Afganisztán
Afganisztán
„Remélem, 1988 lesz az utolsó esztendő, amikor szovjet katonák állomásoznak Afganisztánban.” Az év első napjaiban még határozott feltűnést keltett ezen nyilatkozatával Sevardnadze szovjet külügyminiszter Kabulban. Újabb (sokadik) villámlátogatásával a régóta húzódó afgán-pakisztáni tárgyalássorozatot kívánta kimozdítani a holtpontról, valamint a kabuli konszolidáció körvonalait némiképp megrajzolni. Aligha véletlen, hogy a hatalmon lévő Afganisztáni Népi Demokratikus Párt vezetőin kívül ezúttal már tárgyalt az ANDP-vel együttműködő kisebb baloldali pártok vezetőivel is: jelzésnek szánták a többpártrendszer lehetősége felé.
Február 8-án Mihail Gorbacsov – a Nadzsibullah afgán főtitkár-elnökkel való egyeztetés eredményeképpen – bejelentette: amennyiben az afgán és a pakisztáni fél, valamint garantáló nagyhatalomként a Szovjetunió és az Egyesült Államok március 15-ig aláírja a rendezési dokumentumokat, két hónappal később megkezdődhet a szovjet alakulatok kivonulása, amely 8 hónapot vesz igénybe.
Pakisztáni részről ugyan újabb és újabb feltételeket gördítettek az egyezkedés útjába, ám Diego Cordóvez ENSZ-megbízott fáradhatatlan munkájának eredményeképpen április 14-én Genfben aláírták a dokumentumokat.
Az átrendeződés és erőátcsoportosítás ekkortól folyamatosan haladt, ha nem is akadálymentesen. Afganisztánban parlamenti választásokat tartottak. A leendő képviselőház 234 helyéből 48-at, valamint a szenátus 64 helyéből 13-at a kormányellenes erők később kijelölendő honatyáinak tartottak fenn. Az 1987 őszén az államelnöki tisztséggel is fölruházott Nadzsibullah további 64 szenátort „nevezett ki”: köztük a vezető párt mindkét frakciójának híveit, pártonkívülieket, vallási személyiségeket és néhány „megtért” korábbi ellenállót is.
Országszerte erőfeszítéseket tettek az ellenzékiek megnyerésére, kivált arra, hogy az országon belül harcoló kormányellenes erők vezetőit leválasszák a pakisztáni Peshawarban székelő „hetekről”. Az 5 milliósra becsült menekülttömeg hazatérését előkészítendő kormánybizottságot hívtak életre, élén a pártonkívüli orvos-diplomatával: Haszan Muhammad Sarkkal.
Peshawarban azonnal visszautasítottak mindennemű kabuli kezdeményezést. Válaszként hétpárti koalíciós ellenkormányt alakítottak. Belső vitáikat híven érzékelteti, hogy az emigránskabinet összetételét csak hónapokkal később ismertették.
A május 15-én megkezdett szovjet csapatkivonással párhuzamosan azonban a rakétatámadások sora is folytatódott. Minthogy a szovjet–amerikai konzultációsorozaton nem sikerült megállapodni arról, hogy mindkét fél megszünteti saját szövetségesének fegyveres támogatását, az afganisztáni harcmezőkön sem sikerült kimondani a búcsút a fegyverektől.
A szovjetek kivonuló egységeit csak ritkán érték rajtaütések, ám az általuk kiürített, főleg déli és keleti tartományokban nem lankadtak az összecsapások. De az elmúlt időszakban erőltetett menetben földuzzasztott kabuli kormánycsapatok tartani tudták állásaikat.
A szovjet csapatok kivonása az elfogadott menetrendnek megfelelően folyt. Augusztus közepéig az Afganisztánban állomásoztatott erők felét, mintegy 60 ezer szovjet katonát vontak ki. Ha a gerillák (és külső támogatóik) nem fokozzák nyomásukat, akkor 1989. február 15-ig vagy akár korábban is befejeződhet a csaknem évtizedes szovjet katonai jelenlét Afganisztánban. Augusztusban azonban többször is kemény hangú nyilatkozatok hangzottak el Moszkvából: a diplomáciai „nyíltság” jegyében szokatlanul nyílt bírálattal illették a szovjet fővárosba látogató Jakub Hán pakisztáni külügyminisztert, majd a szovjet kormány teljes határozottsággal leszögezte, hogy „tűrhetetlenné vált az az obstrukciós magatartás, amelyet Pakisztán tanúsít” a genfi egyezség megvalósításával szemben.
Moszkvában közzétették a háború szomorú leltárát: az összecsapásokban 1988 tavaszáig 13 300 szovjet katona esett el, és mintegy 35 ezren sebesültek meg. Ezzel egyidejűleg a Szovjetunióban a sajtó hasábjain is folyt a minden korábbinál nyíltabb vita Afganisztánról, és ennek a szovjet társadalomra tett hatásairól.
A bevonulásról hozott 1979-es moszkvai döntést a „pangás” időszakában honos antidemokratizmussal magyarázták. Az „Ogonyok” című lapban pedig az Afganisztánt megjárt Cagolou vezérőrnagy katonai államcsínynek minősítette az 1978-as kabuli fordulatot, amelyet nem követett szocialista orientációjú fejlődés. Az országot irányító ANDP belső frakciósharca – szerinte – jóvátehetetlen károkat okozott, iszlámellenes lépései eltántorították mellőle a néptömegeket, a pártapparátus gyorsuló ütemben elbürokratizálódott és korrumpálódott.
Kabulban szélesebb alapokra helyezett koalíciós kormányt hoztak létre. Élére Haszan Muhammad Sark került, aki a forradalom előtt miniszterelnök-helyettes volt. Az ANDP lemondott hatalmi monopóliumáról, és többször is hitet tett a politikai pluralizmus és a többszektorú, vegyes gazdasági struktúra mellett.
Időközben az ANDP mellett hat további párt is legális működésbe kezdhetett. A nemzeti megbékélés meghirdetése óta mintegy 50 ezer fegyveres ellenálló letette a fegyverét, vagy vállalkozott lakókörzetének megvédelmezésére. Az ellenállás több, kompromisszumra kész vezetője pozícióhoz jutott a helyi közigazgatásban. Augusztusig több mint 150 ezer menekült tért vissza otthonába.
A tapasztalt ENSZ-diplomata, Szadruddin Aga Hán irányításával hozzáláttak a gazdaság helyreállítási terveinek kimunkálásához. Ám amint arra Kabulban többször is rámutattak: a nemzetgazdaság újjáépítése csupán az elkövetkező tíz évben több mint 10 milliárd dollárba került.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy az afgán költségvetés jelenlegi kiadásainak 60 százalékát védelmi célokra költik, akkor még nyomasztóbb súllyal esnek latba a rendszeresen megismételt alapadatok: a 18 milliósra becsült lakosság több mint 90 százaléka ma is írástudatlan, 81 százaléka mindmáig középkori színvonalú munkaeszközökkel műveli földjét, és az óriási munkanélküliség miatt évente mintegy millióan próbálnak külföldön szerencsét…
