Megy a ködmön világgá
Megy a ködmön világgá
Szegény embernek szegény a gyásza is. Erre az igazságra Bordács keresztapám tanított meg bennünket már a temetés másnapján.
— Elég volt a sírás-rívásból, komámasszony — mondta a jó ember. — Szegény Márton komát már azzal úgyse támasztjuk föl, aztán nem sírhatja magát agyon az ember, mint anyjavesztett bárány. Értsünk szót: mi szándékban van most már maga?
Szegény szülém csak összébb húzta magán a nagykendőt, és maga elé meredt szemmel megcsóválta a fejét. Mi szándéka lehet a törzse nélkül maradt fagallynak?
— Nem úgy van az — feddőzött a keresztapám —, a gyerekkel is gondolni kell.
Megtalálta azt a szót, amivel szülémet vissza lehetett téríteni az élethez. A szívére szorítva zokogott föl:
— Ezt az egyet senkinek se adom a világon!
— Nono — pislogott szaporán a keresztapám —, hiszen nem is kéri az ifiurat tudtommal senki se. Nagyon jó embernek kellene lenni, aki a mai világban ekkora koloncot venne a nyakába. Mit gondol, komámasszony, tán majd a király kéri el a Gergő gyereket princnek?
— Nem gondoltam olyasmire — mondta szülém olyan hangon, mint aki egészen rendjén valónak találná, ha a király aranyos hintót küldene az ő egyetlen fiáért. — Itt van őneki a legjobb helye énmellettem.
— Itt ám, itt majd nyelheti az éhkoppot — bólintott csúfolódva Bordács —, hiszen örülhet, komaasszony, ha maga meg tud élni az arasztos földecskéjéből. Kettejük kenyerét bizony ki nem nézem belőle.
— Ha neki kicsi jut, nekem a semmi is elég.
— De hát nem jobb volna, ha magának maradna a kicsi, neki meg a sok jutna? Nézze, komaasszony, én magamhoz venném a gyerekét, és elhiheti, hogy nevelnék belőle olyan embert, mint én vagyok.
Ez nem volt nagyon kecsegtető ajánlat, mert keresztapám nem volt az emberek elejéből való. Hosszúra fölmagzott ugyan, mint az őszi saláta, de nagyon ösztövérnek maradt, s a feje olyan töpörödött volt, hogy sótartónak is kicsi lett volna.
— Látja, nekem se kicsi, se nagy, pedig ugyancsak van mit aprítani a tejbe a Bordács-portán. Az én kezem alatt olyan telkes gazda lesz Gergőből, hogy még hétköznap is csörögefánkkal ronthatja el a gyomrát.
De már erre a kilátásra mégiscsak el kellett mosolyodnom, s az én mosolyom egyszerre visszatükröződött a szülém arcán is, mint csillagfény a vízen.
— Hát volna kedved? — nézett rám habozva.
— Volna — sütöttem le a szememet szégyenlősen.
Szülém erre megint csak ríva fakadt, de a kezemet már akkor keresztapám fogta. Szegénynek sokáig hányta a hab a lelkét, eresszen-e, ne-e, utoljára mégiscsak azt mondta, hogy:
— Hát akkor áldjon meg az isten, drága kis virágszálam, hiszen úgyis csak az én fiam leszel minden vasárnap.
Mert az ki volt alkudva, hogy a vasárnapot mindig a malomházban töltöm. Jólesik majd a sok hétköznapos csörögefánkra egy kis ünneplős dercekenyér.
Belebújtam a ködmönbe, és nekivágtunk a világnak. Örülni örültem, hogy énbelőlem most már telkes gazda lesz, de azért igen jó volt, hogy a keresztapám jó erősen belefogta a markába a kezemet. Mert ahogy az útkanyarulatnál megláttam szülémet a malomház falára borulva sírdogálni, nagy kedvem volt elfutni a telkesgazdaságtól.
Nem volt messze a keresztapám háza, déli harangszóra odaértünk. Szép cseréptetejű ház volt, a nagy ámbituson már várt bennünket a keresztanyám. Nagy sopánkodásban volt a jó lélek, hogy nem főzött ebédet, mert nem tudta bizonyosan, hogy jövünk-e.
— Mármost nem adhatok egyebet egy karéj kenyérkénél, lelkem.
— Azt is köszönöm — mondtam én fanyalogva, mert nem egészen ilyennek képzeltem a telkes gazda ebédjét. De keresztapám haragosan közbevágott:
— Nem kell az a nagy eszem-iszom. Olyan szomorú ez a szegény gyerek, hogy egy falat le nem menne a torkán. Aztán meg a szőlőbe akarunk menni, s a nagy jóllakás ellustítja az embert. Igaz-e, Gergő fiam?
Úgy nézett rám, mint a vasvilla, hát azt kellett mondanom, hogy igaz.
Erre azt kérdezte tőlem, hogy tudok-e fára mászni.
— Mint a mókus — villant föl a szemem.
— Derék dolog — veregette meg a vállam jókedvűen kacarászva. Hát a körtét szereted-e?
— Mint a rigó — mondtam nagy örömmel.
— Bolondság! — vett erőt rajta megint a méreg, és nagyot taszított rajtam. — Sohase láttam még ilyen gyereket, akinek mindig az evésen jár az esze.
De mire befogta a szamárkát a kordéba, akkorra megint megjött a kedve, és heherészve kocogtatta meg az ostornyéllel a vállamat.
— No, hát repkedj, rigóm!
Föl akartam kapaszkodni a kordéra, de már akkor megint nem voltam rigó.
— Óhó, csacsikám — vihogott az öreg telkes gazda —, nem úgy lesz az! Fogadást kötöttem a fülessel, hogy te vagy a futósabb. Hát most már ezt szeretném látni, a Gergő csacsi érdemli-e meg jobban az abrakot, vagy a Virgonc csacsi.
Így aztán én versenyt futottam a Virgonccal, gyámapám meg csak nevetett a kordéból.
— Szorítsd, Gergő! Ne hagyd magad, Virgonc!
Az volt a szerencsém, hogy a Virgoncnak csak a neve volt virgonc. Nagyon megfontolt járású paripa volt, a csontjai jobban zörögtek, mint a szerszámszíjak, látszott rajta, hogy zsugori gazdának csakugyan kórón él a szamara.
Így is alig pihegtem, mire kiértünk, s nehezen vártam, hogy a csacsit kicsapjuk az árokpartra legeltetni. Utána én is sorra kerülök — gondoltam —, kapom az abrakot.
Kaptam ám egy barackot a fejem búbjára.
— Csacsinak kicsi vagy még, hékám; nézem no: különb vagy-e rigónak?
Egyszerre fönt voltam a fán, az öreg meg fölnyújtotta a kosarat, hogy azt tele kell szedni.
— De csak a szépét válogasd, Gergő!
Hát hiszen csak a szépét válogattam én az aranysárga császárkörtének, de ahogy a leggömbölyűbbe bele akartam harapni, haragosan fölrikkantott rám keresztapám:
— Fütyülni, rigókám, fütyülni! Micsoda rigó vagy te, ha még fütyülni se tudsz?
Soha rigó még olyan keservesen nem fütyült, mint amilyen keserves fütyörészést én véghezvittem a Bordács-szőlőben. Mindig fütyülnöm kellett, míg csak a kosár tele nem lett. Ha elhallgattam egy kicsit, hogy pihentessem a csücsörgetésbe belefáradt számat, az öreg mindjárt azt gondolta, hogy a körtét kóstolgatom, és mérgesen ripakodott rám:
— Fütyülni, fütyülni, rigó, hadd örüljek a szép nótádnak!
Egy harapás nem volt sok, annyit nem kaptam a körtéből. Igaz, hogy ő maga se kóstolt bele.
— Napvilágon nem jó körtét enni — tette föl a tele kosarat a kordéra —, mert kihull tőle az embernek a foga. Csípje meg a csóka, jobb annál a sóska!
Szép, nagy levelű sóska zöldellt a dűlőúton. Persze csak afféle vadon nőtt sóska. Megrágtam egy-két levelet. Legalább szomjam oltottam vele.
— Jó-e, Gergő fiam? — fogta be gyámapám a csacsikát. S úgy nézett rám, mint aki nagyon büszke arra, hogy milyen pompásan megvendégeli ő most a fogadott fiát.
— Jobb volna tejföllel — mondtam ki szerényen az igazságot.
A telkes gazda vígan csattantotta össze a tenyerét:
— Angyal szólt ki belőled, fiúcska! Hanem azt mondom neked, hogy aki jobb szereti a körtét, az ne egyen sóskát. Inkább tömjük meg vele a kordét. Pénzt adnak ezért a piacon, Gergő, majd meglátod.
Nekiestünk a sóskának, és teletömködtük vele a kordé derekát. Legalább jó ülésünk lesz rajta hazafelé — gondoltam magamban. Az ám, a gyámapám elhelyezkedett benne nagy kényelmesen, nekem meg azt mondta:
— Étel után jólesik a mozgás, fiúcska. Ahol nagy a homok, segíthetsz is a csacsikának. Ő húzza a hintót, te meg toljad; ha egy körte lerázódna a többi közül, azt felveheted, és majd otthon beszámolsz vele.
Mire hazaértünk, a nyelvem lógott a fáradtságtól. Keresztapám sietett is belekottyanni, mikor keresztanyám megint előhozakodott a kenyérkarajkával:
— Ugyan ne kényeztesd már megint evésre azt a szegény gyereket, hiszen látod, milyen elesett. Nem kell annak most már semmi se, úgy kimulatta magát a szőlőben. Csak vackot vess neki hamar, anyó!
A vackolás hamar ment, mert anyó csak egy rossz katonaköpönyeget vetett a ládára, aztán nyájasan megcirókált:
— No, hát akkor imára, tente, kisgyerek.
Kihámoztam magam a ködmönkéből, és végigdűltem a köpönyegen, amelynek hosszú sárgaréz gombjai kegyetlenül törték a derekamat. Telefutott a szemem könnyel, ahogy a malomházi puha, meleg kis nyoszolyámra gondoltam. Aztán meg az irigység fogott el, ahogy a szoba végében a szép tulipántos ágyakat láttam, amikben padlásig ért a sok csipkés, dagadó párna.
Persze azokban ők maguk alszanak — néztem a jó emberekre, akik jöttek-mentek még egy darabig körülöttem. Fényesre törülgették, kis kosarakba szétrakosgatták a körtét, készülődtek a hajnali hetipiacra.
Egyszer aztán azt mondja keresztapám az anyókájának:
— Fújd el a lámpát, most már bevilágít a hold az ablakon. Aztán ágyazhatsz is, mert egyszerre reggel lesz.
Bizony, anyó maguknak se az ágyba ágyazott, csak a földre. Szép, tiszta lepedővel leterített egy viselt subát, aztán az egyik is a feje alá gyűrt egy elnyűtt pruszlikot, a másik is: ez volt az egész. Keresztapám egy darabig még pipázgatott csöndesen, aztán megszólalt:
— Jó vásárt csináltunk ezzel a Gergő gyerekkel. Úgy nézem, mindenre kantáros legény lesz.
— Megtakarítjuk vele a kisbérest, ugye? — kérdezte keresztanyám.
— No meg — hagyta helyben a nagyon jó ember. — Csak úgy nézem, nagyon étkes lesz, ne kapasd rá a dínomdánomra.
Úgy hullott a könnyem, hogy szinte kopogott a köpönyegem, mikor megint a nagyon jó asszony szólalt meg:
— Hanem azt hiszem, ennek a cifra ködmönnek nagyon jó árát adnák. Úgyse való az ilyen szegény gyereknek. De ez a Márton, Isten nyugtassa, a csillagokat is rárakta volna a fiára.
De már erre elállt a könnyem hullása, a harag vett rajtam erőt. Ohó, a ködmönömet nem engedem!
Moccanás nélkül várakoztam egy kicsinység, s mikor hallottam, hogy a jó emberek fújják már a kását, lelopództam a ládáról, belebújtam a ködmönbe, és kiosontam az ajtón. Fél nap alatt az egész életre elkészültem a gazdapályával.
Már hajnalodott, mikor öreg házunk felé vivő utam a piacon vitt keresztül. Nevető szemű, piros képű inaskák már nagyban dolgoztak a mindenféle sátorrudakkal, frissek voltak és jókedvűek, és rongyosak is egy kicsikét. És én elgondoltam magamban, hogy énbelőlem nagyszerű inaska válnék, és ilyen sorban a ködmön is minél hamarabb elszaggatódna.
