Szépen szóló muzsika
Szépen szóló muzsika
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körte-muzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta.
Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos körtemuzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig a körte-muzsikáig látok vissza. Ami előtte volt, az elmosódik előttem, mint hajnali kép a hosszú fasorban.
A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertől kaptam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödréből. Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a játékosponyván:
— No, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Jano bácsinak? No, adok neked egy körte-muzsikát.
Szép volt az a körte-muzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Jano bácsinak, hogy van már nekem körte-muzsikám otthon.
— Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körte-muzsika ám, mint a többi! — motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körte-muzsika sípján. — Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni?
Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával ez az ezermester tót, de egészen úgy tilliózott, mint a sárgarigó.
— Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! — tátogatta utánam a tót bácsi a harcsaszáját.
De bizony szólt ez még szebben is, mert mire hazaértem, akkorra minden fortélyát kitanultam a körte-muzsikának. Ha csak a számhoz érintettem, halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele, csattogott, mint a fülemüle; tudtam vele süvölteni, mint a pirók, csikorgatni, mint a csíz.
Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a beteg húgocskámat virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét, szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt:
— Szép mucita! Fúadd méd, bátókám!
De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor délután bekocogott hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán megtörölgette a pápaszemét. Mert akkoriban majd mindig harmatos lett a pápaszeme, ha lehajolt a hugicámhoz.
— Úgy, úgy, öcsikém — borzolta föl a hajamat a homlokomon —, csak hadd szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge nádszálkisasszonynak.
A lenge nádszálkisasszony, szegényke, fáradtan elmosolyodott, én pedig rikoltoztattam a muzsikámat, hogy csak úgy zengett bele a ház.
— Elég lesz már, kis muzsikásom — törülgette le anyám a verejtéket a homlokomról, mikor már bekönyökölt az este az ablakon.
Az ám, csakhogy édesapám meg akkor tért haza a szőlőből, neki is be kellett mutatnom a tudományomat.
Meg is csudálta illendően. Azt mondta, egész erdőre való madár van elbújva ebben a csudadudában. Csakhogy azt is hozzátette, hogy ilyenkor már alszik minden jóravaló madár.
Borongós volt a homloka az apámnak, lekaptam a számról a körte-muzsikát. De ebben a percben megszólalt a beteg.
— Enim mucita, én fúok — áradt felém szájacskájából a forró lehelet, s ahogy erőtlen kezeit fölemelte, úgy libegtek azok az alkonyat barnaságában, mint haldokló fehér pillék.
Ijedtemben megállt a szívem verése, és magamhoz szorítottam a körte-muzsikát. A kerek világért se adhatom én azt oda senkinek.
Ki akartam osonni az ajtón, de édesanyám megfogta a kezemet.
— Hát sajnálod tőle, fiacskám? — kérdezte szomorúan.
— Hiszen úgyse tudja fújni — nyújtottam oda kelletlenül a muzsikát —, nem értenek ehhez a lányok.
Csakugyan nem tudta. A csöpp szájához vitte, de mindjárt visszabágyadt a kezecskéje.
— No, mondtam, ugye? — kaptam diadalmasan a muzsika után, de szegénykém odább rántotta a kezét.
— Nem adom, enim mucita! — nézett rám haragosan, s bedugta a játékot a vánkoskája alá.
Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki az udvarra a ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a fülemülék, de én úgy éreztem, engem csúfolnak.
— Tudsz-e te így, híres körte-muzsikás? — mintha csak ezt csattogták volna.
Elfakadtam sírva, bementem a házba, s azon ruhástul végigdőltem a vackomon. Ott aztán álomba is ríttam magamat.
Nem értek rá velem törődni azon az éjszakán, amelyiknek olyan szomorú lett a hajnala.
Mert hajnalodott már, mire fölébredtem, és a zsebemhez kaptam.
— A körte-muzsikám! — motyogtam ijedten. Mert azzal álmodtam, és úgy rémlett, mintha a zsebembe tettem volna.
Ahogy kijózanodtam az álomból, áttapogatództam a tisztaszobába, ahol a húgocskámnak a nagyágyban vetették meg a betegágyat.
Anyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság, húgocskám lázas arca, mint a rózsa, piroslott az éjjeli mécs gyönge fényében. Odalopództam az ágyhoz, és benyúltam a vánkos alá.
— Megvagy! — dobbant nagyot a szívem, ahogy megéreztem a kezemmel a körte-muzsikát.
Boldogan suhantam vele kifelé. Mikor az ajtóba értem, nagyot lobbant a mécses. Megrettentem, s ahogy visszafordultam, mintha rám szegezte volna szegény kis testvérkém a nagy fekete szemét.
Olyan fényesnek láttam és olyan szomorúnak, hogy ijedtemben kiejtettem a kezemből a játékot. Nagyot koppant a küszöbön, fölriadt rá az édesanyám:
— Te jársz itt, fiam?
Én már akkorra fölmarkoltam a körte-muzsikát, és szó nélkül kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de előbb bedugtam a kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a hugicám, akármilyen okos kislány!
Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet!
Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozgatott mellette, mert apámék a temetés után jártak.
Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságoskönyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körte-muzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani.
— Vidd el, Marika, neked adom — súgtam neki.
Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét.
— Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután — ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem.
Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott.
Szomorúan csúsztattam a zsebembe a körte-muzsikát, és három napig nem is volt kedvem elővenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitől kedvre derültem.
— Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tőle — szaladtam ki a temetőbe.
Az istenkertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem, és átöleltem a fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú.
— Ide hallgass, testvérkém!
Azzal belefújtam a körte-muzsikába, és eljajdítottam magam. Akárhogy erőlködtem, a körte-muzsika nem szólalt meg.
Hiszen az csak addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek.
