A cinegék királya
A cinegék királya
Most már tudom, hogy a kis húgom torokgyíkban halt meg. Akkor még az orvosok se nagyon ismerték ezt a bajt, gyógyítani se tudták. Azzal se igen törődtek, hogy egyik gyerekről könnyen ráragad a másikra. Arra meg nyilván senki se gondolt, hogy én a körte-muzsikával a halált hordhatom a zsebemben.
Gyerekkönny hamar kicsordul, hamar fölszárad. Egy-két nap múlva a nagy szomorúság után már egész vígan éltem világomat. A kukoricaföldünkön találtam egy szép nagy tököt. Arról eszembe jutott, hogy jó lenne cinegét fogni.
A cinegefogás nekem mindig kedves téli mulatságom volt. Persze nekem nem az orrom fogta a cinegét, mint a mostani gyerekeknek. Tökből csináltam a cinegefogót, kitettem a kerítés tetejére vagy a kút kávájára, s estefelé már rendesen benne jajveszékelt a szegény kis fogoly:
— Nyitni kék, nyitni kék, nyitni kék!
Ilyenkor én mindig a két tenyerem közé csuktam a fekete sapkás kis madarat, s lestem vele Messzi Gyurkát, az öreg csőszt:
— Nézze, Gyurka bácsi, milyen cinegém van nekem!
— Milyen ugyan? — neszelt ki Gyurka bácsi a nagy báránybőr sapkából, aztán kelletlenül legyintett a kezével. — No, ezért ugyan kár volt azt a szép nagy tököt elprédálni, hiszen ez csak olyan parasztcinege.
— Hát van másforma cinege is?
— Meghiszem azt, hékám! A cinegék királya, az a valami. Azt kellene megfogni, gyerekem. Az viszi a szerencsét a házhoz.
No, erre én mindig elszomorodtam, és kiröpítettem a markomból a parasztcinegét.
— Küncsücsü, küncsücsü, küncsücsü! — kiabálta vissza hálásan a madárka a sövény ágai közül, de én bizony meg nem vigasztalódtam arra, hogy ő most már kint csücsül. Eszem-lelkem csak a cinegekirályon volt már nekem akkor.
— Hát aztán milyen királyuk van a cinegéknek? — faggattam Gyurka bácsit. — Van annak koronája is?
— Van ám, szolgám! Kék koronája, rózsaszín palástja, fehér mellénye, piros csizmája van a cinegekirálynak. De legkönnyebben megismerszik arról, hogy hosszú fekete bársony a szakálla. A kerek világon egy madárnak sincs olyan.
Attól fogva aztán mindig lestem a cinegekirályt, de sohase került elő. Hallani se hallott róla senki, csak Messzi Gyurka, az pedig mindig fabulás ember volt. Az édesapám meg is pirongatta érte, hogy mit ámít ilyen mesékkel.
— Nem mese az, Márton szomszéd — erősítgette az öreg. — Láttam én egyszer még a fészkén is a nádasban. Még a szavát is hallottam. Azt mondta, hogy: csitt, csitt!
— Álmodta kend azt, bátya — nevetett az édesapám, s magam se igen hittem többet a cinegék királyában.
Hanem ekkortájt megint hírt hallottam róla. Messzi Gyurka újságolta, hogy mikor hajnalban kerülte a szőlőt, látta a cinegekirályt a bogáncskórók tetejében.
— Most nyáron? — vetettem ellen. — Hiszen télen van a cinegék járása, mert olyankor nincs nekik mit enni az erdőben.
— Drótoztasd össze a fejedet, öcsém, hogy szét ne vesse az a nagy ész! — fortyant föl az öreg. — Nem úgy van ám az a cinegekirálynál, mint a szegényfajta cinegénél; az akkor jön-megy, amikor ő akar. Vizsgázza a népeit, ahogy neki tetszik.
Hát ez jutott eszembe most, ahogy ezt a szép nagy tököt megláttam. Megcsináltam a fogót, és kitettem az ól tetejére, szerencsét próbálni.
Egy kis óra múlva látom ám, hogy valami hosszú farkú madárkára csapódik rá a kelepce ajtaja.
— Jaj, tán a cinegekirály! — dobbant nagyot a szívem, s nyargaltam oda az ólhoz ész nélkül.
Az volt az csakugyan! Kék a feje, fehér a melle, rózsaszín a háta, fekete bársony a szakálla. Szakasztott olyan, amilyennek Gyurka bácsi mondta. Még a szava is az:
— Csitt, csitt!
— Ijedten nézett rám az aranyszínű szemecskéjével, ahogy a markomba vettem. De nem haragosan csittegett, csak félénken. Úgy, hogy egyszerre megfájósodott a szívem, mert a testvérkém utolsó tekintetének az emléke nyilallott bele. Egyszerre szétnyitottam a markomat:
— Eredj haza, cinegék királya, a népeidhez!
A madárka kirebbent a kezemből, de nem surrant el mindjárt. Háromszor-négyszer körülrepkedett, mintha mondani akarna valamit.
— Csin-csin-csin — csengett a hangja, mint a karácsonyi angyal kis ezüstesengője.
Engem hirtelen végigborzongatott a hideg, s ahogy befutottam a szobába édesszülémhez, egyszerre eszembe jutott, amit Messzi Gyurka mondott:
— No, nem tudom, nem szalajtottam-e el a szerencsemadárral a szerencsémet.
El biz azt, másnap már én is ott feküdtem a tisztaszoba nagyágyában, este elővett a láz, s Titulász doktor bácsi énfelettem is törülgette már a pápaszemét.
— Torokgyík biz ez, lelkem, mint a másiké volt!
Ettől fogva aztán napokig nem tudtam magamról semmit. Csak arra emlékszem, hogy amint egyszer fölnyitottam a szememet, nagy fekete madár gubbaszkodott az ágyam végiben. Olyanforma volt, mint a holló, s ahogy a szemét rám szegezte, dideregni kezdtem.
— Kergessék el, kergessék el! — sikoltottam el magamat.
Nagy riadalom támadt arra a szobában. Az édesapám, az édesanyám, a Titulász doktor, mind a madarat hajszolta.
Nem ért az semmit. A madár felröppent, keringett körülöttem, s mikor leszállt, közelebb volt hozzám, mint azelőtt. Utoljára már a fejemnél ült a csúf fekete madár. Csak hallottam, hogy az alsó, felső csőrét egymáshoz reszelte, de látni nem láttam, mert a szememet nem mertem kinyitni.
S ekkor egyszerre valami halk csittegést hallottam a szobában: — Csitt, csitt, csitt, csitt!
De erre már bátorságra kaptam, és kinyitottam a szememet. — Hiszen ez a cinegekirály!
Az volt az csakugyan, de alig lehetett ráismerni. A szeme égett, mint a tűz, a szakálla lobogott, mint a zászló, égnek meredt minden tolla, s kis csőre csattogott, mint valami kard.
— Csitt, csitt, csitt, csitt! — vágott a fejéhez haragosan a nagy fekete madárnak.
— Segítsetek neki! — néztem könyörögve apámékra, de meg se moccant senki. Ült mindenki mereven, és kisírt szemmel nézett maga elé.
De nem is kellett segítség az én cinegekirályomnak. Sürgött-forgott, cikázott, mint a villám, a nagy, otromba madár körül, amely hiába kapkodott utána. Utoljára nagyot koppantott a fejére, arra fölrebbent a nagy, lomha madár, károgott egy keserveset, és kilebbent az ablakon.
— Csin-csen, csincsen — csilingelt utána diadalmasan a cinegekirály ezüstcsengettyűje. Én pedig felültem az ágyban, és elnevettem magamat:
— Jaj de jó, hogy elment!
Szüleim sírva-nevetve borultak rám, és boldogan kérdezték:
— Ki ment el, lelkem gyermekem? Hiszen nem volt itt senki!
— Dehogynem volt! Hát az a nagy fekete madár? Elkergette az a kis cinegekirály, ni! — mutattam rá a madaramra, aki a fogas szélére szállt pihenni.
— Nini, észre se vettük! — tekintett oda édesapám. — Bizonyosan az előbb repült be, mikor szellőztettünk. Nagyon helyes kis. madár, szakállas cinegének hívják.
Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy az a cinegekirály, és az kergette el mellőlem a halál fekete hollóját.
