Az ősök kincse
Az ősök kincse
Egy hét múlva kutya bajom sem volt már, legföljebb az adott gondot szülémnek, hogy az étvágyammal nem lehetett bírni. Mindig azon vallattam, hogy mi lesz az ebéd, mi lesz a vacsora.
Erre a kérdésre minálunk rendesen ez szokott lenni a felelet:
— Háromféle: kenyér, haja, béle.
Most azonban a meggyógyulásom örömére nagy lakodalmat csapott a szülém. Annyi volt ott a drága étel, hogy majd lehúzta a malomkő asztalt. Volt kertészpecsenye — ezen a néven a sült tököt tiszteltük. Volt bundás gombóc, ami alatt hajában főtt krumplit kell érteni, és volt vadribizli, az is nagyon jó étel annak, aki szereti.
Éhes voltam, mint a farkas, azt se tudtam, a sok finom étel közül melyiket pártoljam, amikor édesanyám gyöngéden megsimogatott:
— Megállj csak, lelkem gyermekem, mit hozok ám én teneked mindjárt!
Hát egy kirántott galambfiókát hozott a jó lélek a kék virágos tálban, ami csak sátoros ünnepkor szokott az asztalunkra kerülni. Apám mindjárt odatette a tányéromra a mellehúsát, mikor egyszerre csak begurul az ajtónkon a bűbájos Küsmödi, se szó, se beszéd, elkapja előlem a tányért a mellehúsával, veszi az ölébe, leül vele a ládára, csak akkor szólal meg:
— No, engem is a legjobbkor vezérelt ide az Isten! Galambfiók húsával akarják etetni a beteg gyereket? Hát nem tudják, hogy egyszerre elváltozott volna galambbá, és hét esztendeig kellett volna neki repkedni hetedhét ország ellen?
— Megint tisztul már a kend esze, Küsmödi bácsi — nevette el magát édesapám, de szülém ijedten húzott az ölébe, és még a kötőjével is betakargatott, hogy valahogy meg ne verjen szemmel a bűbájos ember.
Kis gömbölyű öreg volt ez a bűbájos Küsmödi, hosszú fehér szakálla leért a derekáig, télen-nyáron ködmönben járt és báránybőr sapkában, ami alól azonban a fülei mindig kimaradtak. Szép nagy szélfogó fülei voltak, mint a túri kancsónak, tömpe kis orra és olyan szemöldökei, mintha tévedésből a homlokán nőtt volna ki a bajusza. Aki ránézett, annak mindjárt az jutott az eszébe, hogy ilyenek lehetnek azok a törpék, akik sötét barlangok fenekén a kincseket őrzik.
Lehet, hogy Küsmödinek is ez volt a foglalkozása, efelől senki se tudott biztosat. Emberemlékezet óta az óbánya egy gödrében lakott, ahová őrajta kívül soha senki emberfia be nem tette a lábát. Az a híre volt, hogy ott griffmadarak vigyáznak rá, s akire azok rásüvöltenek, az ijedtében úgy eltátja a száját, hogy kiesik rajta a feje. Néha fél-félesztendőkig nem lehetett látni, s ilyenkor azt mondták, oda van boszorkánymesterséget tanulni. Azt beszélték, ért a madarak nyelvén, tudja, fűben-fában micsoda gyógyító erő lakik, parancsol a szeleknek, el tudja fütyülni a háztól a patkányokat, s akihez hozzávágja a sapkáját, annak a száján még a mákos rétes is megkeseredik. Nem is mert véteni Küsmödi bácsinak senki a szegénysoron, tyúkkal, kaláccsal fogadták mindenütt, ahová bekopogtatott.
No, én mégis úgy néztem most a hatalmas emberre, mint a vasvilla: Különösen mikor behajította a porciómat a ködmönnyak mögé. Magamagát nem féltette a vén szégyentelen, hogy most már ő is galambbá változik.
Nem ám, inkább odatelepedett az asztalhoz, és maga elé húzta az egész galambot.
— Isten neki — azt mondja —, inkább elteszem az útból az egészet, mint hogy ezt a kedves fiúcskát szerencsétlenné tegyék vele.
— Isten áldásával — kínálta félénken édesanyám a bűbájost, csak hogy meg ne nehezteljen ránk valahogy. Még a friss cipót is eléje tette, amit akkor szedett ki a kemencéből.
Az apám meg csak nevette az öreget, aki még a csontját is mind elropogtatta a galambnak, aztán utána küldte a cipócskát is. Mikor ezzel is készen volt, akkor odakacsintott rám:
— No, Gergő báró, tátsd el a szád, hadd nézzem, benne van-e még a gyík a torkodban!
Odafogott a két térde közé, akár az igazi doktor szokta tenni, és reszelős öreg kezével végigsimogatta a torkomat. Verset is mondott hozzá, mégpedig ezt:
Nyúlháj,
daruháj,
majd meggyógyul,
ha nem fáj.
Varjúháj, ebfül —
elmaradsz már ettül.
— No — azt mondja —, kakasszólásra olyan egészséges lesz Gergő báró, mint a makk. Még a halott is megélemedik, akire én ráolvasok!
Nagyon szerettem volna megkérdezni a bűbájost, hogy mért hív engem bárónak, de biz én inkább ríva fakadtam, mert most meg már a kertészpecsenyével kezdett barátkozni az öreg.
A bűbájos sülthal-szeme vigasztalóan pislogott rám a szemöldökök bozontja alól.
— Értem a kisembert. A kisember azért van megijedve, mert azt hiszi, hogy Küsmödi bácsi nem éri be az ilyen szegényemberes koszttal. Ne féltse a kisember Küsmödi bácsit. Jó ember a Küsmödi bácsi, kár, hogy csak egy van belőle. Ehetnék én tengeri hereberét is, de azért a hajában főtt krumplival is beérem.
No, beérte, azt meg kell neki adni. Meg nem állt, míg csak krumplit látott a bográcsban. Nekünk nem jutott belőle más, csak a gőze. Bele kellett győződnünk, hogy a mai vacsoránkat elbűbájoskodta a hatalmas Küsmödi.
Az édesapám már föl is állt az ablak mellé a műhelyszékre, meggyújtotta a mécsest; és foltozószűcs létére elkezdte a térdére terített rissz-rossz subácskát doktorálni.
A bűbájos elfintorította rá a tömpe orrát:
— Még ez is suba?
Az apám világéletében szűkszavú ember volt, kurtán felelgetett:
— Az ám.
— Száz macska sem fogna benne egy egeret.
— Nem ám.
— Mégis meg kell ezt agyusztálni, ugye, Márton?
— Meg ám.
— Tudnék ennél jobb mesterséget is — sóhajtott Küsmödi, és közelebb húzta magához a ribizlis szakajtót.
— Nos? — varrogatott tovább apám.
— Tudod-e te azt, Márton, hogy te nagy nemzetségből való ember vagy?
— Hogyne tudnám. Hosszú szélmolnárnak hívták az apámat, Isten nyugtassa szegényt. Biz annak nem kellett létra a dinnyeszedéshez.
— Nem arról beszélek én, Márton — gyömöszölte befelé a bűbájos a ribizlit. — Hanem őseidnek hallottad-e hírét valaha?
— Hát hogyne hallottam volna! Mind becsületes ember volt a maga szegénységében. Az apám szélmolnár volt ebben a házban, ez még akkor szélmalom volt. Az öregapám juhász volt, a kampósbotja még most is megvan valahol a padláson.
— Hát annak az apja? — csillant meg a szeme a bűbájosnak.
— Azzal már nem szolgálhatok — nevette el magát édesapám. De az valami ország koldusa lehetett. Van valahol a padláson egy rossz tarisznya, ott hányódott már az én gyermekkoromban is, sohase tudtam, hogy került oda, legalább most már azt is tudom. Az lehetett az én ősömnek a kápsáló-tarisznyája.
Küsmödi feljebb tolta a homlokán a süveget, és nagyot csapott az asztalra. Persze könnyen csapkodhatott, mert már akkor az utolsó szem ribizliig mindent letakarított róla.
— Márton, a te ősöd az ország bárója volt!
— No, az se baj — húzott cérnát a nagy szűcstűbe az apám. — Én ugyan csak egy bárót ismerek, az öreg Báró cigányt, azt is leginkább csak arról, hogy mindig megdézsmálja a piros szagos szőlőnket. De legalább az se esik most már idegennek, ha atyafiságban vagyunk.
Küsmödi vörös lett a méregtől, mint a főtt rák.
— Havas borongatta, jeges teringette, mit figurázol te énvelem, te istenadta foltozószűcs?! Hát tudod-e te azt, hogy én téged akkora úrrá tehetlek, amekkorát álmodban se láttál? Vékával mérheted az ezüstöt, lapáttal az aranyat. Bíborból varrhatod a ruhát, bársonyból a ködmönt. Még a házőrző kutyád is marcifánkot ehet. Hát ehhez mit szólsz, Márton szűcs?
Édesapám kisimogatta az új foltot a subán, és azt szólta:
— Nincs is kutyám, Küsmödi bácsi.
A javasember igyekezett magán erőt venni. Két marokkal is összefogta mellén a zsíros ködmönt, hogy ki ne ugorjon belőle mérgében.
— Értsd meg az okos szót, Mártonkám! Én tudom, hogy hol lehet megtalálni az őseid kincsét, de egymagam nem bírok hozzájutni, hanem ha felezel velem, rávezetlek. Itt a kezem, nem borjúláb.
— No nem — csóválta meg apám a fejét. — Inkább olyan, mintha a griffmadarai lábát hozta volna el kelmed a keze helyett.
Hosszú körmű, görbe ujjaival csakugyan olyan volt a bűbájos ember keze, mint valami ragadozó madár lába. S az apám tréfájára befelé fordult rajta minden ujj. Ökölbe szorított kézzel hadonászott a kis törpe:
— Megbánod még ezt, te bolond szűcs, megfizetsz még ezért, te sült tökön élő subanyomorító! Hát nem terajtad akartam én segíteni, hát rá vagyok én szorulva akárki pénzes kincsére? Hiszen van nekem olyan bűvös katlanom, hogy ha én ebben varádicskóró tüzével hajnali harmatot forralok, abban minden tégladarab arannyá változik.
Ezzel sarkon fordult az ördöngös ember, és ment kifelé nagy dohogva, de a küszöbről visszaszólította az apám:
— Megálljon csak kend! Én bizony ingyen el nem vehetem ezt a nagy jó akaratát. Valamit adok kelmednek, aminek nagy hasznát veheti.
Bűbájos Küsmödi barázdás orcája egyszerre mosolygó rónává simult. Egész addig, míg a vállára nem terített apám egy üres vászonzacskót, amiben a subafestéshez való taplógombát szokta tartogatni.
— No, ez legyen a kendé, Küsmödi bácsi. Azért adom, hogy legyen mibe rakni azt a sok aranyat, amit tégladarabokból csinál.
Azt hittem, a csúffá tett bűbájos egyszerre lángot ereszt dühében orrán-száján. Reszketve bújtam a szülém ölébe, aki maga is didergett, és befogtam szememet.
A nagy ajtócsattanásra nyitottam ki. A bűbájos ember már kint döcögött az ablak alatt. Az apám nevetve nézett utána.
— Azt hiszem, ennek a füllentős Küsmödinek sulyokhajigálók lehettek az ősei. Nagy bolond az öreg, de még nagyobbak, akik hisznek neki.
