Nem én, apámuram, le nem megyek addig, míg velem nem jönnek a pajtásaim is: Szitáry Ádámka meg Szitáry Tamás.
- A Szitáry gyerekek? - álmélkodott a fejedelem. - Hát mit bánom én, jöjjenek le veled a Szitáry gyerekek is!
- Nem lehet ám, apámuram! Nem emlékszel rá, hogy mit fogadott a Tamás? Azt, hogy ők addig a színed elé nem kerülnek, míg szabad nem lesz az édesapjuk, Szitáry Kristóf.
- Az ám, ni, csakugyan! Én már meg is feledkeztem Szitáry Kristófról. Üsse kő, hát legyen szabad Szitáry Kristóf is! Mindjárt szalajtok egy futárt a kolozsvári várnagyhoz, hogy eressze szabadon Szitáry uramat.
Nem telt bele három szempillantás: rettentő örömujjongások közt sarokra nyílt a nagy vaskapu. Csakhogy nem a rongyosok ujjongtak, hanem az ostromló sereg. Buzáth uram olyan kevélyen lovagolt be a várba, mintha nehéz harcban a török császártól foglalta volna vissza egymaga.
Annál szótlanabbak voltak a rongyosok. Mi lesz most ővelük? Se szigetük, se váruk már. Még Pipitér is hallgatagon csoszogott le s fel a gyékénybocskorban az udvaron, addig, míg a fejedelem bezárkózott a címerterembe a fiával, a két Szitáry gyerekkel meg a két kapitánnyal. Mi lesz most, teremtő Isten, mi lesz?
