Közép-Amerika
Közép-Amerika
A közép-amerikai latin időmérők legfeljebb feleolyan gyorsan haladnak, mint másutt a világban. Amikor 1988. augusztus hetedikén az öt országban – Nicaraguában, Costa Ricában, Salvadorban, Guatemalában, Hondurasban – felmérték, hogy mit sikerült tenni a régió békéjéért, kiderült, hogy a tizenkét hónap alatt a hat hónapra eltervezett lépéseket sem sikerült megtenni. Holott a világ már 1987 őszén, a béketerv meghirdetése után néhány hónappal Nobel-békedíjat ajánlott Oscar Arias Sáncheznek. A Costa Rica-i elnök ötlete volt az, hogy Esquipulasban, a guatemalai kegyhelyen, a csodák városában írják alá az öt ország elnökei a béketervet. De az esquipulasi csoda ezúttal elmaradt. Mégis, 1987 augusztus 7-e után lényeges változások kezdődtek a nyolcvanas években polgárháborúk dúlta földszoroson.
Az aláíráskor mindenki a Nicaragua előtt álló utat tartotta a leghosszabbnak és a leggöröngyösebbnek. Az 1979 óta kormányzó sandinisták 1981-től folyamatos harcot folytattak a kontrákkal, a rendszer végét sürgető fegyveresekkel. A belső ellenzék radikálisabb képviselői hallgatásra kényszerültek. A gazdaságot pedig még jobban megviselte a háború, mint a hadsereget.
A sandinisták már kora ősszel nekiláttak ígéreteik teljesítésének Újra megjelent az utcán a Prensa az ellenzéki napilap, először csak zenét, majd híreket is sugárzott a katolikus rádió. 1000 politikai fogoly nyerte vissza szabadságát. Néhányan közülük Somoza fegyveres erőinél teljesítettek szolgálatot, sokan viszont a forradalom oldaláról időközben álltak át a másik táborba. Az ellenzéki pártok újra szabadon megtarthatták gyűléseiket. Előzetes bejelentéssel felvonulásokat is szervezhettek.
Nehezebb volt az, hogyan kezdődjön meg a tárgyalás a sandinisták és a kontrák között. Hónapokon át mindkét fél kizárta a közvetlen egyezkedést. Így az 1987 második felében tartott találkozókon Miguel Obando y Bravo, Managua érseke közvetített, külföldön. Az érsek a nyolcvanas években a sandinisták egyik legbefolyásosabb bírálója volt, de korábban, a hetvenes években éppen közöttük és Somoza diktátor között közvetített. Akkor somozista túszokat cseréltetett ki sandinista foglyokra. Obando y Bravo közbenjárására a kontrák 1988-ban már meghívóval tehették lábukat nicaraguai földre. Áprilisban az ország déli határánál, Sapoában ültek egy asztalhoz az addig csakis fegyverrel a kézben szemben állt felek. Két hónapos tűzszünetben egyeztek meg. A fegyvernyugvás meghosszabbításáról folyó tárgyalások – amelyek már Managuában folytak – nem hoztak sikert. A kormány ekkor egyoldalúan meghosszabbította a tűzszünetet.
Mindkét fél rászorulna a megállapodásra. A kontrák már nem számíthatnak korábbi bőséges támogatásaikra. Az amerikaiak az elnökválasztással vannak elfoglalva, és az iráni fegyvereladási botrány után a kontrák egyébként is elveszítették az amerikai törvényhozók többségének jóindulatát. A sandinisták számára létfontosságú, hogy végre megkezdhessék gazdasági újjáépítő programjukat. A számukra kijelölt övezetekben a kontrák már az országon belül állnak sorba, hogy – akár egy sandinista katona mögött – kenyérre, tejre várjanak. Így együtt győződhetnek meg arról, hogy a legnehezebb csaták a gazdaságban állnak előttük.
1988 elején az országban új pénzt vezettek be úgy, hogy a régiből három nullát lehúztak. Ám a córdoba romlása újra elkezdődött, hiszen a rendelkezésre álló árualap ettől az intézkedéstől még nem nőtt.
Az 5 ország közül Honduras változott legkevésbé. A kontrák táborai még mindig állnak, pedig az esquipulasi egyezmény szerint meg kellett volna szüntetni őket. 1988 elején nyílt összetűzésre is sor került Honduras és Nicaragua között. Mint a korábbi hasonló csetepatéknál, akkor is arról vitatkoztak, hogy a kontrákat üldöző sandinista csapatok átlépték-e a hondurasi határt. Az Egyesült Államok mindenesetre 2000 amerikai katonát szállított a helyszínre.
Az Egyesült Államok hírneve még is megsínylette ezt az évet. Honduras egyik népszerű emberét amerikai katonák valósággal elrabolták az országból. Kábítószer-kereskedéssel vádolják. A hondurasiak válaszképpen hatalmas Amerika-ellenes tüntetéseket szerveztek. Erre eddig nem volt példa itt. José Azcona del Hoyo elnök népszerűsége is megszenvedte az esetet. Pedig a nagyon lassú nyitást támogató polgárelnöknek keménykezű katonákkal is meg kell birkóznia azért, hogy valamikor tárgyalások kezdődjenek az országon belül tevékenykedő baloldali gerillákkal. A salvadori gerillák többször azzal vádolták a hondurasi vezetőket, hogy a hondurasi csapatok salvadori területen is zaklatják őket.
Salvadorban José Napoleon Duarte elnök nagy elánnal látott hozzá esquipulasi ígéretei teljesítéséhez. Felvette a kapcsolatot a felszabadító harcosokkal, de a tárgyalások hamarosan megszakadtak. Mindkét fél azzal vádolta a másikat, hogy a tárgyalásokat csak időnyerésre akarja felhasználni, eközben felvonul csapataival, új állásokat foglal el. 1988-ra az ellenségeskedések még több áldozatot követeltek, mint korábban. A régióban jelenleg ez a polgárháború szedi a legtöbb áldozatot.
Bár a gerillák a márciusi választások bojkottálására szólítottak fel, ez nem sokat használt. Az elnök kereszténydemokratái súlyos vereséget szenvedtek, a szélsőjobb teret nyert. A kormánypárt két részre szakadt. Bár néhány politikai fogoly szabadlábra került, a szabadságharcosok tárgyalási ajánlatait azóta is visszautasítja a hatalom. Az elnök, akit gyógyíthatatlan rák miatt többször is az Egyesült Államokban kezeltek, az utolsó pillanatig helyén akar maradni. Sokan kérdezik, nem az özönvíz jön-e utána.
Guatemalában a két és fél éve hivatalban lévő civil elnök támogatná a béketárgyalásokat a gerillákkal, de mindvégig figyelnie kell a jobb kezénél ülő tábornokokra. Már 1987 késő őszén ellene irányuló merényletkísérletet lepleztek le, 1988-ban is többször beszéltek az országban puccsveszélyről. Vinicio Cerezo elnök bal oldalán szabadon tevékenykedhetnek az ellenzéki pártok, de csak addig, amíg a katonai kaszt érdekeit nem veszélyeztetik. Több politikai fogoly szabadult ki, de a hegyekben időről időre felújulnak a csetepaték a gerillák és a katonák között
Costa Ricában, „Közép-Amerika Dániájában” tulajdonképpen nincs mit tenni azért, hogy a béketerv teljesüljön. A demokratikus ország, ahol a II. világháború után a semlegességet választották és száműzték a hadsereget, közvetítésekkel próbálja meg életben tartani a békefolyamatot. Oscar Arias elnök 1988 nyarán a hozzá látogató amerikai külügyminisztert is arra szólította fel, hogy az Egyesült Államok ne avatkozzon be a régió ügyeibe. De hogy mikor lesz Közép-Amerika ténylegesen a békés közép-amerikaiaké? Ehhez még az ottani lassú órák szerint is hosszú időnek kell eltelnie.
