Csontos Szigfríd
Csontos Szigfríd
Ahogy megörült szegény szülém a hazatérésemnek, úgy elszomorodott azon, hogy inasnak akarok beállni.
— Nem neked való az, gyerekem — mondta gondba borult arccal. — Nem tudsz te úgy ordítani, mint az inasok szoktak. Nem győzöd a gyönge tüdőddel.
Ő, szegényke, aki a malomházi remeteségben töltötte az egész életét, leginkább csak annyit tudott az inasokról, hogy azok mindig borzasztó kurjongatással járnak az utcán. Bizonyosan azt gondolta, hogy ez kötelességük nekik, és annál hamarabb lesz belőlük mester, mentől jobban ordítanak. Az igazat megvallva, magam se voltam egészen tisztában vele, van-e az inasoknak más komoly foglalkozásuk is azonkívül, hogy a kutyákat meghajigálják az utcán.
Utoljára aztán belenyugodott szülém ebbe a szándékomba is, mint ahogy belenyugodott volna abba is — ó, de milyen boldog örömmel! —, ha azt kívántam volna, hogy engem egész életében a karján hordozzon. Csak azt az egyet kötötte ki, hogy ha már inas leszek, Kese kalaposnál próbáljak szerencsét.
— Azt hiszem — tűnődött el —, hogy annál nem kell olyan sokat ordítani, mert az nagyon szótlan ember, aztán meg őnála nemcsak a kalaposmesterséget tanulhatod ki, hanem a tanítómesterséget is.
Ünneplő kendőt kötött szülém, mert őnála senki se tudta jobban, mi az illendőség, és maga vezetett el a mesterhez, aki nagyon szívesen fogadott bennünket. Azt hitte, iskolába akarok hozzá járni, és nagyon barátságosan veregette meg a fejemet:
— Szeretem a nagy fejű gyereket, mert nagy fej: nagy ész; a kis fejbe nagyon kicsi szorul. Egy verő malacért olyan tudós embert nevelek az öcsikéből, hogy esztendő ilyenkorra csupa nagybetűkkel írja tele még a nyújtódeszkát is.
Szülém sietett elkérkedni vele, hogy de bizony tele tudok már én irkálni egy kaput is, nemcsak egy nyújtódeszkát. S hogy nem is deáknak akarnék én beállni, hanem kalaposinasnak.
