IV
IV
Mint csodálkoznak kisírt szemeimen. Nem tudták, a boldogok, mi szorongat belől, mi fojt el sokszor, mintha a levegő kiapadt volna körültem... Hijamat érzem, egy része szívemnek nincs betöltve... Én mindenhez olyan jó vagyok és engem senki sem szeret... Szeretetlenség! a te hideged kínzóbb az elkárhoztak kénköveinél... Ott fenn - ott a szerelem boldog hajlékiban, ott majd szeretnek: ott találom majd azt a jó anyát, akinek képe előtt annyit sírok; ott az angyali ifjak között bátyámat...
Oh ha még ő élne! Itt ülne majd gyakran velem, itt beszélgetnénk elköltözött édes anyánkról, egymásnak könnyez-nénk ki, hogy ellopták tőlünk édes anyánk szívét... Ő benne tenném le minden reménységimet, ő nála minden panaszimat. Ő volna oltalmam, ő volna boldogítóm; az ő boldogulása az enyém is lehetne; volna kinek örülnöm, kin és kivel szomorkodnom. Ő - talán ő betöltené szívem hiányosságát. Szeretne ő engem, én őtet; és a mi boldogultunk mennyei vidámsággal mosolyogna le a felhőkből... De így - egyedül...
