A második: a szellemi munka válik döntővé
A második: a szellemi munka válik döntővé
Szoktunk arról beszélni, hogy ez a század a tudomány és a tudomány alkalmazásának százada. A századok közötti vitában bepillanthattunk az ilyen jellegű megállapítások vélhető felületességébe. A megállapítás ugyanis felületes, de nem alaptalan. Nem arról van ugyanis szó, hogy ehhez a századhoz esetleg több nagy felfedezés, új, világot építő tudományos gondolat kapcsolódik, mint akár a 19. századhoz, de visszamehetnénk a 17-18. századra vagy a görög-római kultúrák fénykorára is. A tudomány éppen a technológia szükségletei révén új szerepet kapott. Még azon is vitatkozhatunk, hogy a mai világban mit nevezhetünk valóban tudománynak, és mi az, ami az általános technológiai fejlődést és az ehhez fűződő problémamegoldást az eddigiekből különböző szinten és módon végzi. Hazánkban, sőt külföldön is ebben gyökereznek viták az alap-/alkalmazott-kutatásfejlesztés között. Kettős és rendkívül lényeges folyamattal találkozunk, amelyet minden valószínűség szerint helyesen tartunk a század másik döntő, újító jellemzőjének. Ez a szellemi munka szerepének módosulása és az emberi munka jellegének megváltozása. Mindazok a pontossági, finomsági fokok, bonyolult anyag- és egyéb, nem anyagi – pl. információs – kapcsolatok, amelyek az új technológia során szükségessé váltak és létrejöttek, eddig soha nem tapasztalt szellemi erőfeszítést igényelnek, méghozzá nemcsak minőségben, hanem mennyiségben is. Elgondolhatjuk, hány dologra kell figyelemmel lenni, amikor az a cél, hogy egy előállítási pontosságot mondjuk 10 vagy akár 5 mikronról 1 mikronra csökkentsünk. Mások lesznek a fölhasznált előállító anyagok, esetleg más anyagokat kell alkalmazni, mások a tisztasági viszonyok, mások a hőmérsékleti jellemzők, amiket figyelembe kell venni. Minden egyes új eszközt létrehozó gondolatsor egyben az elhanyagolások sorozatát vonja magával, hiszen a gondolat, a modell az egyszerűsítés útját járja, nem tekintve a hatások, kölcsönhatások áttekinthetetlen tömegére. Mindez könnyen megvalósítható akár egy házi laboratóriumban is, ha a finomságok, az előállítási mennyiségek olyan durva szintjén dolgozunk, amely elviseli ezeket az elhanyagolásokat. Minden egyes pontossági lépcsővel az el nem hanyagolható korábbi elhanyagolások újabb tömege lép be, amiket külön-külön és együtt is le kell küzdeni. Itt van a titok elrejtve. Ettől válnak áruk és berendezések tartósakká; ettől lehet egy félvezető-morzsák sok százezer funkciót összezsúfolni; ettől válnak lehetségessé a jó minőségű hang- és képvisszaadás; a bejáratást nem igénylő, milliószámra előállítható és évente csak egy karbantartást követelő, kis fogyasztású, jól gyorsuló személyautó; a gyógyszer, amelynek alig van mellékhatása; az élelmiszer, amely hosszú időn keresztül nem romlik és minőségét megtartja – és így tovább. Aki ezt nem ismeri, nehezen tudja fölmérni, micsoda szellemi erőfeszítés kell mindezen részletek aprólékos kidolgozásához, a döntővé vált mellékjelenségek elemzéséhez. Ez a szükséglet mozgatja azokat a százezres kutató-fejlesztő tömegeket, akik ma a haladásnak ezt a kevéssé látványos, nem egy-egy ember különleges szellemi teljesítményéhez vagy szerencsés gondolatához fűződő fejlődést létrehozzák és szolgálják.
Az összefüggések másik arca az, hogy a létrejött automatizált, gépesített technológiák ki is szorítják az embert azokból a munkafajtákból, amelyek mindeddig hagyományosak voltak. Így változik meg az ember feladata, a társadalom szerkezete, az ember képességeihez, életteljesítményéhez fűződő igények és végül, de rendkívüli súllyal az a környezet, amely képes arra, hogy az új feladatokba illeszkedő, annak megfelelő embert előállítsa és fejlessze.
