Politika
Politika
Stefan Zweig „csillagévnek” nevezte volna. Egy nyugatnémet publicista sokkal szerényebben „az ajtópánt esztendejének” ítélte az 1986 és 1987 késő tavasza közötti 12 hónapot. Olyan időszak volt ez, amelyben ha csikorogva is, de kitárultak-megfordultak a világpolitika kapuszárnyai.
E 12 hónap nagy vonulatai közül az első az emberiség és a technológia párviadalára s e párviadal veszélyeire figyelmeztet. Még nem fejeződött be az amerikai Challenger űrhajó szerencsétlenségének vizsgálata, amikor 1986 áprilisának végén a csernobili katasztrófa rázta meg a Szovjetunió és a világ közvéleményét, hogy azután az év fordulója felé közeledve a svájci Sandoz vegyigyár hulladéka torkolatig megmérgezte a Rajnát. A politikai és társadalmi következmények mindmáig hatnak. Nyugat-Európában az atomenergiához és a környezethez való viszony a politikai élet egyik fő kérdése lett. A Szovjetunióban társadalmi tiltakozás hatására elvetették a szibériai folyók megfordításának korábban már elfogadott tervét. 1987 késő tavaszán úgy döntöttek – méghozzá ugyancsak a közvélemény meghallgatása után -, hogy leállítják a csernobili erőmű tervezett bővítését.
Az események második láncolatára már Csernobil tanulságának új típusú levonása és a szibériai folyók ügyében hozott döntés is utalt. Ez a Szovjetunióban bekövetkezett forradalmi jelentőségű politikai fordulat és a gondolkodás lassan érlelődő átformálása. Az 1986 kora tavaszán tartott pártkongresszus évtizedek óta nem tapasztalt nyíltsággal nézett szembe a Szovjetunió és a külvilág realitásaival. Azzal, hogy nincs hová visszavonulni; hogy csak a társadalom mélyreható, nyilván fájdalmas és nem veszélytelen átformálása mentheti meg a további gazdasági és technológiai elmaradástól s a szellemi eltompulástól azt, amit a Brezsnyev-korszakban oly tipikusan abszurd kifejezéssel „létező szocializmusnak” neveztek.
Az eredmény: a híres „peresztrojka”, a generációs feladatnak ítélt gazdasági, társadalmi átépítés programja. És ennek meghatározó módon új eszköze a „glasznoszty”, a világosság, a nyíltság, a problémák feltárásának azonnal érvényesíthető, mert politikai döntéstől függő irányzata. Ez egyben azt jelentette, hogy a szovjet belpolitikában a vezetés bizonyos értelemben átnyúlt a párt- és állami bürokrácia feje fölött és (pillanatnyilag leginkább az alkotó értelmiségben) új szövetségest talált. Megindíthatta a harcot a 40 évvel ezelőtti, idejétmúlt és megkövesedett dogmák alapján kidolgozott „hivatalos” szocializmuskép megváltoztatásáért. Ez értelemszerűen az eltérő vélemények szabadabb konfliktusát és a régi dogmák világában élők visszautasítását ígéri. Szimbólumértékű jelzés volt erre Szaharov akadémikus belső száműzetésének feloldása. Intézményes akciónak minősült az 1987. januári plénum. Ez széles fronton gyorsította meg az támadást az ún. „szovjet szocialista konzervatívok” ellen.
Az eseményeknek ez a vonulata akkor is e 12 hónap elsőrendű világpolitikai fordulata lenne, ha „csak” szovjet belső politikai-társadalmi változásokról lenne szó. Az új szovjet politika azonban nagyszabású külpolitikai átértékelést is végrehajtott. A gazdasági-társadalmi realitások és feladatok fényében felülvizsgálta és látnivalóan újra meghatározta a fegyverkezés biztonsági szempontból elégséges és optimális szintjét. Minden függőben lévő regionális kérdést is (Afganisztántól Vietnamig és Nicaraguáig) abból a szempontból vizsgált meg, hogy – mint Gorbacsov egyik alaptézise megfogalmazta – a Szovjetuniónak „nem lehet kielégítő biztonsága az Egyesült Államok biztonsága nélkül”.
A szovjet politika sokoldalú és nagyszabású változása ebben az időszakban reális lehetőséggé tette a modern történelem első tényleges leszerelési megállapodásának előkészítését. Gorbacsov és Reagan Reyjkjavíkban tartott találkozója 1986. október derekán egyike volt a legkülönösebb és legrendkívülibb találkozónak nemcsak a két ország, hanem valószínűleg a modern csúcsdiplomácia történetében is. Jóformán minden előkészítés nélkül és a hagyományos diplomácia módszereinek félretolásával Gorbacsov felvetette és középpontba állította a Keletet és Nyugatot szétválasztó legbonyolultabb, legnagyobb kérdést: a nukleáris fegyverek korlátozásának és csökkentésének ügyét. Reagan és az amerikai diplomácia látnivalóan nem volt felkészülve erre a megközelítésre. Így is kialakult azonban egy olyan mélységű párbeszéd, felrajzolódtak egy olyan általános rendezés körvonalai, amelyet egy évvel korábban még senki sem remélt. Reyjkjavík igazolta, hogy az ellentétek mélyén létezik egy alapvető szovjet–amerikai érdekazonosság, gyökeresen különböző gazdasági és politikai meggondolások, eltérő kényszermechanizmusok alapján, de mindkét oldalnak óriási érdekei fűződnek a fegyverkezés ésszerű korlátozásához.
A gyakorlati politika szintjén Reyjkjavík eredménytelen maradt. Lényegét tekintve azért, mert Reagan elnök nem volt hajlandó lemondani az űrháborús koncepcióról. Gorbacsov pedig a közvetlen gyakorlati megegyezéssel kecsegtető lépéseket – mindenekelőtt az Európában lévő közepes hatótávolságú rakéták megsemmisítését – akkor még éppen az űrháborús terv komoly korlátozásához kötötte.
A gyakorlati ellentétek mögül azonban törvényszerűen előtörtek a gazdasági-társadalmi meggondolások által diktált közös érdekek. Hosszú hónapok vitája és a szovjet biztonságpolitika közben nyilvánvalóan végrehajtott újabb átértékelése során 1987 márciusának elején a Szovjetunió felbontotta a reyjkjavíki csomagot. Az űrháborús terv korlátozása ettől kezdve nem volt feltétele az európai atommentesítési folyamat megindításának. Így 1987 késő tavaszától kezdve karnyújtásnyi közelségbe került az a lehetőség, hogy a közepes hatótávolságú rakéták két kategóriája (500–1000 és 1000–5000 kilométer) eltűnjék Európa földjéről.
Az időszak végén a Varsói Szerződés berlini csúcsértekezlete nyilvánvalóan Gorbacsov és a szovjet reformgondolkodás pozícióinak szilárdulását tükrözte. Újabb lépést tehetett előre a stratégiai doktrína újrafogalmazásában. Első ízben indult ki hivatalosan annak a ténynek az elismerése, hogy Európában a hagyományos haderők vonatkozásában egyes kategóriákban nincs egyensúlyhelyzet. Ama bizonyos „ajtópánt” ismét mozdult egyet. Lehetővé vált a hagyományos fegyverzet csökkentésének új megközelítése Európában, a két nagy katonai-politikai tömb konfrontációjának centrumában.
Az egész folyamat világossá tette, hogy a reformfolyamatával vívódó Kína, a világkereskedelemre ránehezedő Japán és a gigászi problémákkal birkózó harmadik világ gondjai ellenére Európa a világpolitika közvetlen központja. Így Európának kellett mindenekelőtt az új korszak kibontakozásának következményeivel szembenéznie. Ez mindkét oldalon konfliktus-, sőt válságszituációkat teremtett. A szocialista országok a realista önvizsgálat szellemében arra kényszerültek, hogy egyre nyíltabb politikai vitákban határozzák meg viszonyukat a mind erősebb sodrású szovjet reformpolitikához. E folyamat során élesebb profilt kapott a konzervatívok és a reformáramlatok küzdelme. Értelemszerűen mindjobban kiemelkedtek e küzdelem hátteréből egy elkerülhetetlen politikai reform (egyelőre nyilvánosan és világosan meg nem fogalmazott) körvonalai az immár végleg nem monolitikus Kelet-Európában.
Amerika nyugat-európai szövetségesei más természetű, elsősorban stratégiai önvizsgálatra kényszerülnek. Ezáltal Washingtonnal szemben kell újra meghatározniuk „európai identitásukat” és átértékelni biztonsági igényeiket a jövő atommentessé válható Európájában. Mégpedig olyan körülmények között, amikor belső hatalmi ellentéteiket, az Atlanti Szövetség érdek- és egyensúlyzavarait egyre kevésbé lehet elfedni egy végsőkig kiélezett szovjet–amerikai stratégiai szembenállás mindent „jótékonyan” takaró árnyékával.
Gömöri Endre
