XLVIII.
XLVIII.
Fanni báró L.-néhez, B.-ra.
R.-ról, febr. 17.
Elmentél és itt hagytál engem, egyetlen barátném! - elvesztettem benned meghittemet, tanítónémat - mindenemet!... Nem panaszkodom. Kevésbbé kellene téged szeretnem, ha a magam gyönyörűségét a te boldogságodnak áldozatul vinni nem tudnám. Légy boldog! - én szenvedni fogok... Nem kérem barátságodat. Aki úgy szeret, mint te, nem tud elfelejt-kezni. Retteghetnék, mert a nagy világ tolongó vígsági között könnyen elrepül a távollévők csendes emlékezete; de te tudsz szeretni - azért tudom, hogy megtartom szívedet...
Elmentél és itt hagytál engem, egyetlen barátném! - elvesztettem benned meghittemet, tanítónémat - mindenemet!... Nem panaszkodom. Kevésbbé kellene téged szeretnem, ha a magam gyönyörűségét a te boldogságodnak áldozatul vinni nem tudnám. Légy boldog! - én szenvedni fogok... Nem kérem barátságodat. Aki úgy szeret, mint te, nem tud elfelejt-kezni. Retteghetnék, mert a nagy világ tolongó vígsági között könnyen elrepül a távollévők csendes emlékezete; de te tudsz szeretni - azért tudom, hogy megtartom szívedet...
Oh kedvesem! nem tudod te, mely nagy szükségem lesz nekem távollétedben vígasztalásodra... A szeretetnek zavar nélkül való aranyórái elmúltak, a - szerelem kínjai várnak... A kártörülő hír megrútítva és hazug nagyításaival megbő-vítve vitte esméretségemet atyám elejébe... Tudod, mely hallatlan jelenés e tájon kettőnek tiszta szerelme, tudod, mely tele vannak előítélettel azok eránt, akik szeretnek, mert a szerelem nálok vad tűz - és a házasság haszon vadászó alkú; amaz nagy gonosztétel, ez szabados, illendő mód... képzeld innen atyám felindulását. Itt termett és kegyetlen szemrevetéseket tett. Egyedül voltam szobámban, hová ebéd után bejött...
Ráncos szemöldökkel, melyeken komor szemrehányás feküdt, szembe fogván engem, azt kérdé sebesen: "Ki az a T-ai? he..." "Az atyja kapitány - ennél a háznál kedvelik." "Te is, úgy-e?" Lesütöttem szemeim.
"He - hallottam szép híred... Nézd el őtet. Alamusz macska nagyot ugrik, egeret fog... Azt tudtam, hogy vizet sem tud zavarni... Szerelmeskedni! várj rá! - Szedd öszve magad, mert eljössz velem." "Amint parancsolja, uram atyám." "Ugyis - itt nekem nem maradsz... Hát mi ember már ő? Ingyenélő, kóborló, se kenyere, se háza... Majd bizony! most pelyhesedik, máris a szoknyák után futkos. Már abból mi lesz... Azt se tudja az ember micsoda, kicsoda? - Ej - virgás neki, nem szerető..." "Nem oly alacsony ő, mint gondolja uram atyám!" "No - s hadd halljuk hát? Hol fekszik jószága? neme? hát hol a familiája? Nem hallottam én se hírét, se nyomát... Nem oly alacsony? hát, mi hát, micsoda tisztséget visel, hogy hónapszámra csak a bálok után jár... Nekem nem maradsz egy szempillantásig is... Készülj!" Reám csapta az ajtót és én... oh barátném, elfogyott a könny szemeimből... s csak az apró bajok enyhítése, az iszonyú gyötrelemnek az a boldogsága sincs, hogy sírni tudna... Szívem összeszorult és mozdulatlanná lettem.
Bejött Teréz, látta nagy zavarodásomat. Ekkor nyakába estem, zokogó szóval köszöntem szívességeiket, melyeket ennél az elfelejthetetlen háznál vettem. "Nem mégy oda egy tapodtat is! Hol az öreg? - (Itt belépett T-ai.) Tudja-e T ai? Elmegy Fanni, nem akarja itt hagyni tovább az öreg..." Elhalványodott és ajkai reszkettek.
"Menjünk mindnyájan, essünk az öregre, itt hagyja, ha csak két hétig is. Mit csináljunk itt mi magunk? Abból bizony semmi sem lesz." Elfutott... Szegény Józsi, most láttam, mennyire szeret. Szólni sem tudott, mint a kő merően úgy állott és a legször-nyűbb fájdalom festette magát egész arculatján.
"Istenem - felkiáltott -, ily véletlen, ily hamar. Lehetetlen, én nem élhetek; nálad nélkül"...
"No ne szomorkodjatok! - berohant Teréz. Rávettük már az öreget. Itt marad Fanni még két hétig"...
Tehát még egy kis időt - még két hetet, csak két hetet leszek vele. Mint a halálra kárhoztatottnak azok a kegyetlen napjai, melyeket bírái irgalmatlan szánakozással halála előtt engednek, oly két hét ez... Mit nyerek vele? aztán csaku-gyan elválunk... Nem ütik a kést egyszerre szívembe, csak lassan öszveszorongatják, összekínozzák... Ez is irgalmasság - nem panaszkodom, - oh de ha ezek elmúlnak, ezek az igen kevés, igen rövid napok, akkor örökre örökre elválunk! Istenem, azért voltam-e ily kevés ideig boldog, hogy örökre boldogtalan legyek?
