PRIMA PARS
Olasz krónikákból kit megfordítottam,
És az olvasóknak mulatságtul adtam,
Magyar versek szerént énekben foglaltam.
Acleton királynak kisebbik fiáról,
Ő szeretőjéről, tündér szűz leányról,
Fáradsága után ő vigasságáról.
Acleton királynak hol légyen, nem tudom,
Az tündérországban volt kővára, tudom,
Mint az krónikából értem és olvasom.
Szép fénlő kővára országában vala,
Asszony felesége szép Medana vala,
Három vitéz fia az királynak vala.
Mely szép termő fákkal ékesítve vala,
Drága szép folyóvíz kertében foly vala,
Mellyel szép kőkerte ékesítve vala.
Egy szép virágos fát ott az kertben láta,
Melyet ő ezelőtt még nem látott volna,
Honnat hozták oda, ő azt kérdi vala.
Az közepi pedig szép gyöngyszemmel rakva,
Melynek az termését alig várja vala,
Háromszor egy napon megvirágzik vala.
Kérdé, az almafát ki plántálta volna.
Monda, hogy ő többé azt nem látta volna,
Sőt annak szépségét ő is úgy csudálná.
Ezüst virágával úgy tündöklik vala,
Étszaka nagy szépen érik meg almája,
De reggelre fáján egy sem marad vala.
Másodszor is az fa megvirágzik vala,
Gyöngyös virágjában sokat béhordata,
Étszaka őrzőket az kertben bocsáta.
Palota ablakán az kert felé néze,
Az szép gyümölcsfának hát nincsen termése,
Ő maga az kertben őrzőkhöz béméne.
De hát az fa alatt mind elaludtanak,
Az király felkölté, kérdé, mit láttanak,
Azok az királynak imígyen szólának:
Egy kis szellőt fúni étszakán hallottunk,
Mely miatt mindnyájan el kellett aludnunk,
Mint egy fél megholtak, földre nyomattattunk."
Nagy bánatnak magát mindjárást ereszté,
Egy jövendőmondót hamar kerestete,
Kinek az bús király ezképpen beszélle:
Akaratom ellen kertemben plántálta?
Az ő szép termését kertemből elhordja,
Mely miatt, ím látod, jutottam nagy búra.
Örömre fordítod az én bánatimat,
Vészesz ottan tőlem sok ajándékokat,
Tészek én tevéled ottan minden jókat."
Ki ördöngösséggel oly igen bölcs vala,
Harmad napot kére gondolkodására,
Akkor szóról szóra néki megmondaná.
Harmad nap eltelvén az királyhoz jöve,
Király fiaival házban együtt lelé,
Philarenus így szól király beszédére.
Ugyan azon ember termését elhordja,
Az tennen gyermeked néked megmondhatja,
Az ki fa termését megoltalmazhatja.
Az ő szép személyét kívánta látnia,
De ez felségednek fordul nagy bánatra,
Az te gyermekednek nagy bujdosására."
Szép ajándékokat király néki ada,
Fa megvirágoznék, immár alig várja,
Idő reá telvén fénlik szép virága.
Ő nagyobbik fiát őrizni bocsátá,
Az szép nyoszolyában hanyatt fekszik vala,
Az szép termő fára szemével néz vala.
Álomhozó szellő azontól érkezék,
Nagy nehéz álomtól szegény elnyomaték,
Királytól aluva reggel találtaték.
Jövendőmondónak parancsolatjára,
Hasonlatosképpen ez szintén úgy jára,
Király megharagvék jövendőmondóra.
Nagy hirtelenséggel fejét elütteté,
Nem fog semmit az ő könyörgő beszéde,
Nagy bánattal király házában béméne.
Kisebbik fiával béméne az ajtón,
Királyt vigasztalja szép Medana asszony
Kisebbik fiával, az szép Árgirussal.
Nagy ékes beszédű, szép termetű vala,
Szép ékes erkölccsel felruházva vala,
Kiért ez országban néki híre vala.
"Én szerelmes atyám - az királynak monda -,
Egy szót szólnék, hogyha felséged nem bánná,
És ha ráhajlanál én kívánságomra.
Sem az őrizők is eszekben nem vették,
Almalopót néked meg nem jelenthették,
Felséged bánatját nem engesztelhették.
Mely cselekedeted bizony igen bánom,
Mert mit jövendölt volt, igaz lészen, tudom,
Nékem jelentette ez étszaki álom.
Ha megőrizhetném, próbáljam meg én is,
Az álomhozó szél ha reám támad is,
Miként az több őrzők ha elaluszom is."
"Szerelmes szép fiam, az én bánatomnak
Ne örülj oly igen én búsulásomnak,
Ne légy oka, fiam, minden bánatimnak.
Bánatomra nékem ez dolog fordulna,
Néked, édes fiam, sok bujdosásodra,
Bár inkább az alma egyig vesszen oda.
Az almafát inkább jobb, hogy levágassam,
Tűzre mind tövestől, virágostól vessem,
Hogynem mint ennél is inkább háborodjam."
Akaratod ellen elmégyek - azt mondá -,
Igaz lészen talám Philarenus szava,
Noha te felséged őtet levágatta."
Az kertben hogy juta, az fa alá méne,
Aranyas fegyverét letevé melléje,
Gyenge vetett ágyra testét leereszté.
Idejének szintén virágjában vala,
Úrfi módra termett vitézi járása,
Minden dolgaiban mértékletes vala.
Kiterjedt, fejér, szép sima ő homloka,
Két fekete szeme, szép piros orcája,
Tekintetre méltó, kívánatos vala.
Két szép szemeivel az fára néz vala,
Lassanként elhulla az fának virága,
Az alma nőttön nő, szemeivel látja.
Csak egyedül ifjú kertben fekszik vala,
Az önnen testében ugyan retteg vala,
Álomhozó széltől mert igen fél vala.
Szép hat fejér hattyú az fára leszálla,
Hetedik fejéhez nyoszolyára szálla,
Melyen az királyfi igen rémült vala.
Fél lábát hattyúnak kezében szorítá,
Hattyú megrázkódék, hata elszalada,
Hetedik kezében ott marada fogva.
Mert emberi szóval az hattyú szól vala:
"Ne siess, királyfi, az én halálomra,
Mert nem jöttem, higgyed, tenéked károdra."
Leányábrázatban magát változtatá,
Melyen az királyfi álmélkodik vala,
Az leány ily szóval őtet bátorítá:
Medana asszonynak szerelmes magzatja,
Te vagy én szívemnek édes vidámsága,
Lelkem nyugodalma, életem istápja.
Mit haragszik tehát ennek terméséért?
Szabad az embernek elvinni sajátját,
Két kezével plántált fának szép almáját.
Csak tenéked szabad leszedni almáját.
Ím, szemeddel látod tündérek királyát,
Ha szereted, mostan néked adta magát."
Nyelvével az ember azt meg nem mondhatja,
Emberi kéz soha azt le nem írhatja
Az ő szép termetét mely drága szép vala.
Ezzel nem ér vala nimpháknak soksága,
Sem az szép sibillák, sem éneklő musák,
Ékes tekinteti mert mind felülmúlja.
Étszaki időn is ugyan fénlik vala,
Nyoszolya nagy részét árnyékával tartja,
Fénlik gyenge testén testszínű ruhája.
Fejér az ő teste, mint hattyúnak tolla,
Istenasszony módra termett ábrázatja,
Gyenge, ékes, lassú zengedező szava.
Hozzája szorítván leányt megölelé,
Kitől ő magát is leány nem kímélé,
Mert ő is az ifjat igen megkedvelé.
Ölelgetésekkel karjok nem fáradnak,
Nagy gyönyörűségben mind az ketten vannak,
Így szóla királyfi ím, az szép leánynak:
Víg kedvű, szép, vidám szívem, édes lelkem,
Ennyi munkát tőled én hogy érdemlettem?
Mit kívánsz én tőlem, én édes szerelmem?
El ne hagyjon engem kegyes voltod, kérem,
Az halálra érted hogy ne vessem fejem,
Ha személyem tetszik, légy én feleségem."
Szép ékes rózsaszál, kit ajakam csókol,
Szép fejér, gyenge test, kit kezem tapogat,
Gyönyörű szép beszéd, kit két fülem hallgat,
Ha csak hozzád vagyon, szívem, minden kedvem?
Nálad nélkül nincsen énnékem örömem,
Tied vagyok, szívem, ihon az jobb kezem."
Így gyenge testeket ők egyben szoríták,
Így ő szerelmeket egymáshoz mutaták,
Sok szívem lelkemet egymásnak mondának.
Venus játékára hajlani kívánna,
Gyenge lágy ruháját kezében szorítá,
Az leány az ellen ilyen szókat szóla:
Abból még nem közlöm véled én magamat,
Mert ha azt meglátják, mondnak ránk szitkokat,
Hagyj békét, szerelmem, ereszd el ruhámat.
Ölelgetéseket, gyönyörű csókokat,
Kedved szerint való apolgatásokat,
Ezzel elégedjünk, tűrtessük magunkat."
Hozzá nagy szerelmét ő addig nem hinné,
Mert abból tetszik meg szerelem gyümölcse.
"Mi nem lészen, szívem, az kissebbségünkre.
Atyám szolgáitól ha itt találtatunk,
Elhiszik-é, hogy mi az nélkül mulattunk,
Főképpen hogy ilyen szerelmesek vagyunk?
Mert nagy magas kőkert vagyon mi környülünk,
Erős kapu, az kin reggel kell kimennünk,
Az felől lehetünk mi bátorságosok."
Serkengető, híves, nedves szép harmatom.
Én tetőled magam de hogy tagadhatom?
Vérem kiontását tőled én nem szánom.
Többet már nem szólok akaratod ellen,
Mert énnékem sincsen kívánságom ellen,
Nékem is nem kedvez az gonosz szerelem."
Magukat mindketten az álomnak adák,
Nem sok idő múlva ottan megvirrada,
Az király felkele, kijöve az ajtón.
Tehát az szép fának fénlik szép termése,
Szívében lelkében ugyan megörüle,
Alig hiszi, hogy hírt fiáról érthetne.
Az király asszonynak ez képpen felele:
"Vajha ki nékem hírt fiamról mondana,
Szép ajándék lenne tőlem néki adva."
Kertben hogy belépék, az leányt meglátá,
Nagy álmélkodással szépségét csudálá,
Aranyszálú haja nyoszolyát béfogta.
Istenasszony volna, ő azt véli vala,
Lassú leheléssel, ott alusznak vala,
Kezeket egymásra általveték vala.
Király eleiben az hamar bévivé,
Nagy álmélkodással királynak beszéllé,
Aranyszál hajakat adá ő kezében.
Hogy emberi magnak olyan haja volna."
Asszony felesége felkele Medana,
Öltözék, hogy menjen szép fia látnia.
Sivalkodék, kire ifjú is felkele,
Hajában elloptak, azt eszében vette,
Jajszóval ő haját siratja s kesergi.
Hogy atyád házánál tolvaj lakott volna,
Jobb még estve innét én eltűntem volna,
Hogysem mint ily szégyent rajtam tettek volna.
Mert nagy híja vagyon én fényes hajamnak,
Mert az mi törvényünk nem engedne annak,
hogy lakója lennék atyád udvarának."
"Én édes lelkemnek kegyes vidámsága,
Ennek az esetnek én vagyok-é oka,
Hogy engemet elhagysz keserves halálra?
Vagy mely felé vagyon te lakó városod.
Megkereslek téged, bizonnyal meglátod,
Avagy megtalállak, vagy érted meghalok."
Orcáján könyvei legörögnek vala,
"Mi haszna, szerelmem - Árgirusnak monda -,
Ez országi ember ha nem jöhet oda.
Az változó helynél ott megtalálsz - monda -,
De tudom bizonnyal, hogy nem jöhetsz oda."
Leány azonközben ajtónyítást halla.
Keserű sírással az lány eltűnék,
Az ifjú elhala, az földre leesék,
Az király béméne, kertben megállapék.
Az fia hogy elholt, az földön meglátá,
Könyve lecsordula, fiát felragadá,
Medana asszony is elfakada sírva.
"Ím, majd hol telik bé Philarenus szava,
Igaz lészen, tudom, jövendőmondása,
Az alma megérés fordul bánatomra."
"Én édes szívemnek szerelmes istápja,
Ne hadd magad, kelj fel, ne hagyj engem búra,
Hadd értsem meg tőled, mi nyavalyád volna."
"Ne vigasztalj engem - keservesen síra -,
Oka te vagy ennek - atyjának ezt mondá -,
Te miattad mégyek majd szörnyű halálra.
Engemet megfosztál az én szeretőmtől,
Búcsút vészek majdan az napnak fényétől,
Nem akarok többé felkelni ez helyből."
"Nem én vagyok oka, jó fiam - azt mondja -,
Nem tudtam, magzatom, de nem küldtem volna."
Sok szó után ifjú lábára felálla.
Leánynak szépségét ő beszélli vala,
Sem enni, sem innya ő nem akar vala,
Míg az vén kofának halálát nem látná.
Hóhért az keserves ifjú hozattata,
Lófarkon az kofát hamar hordoztatá,
Azután négy részre testét vágattatá.
Minden jószágából részét hogy kiadná,
Mert lakni házánál többé nem akarna,
Semmi nyugodalma mert néki nem volna.
Mind az ketten sírnak, s atyja ígyen szóla:
"Ne hagyj, édes fiam, minket ily nagy búra,
Ne adjuk magunkat érted rút halálra."
De semmit belőle ki nem vehetének,
Mint egy dühödt ember kiált mindeneknek:
Nem lészen lakója többé ő földének.
Az fúvó széltől is megoltalmaztalak,
Az én kebelemben én úgy tartottalak,
Ne menj el előlem, látod, mint óhajtlak."
Aranyat nagy bőven őnéki adata,
Atyja, anyja házban jajgatván siratja,
De csak meg sem hallja, az útnak indula.
Mint egy áldozatot az tűzre hányatá,
Világánál fiát keserven siratá,
Jövendőmondónak jut eszében szava.
Ok nélkül halálra én vitettem vala,
Az én bosszúságom, lásd, nékem mit hoza,
Holtig siralomra az fejem juta."
Szolgálóleányi, az egész udvara,
Mintha halva volna, úgy kesergik vala,
Nem különben mintha eltemették volna.
Mert őt tekintetlen senki nem tűrheté,
Ékes ábrázatját sok nem felejtheti,
Éjjel nappal sok szűz az ifjat kesergi.
Mind éjjel, mind nappal észak felé mégyen,
Kit elől-utól ér, ő mind tudakozik,
De senki városról nem emlékezhetik.
Az tündérországban immár jutott vala,
Egy nagy havas közben hogy bujdosik vala,
Egy széles barlangban egy kis füstöt láta.
Az barlangban ottan egy nagy embert láta,
Ugyan megrettene az embert hogy látá,
De visszafordulni immár késő vala.
"Nem bízom én immár semmit ez világban,
Jobb holtan, hogysem mint életem nagy búban."
Ez szók után mindjárt méne az barlangban.
Zeng az föld hangjától az ő nagy szavának,
Egy szeme közepin az ő homlokának,
Az is csak kerekded, mint bagoly madárnak.
Micsoda járatban ő akkoron volna,
Eleiben nagy bő beszéddel számlálá,
Az fekete várost tőle tudakozá.
Sok tartományokat immár én béjártam,
De annak még hírét soha nem hallottam,
Ím, tetőled hallom, de többé nem tudtam.
Mert az tündéreket én reggelre várom,
Tőlük mind fejenként én megtudakozom,
Az ki tudja, társul véled elbocsátom."
Inassával együtt Árgirust jól tartá,
Minden nemzetségét tőle tudakozá,
És miért fáradna, ő azt is megtudá.
Sok ajándékokat őnéki hozának,
Barlang rakva vélek, oly sokan valának,
Az nagy ember szóla, hogy mind hallgatnának.
Az fekete várost talám hallottátok,
Melyitek hallotta, nékem megmondjátok,
Nem gonoszból kérdem, nem lészen bántástok."
Mindenik azt mondja, az várost nem tudja
Sőt még csak hírrel is soha nem hallotta,
Az szóra egy sánta ember oda juta.
Ottan fenn kiálta, hogy azt ő jól tudná,
Az ő fél lábát is ott szegték meg, monda,
De felette mesze az az város volna.
Magát ifjú mellé uti társul adná,
Oda nem mér menni, sánta ember monda,
Mert ő onnat soha nem jöhetne vissza.
Mert farkas képében sok barmokat ettem,
Mihelyt ők megtudják, hogy én odajöttem,
Halálom énnékem őközöttök lészen."
Menten menj, ne várjad többé hogy küldjelek!"
Akaratja ellen útra eredének,
Nagy erős utakon éjjel-nappal mennek.
Egy nagy magos hegyre felmentenek vala,
Egy nagy széles mezőn várost megmutatá.
"Nem mégyek már tovább - az ifjúnak monda -,
Mihelyt őnékiek abban lészen hírek,
Tudom én bizonnyal, engemet megölnek,
Menj el, járj békével, én is visszatérek."
Fekete városban hogy immár eljuta,
Egy özvegy asszonyhoz talála szállásra,
Kinek gazdagsága, kővára nagy vala.
Kérdé honnat jőne s mi szándékban volna,
Nemzetit s országát asszonynak megmondá,
Honnat jő s mit keres, ő azt megmondá.
Az változó helyet ha tudná, hol volna,
Mert őnéki oda még nagy gondja volna,
Néki megmondaná, azon kéri vala.
"Ez városon csak túl az nem messze volna,
Egy nagy szép ékes kert csak mellette volna,
Kiben egy szép leány mindennap mulatna.
Hat szép szolgálólány mégyen bé ővéle."
Monda, hogy az volna tündérek királya,
Ifjú hogy azt hallá, ugyan megvidula.
Ő sok bujdosását erősen csudálja,
Járással hogy győzte? - álmélkodván mondja,
Az ő szép személyét nézni el nem unja.
Hogy ő az leányért jött volna ily messze,
Mint lett volna dolga, azt is megbeszéllé,
Kiről ím az asszony gondolkodni kezde.
"Ez gazdag királyfi - magában gondolá -,
Ím, mely szép termetű - magában azt mondja -,
Leányomat néki adom házasságra."
Miképpen leányát őnéki adhassa.
Nyugodalmat ada néki étszakára,
Inassát kihívá az házból titokra.
Hajadon leányát őnéki igéré,
Hogyha ő kérését bételjesítené.
Beszédét az asszony ilyenképpen kezdé:
Ez az kis tömlőcske légyen te kezedben,
Mihelyt annak szelét uradra ereszted,
Nehéz álom miatt ottan elnyomatik.
Ez kicsiny kenettel kend meg ő szemeit,
Az nehéz álomból őtet felserkentsed,
Ha úr akarsz lenni fiam, azt műveljed.
Mert édes leányát Árgirusnak szánta,
De az bolond inast ím mind eláltatá,
Asszonynak engede, urát elárulá.
Az megmondott helyre inassával méne,
Az szép drága kertet mikoron eléré,
Lassan az ajtaján az kertnek béméne.
Szép folyó forrása az kertben talála,
Mint egy olvasztott réz, olyan színű vala,
Az helynek is nevét arról híják vala.
Ciprus és puszpánggal az kert teljes vala,
Pirosló narancsfák az kertben plántálva,
Liliom virágok bővelkednek vala.
Szagos balzsamumfák szépen illatoznak,
Szép kiterjedt sűrű, magos, nagy cédrusfák
Napnak fénye ellen árnyékot tartanak.
Szépen hömpölyögvén, földből felbuzogván
Szép lassú folyással kertben széllyel folyván,
Gyenge, szép pázsitot mindenütt áztatván.
Szép gyenge fátyollal béborítva vala,
Mindennap az leány abban nyugszik vala
Szép leveles fának híves árnyékában.
Az ágyra borula, ugyan megvidula,
Az ő szeretőjét fáradt testtel várja,
Inassa csak közel nyoszolyához álla.
Álomhozó szellőt urára bocsáta,
Mely miatt Árgirus úgy elaludt vala,
Mint egy holt-eleven ágyra borult vala.
Ki páva módjára az ajtón bélépett,
Hat szép gyenge leány ő utánna vala,
Ő szokott helyére menni siet vala.
Földig terjedt haja mint egy sátor vala,
Szép fényes, tündöklő, aranyszálú haja,
Szép gyenge személynek árnyékot tart vala.
Lengedező fátyol fejére borítva,
Gyenge zöld pázsitot az alja csapdossa,
Gyenge piros színe mintha mosolyogna.
Saru az ő lábán akkoron nem vala,
Csak az lába feje mint hó látszik vala,
Zöld harmatos pázsit nedvesíti vala.
Megisméré mindjárt, reája borula,
Gyenge keszkenővel orcáját levonja,
Verítékét mindjárt megenyhíté rajta.
Hadd vigasztaljalak sok bujdosásidról,
Értekezzem tőled sok fáradságidról,
Ez ideig való próbán forgásidról.
Lám nem restelletted sok fáradságidat,
Felvettél érettem, szívem, sok munkákat,
Kelj fel édes lelkem, hadd halljam meg szódat."
Végre inassának szóla ilyen szókat:
"Ím, látom uradnak veszedelmes álmát,
Ha felserken, mondd meg tőlem hallott szókat
De te el nem hagytad érette álmodat,
Még csak kétszer eljő látnia te hozzád,
De többször el nem jő, azt bizonnyal higgyed."
Az leány elméne keserves sírással,
Árgirusnak szemét szokott orvossággal
Az inas megkené, felkele azontól.
Monda, hogy itt vala, sirata keserven,
De hogy fel nem kelél, elméne tetőled,
Ilyen szókat hagya mondanom tenéked:
De az mi törvényünk többé nem mutatja,
Ha akkor fel nem kél személyem látnia,
Nem jöhetek többé én őtet látnia."
Hasonlatosképpen akkor is járának
Az szállásra menvén asszony az inasnak
Ajándékot ada, hogy enged szavának.
Könyve legörögvén feltekinte mennyben,
Nagy fohászkodással Istenhez könyörge:
"Hallgass meg engemet, ki lakozol mennyben.
Atyámat, anyámat az én országomban
Érette elhagytam, jöttem ez országban,
Ha meg nem láthatom, esem rút halálban.
Árnyékos fa alatt akar csak sétálni,
Az álomnak magát nem akará adni,
Az inas bujdosik, nem tud mit művelni.
Az inas melléje végre állott vala,
Az ajtót is immár megnyitották vala,
Álmodozó szellőt hogy reá bocsátá.
Az szép zöld pázsitra fa alatt dőlt vala,
Melyet az szép leány eszében vett vala,
Keserves jajszóval mégyen őhozzája.
Érettem elhagytad gazdag országodat,
Mely hiában tettél ennyi fáradságot!
Csak egyszer hallanád én keserves szómat.
Hogy nem beszélhetek véled keservemben,
Nem láthatlak immár többé én éltemben,
Ha most nem lehetek, szívem, véled szemben.
Se ember, se madár nem repülhet arra,
Én is nagy munkával jöttem ide - mondta -,
Többé ide jőnöm már nem szabad volna.
Hallanád füleddel az én beszédimet,
Fülem is hallaná az te beszédidet,
Nem szánnám letenni érted életemet."
Nyoszolyára ülvén az ölében vevé,
Sűrű könyveivel soká serkengette,
Orcáját egészen véle nedvesíté.
Sok siralmas szókat feje felett szóla,
Keserves jajszóval őtőle elvála,
Az ő inassának végre ígyen szóla:
Mondd meg ezen szóval az én virágomnak:
Holtig érte adom magam nagy bánatnak,
Ím lásd, fia vagyok immár az halálnak.
Légyen már csendesen tőlem az ő tagja,
Kit őnéki hoza telhetetlen álma,
Kit mostan restelle érettem hagynia."
Testét apolgatja és csókolja vala,
Mely nehezen lélek az testet elhagyja,
Ily szíve szakadva tőle nem válhatna.
Néked is ez nehéz, hogy nem láthatsz engem,
Mind hiába annyi fáradságod lészen,
Töltsd azon ki bosszúd, ki árulód lészen."
Költeni nem méri, mert igen fél vala,
Az szép leány viszont inasnak így szóla:
"Beszéld meg uradnak tűlem hallott szókat:
Az nagyobbikára akassza ő kardját
És így kitöltheti bosszúmat s bosszúját,
Ha abból fogadja szeretője szavát.
Vélem eddig régen beszélhetett volna,
Kedve szerént vélem mulathatott volna,
Én is ennyi búra nem jutottam volna."
Az leány elmenvén, urához járula,
Szokott orvossággal urát felserkenté,
Könyve miatt teste mind azon víz vala.
Az inassa monda: "De nem verítéztél,
Hanem szép szeretőd áztatott könyvével."
"Mit monda, jó szolgám? Hogyan nem költöttél fel?"
Földről szeretőddel ide emeltelek,
Ez ideig véle mind itt könyveztelek,
De ha fel nem költél, róla mit tehetek?"
Kin az szép Árgirus ugyan elájula,
Az szép leányt ő is sokáig siratá,
Életét nem szánja, magát halni adá.
Hogy én el nem hagytam érette álmomat."
Inas monda ismét: "Halld meg az én szómat,
Az leány meghagya mondanom ily szókat:
Hanem inkább térj meg atyád országába,
Innét ez országból - mert nékem azt mondá -
Hogy még az madár is nem mehetne oda.
Az kisebbik szegről levegyed szablyádat,
Az nagyobbik szegre függesszed kardodat,
Ha bosszút bosszúval állani akarod.
Az te szeretőddel beszélhettél volna,
Minden kívánságod bétölthetted volna,
Ő is ennyi búját nem szenvedte volna."
Hogy otthon szablyáját nem jó helyen tartja,
De az bölcs Árgirus ottan azt megtudá,
Hogy inassa volna néki árulója.
Nagyobbik szegnek az ő nyakát alítá,
Inassának nyakát kisebb szegnek tudá,
Hüvelyéből kardját azontól kirántá.
Az én szeretőmtől voltál te megfosztóm,
Az ő szépségétől távol elszakasztóm,
Hogy én kegyesemet többé nem láthatom.
Néked is akarom halálodat látnom,
Tőle megfosztottál engem, jaj mint szánom,
Nem látom már többé szegényt, jaj mint bánom."
Ő álnok asszonya mint megcsalta volna:
"Gazdag uraságot nékem ígért volna."
Keserves Árgirus nékie így szóla:
Senki kívületted nem volt uti társom,
Köz lett volna veled minden uraságom,
Jaj mint vesztél engem, de majd bosszúm állom."
Inassa térdeplék, az fejét elcsapá,
Az szállásra menvén asszonyt megátkozá,
Szörnyű átok alatt leányostól hagyá.