Lyukak a hálón
Lyukak a hálón
Az 1988-as esztendő szomorú s egyben elgondolkoztató ténye: a munkanélküliség tartós – területenként nagyszámú-megjelenése Magyarországon. Ha csupán a hivatalos nyilvántartások szerint munkát keresők adataiból indulnánk ki, akkor is kitűnne: az 1987. évi 10 ezerhez képest 1988 első negyedében 17 ezerre növekedett a munkanélküliek száma, ami óvatos előrejelzések szerint is 30 ezerre emelkedik az év végére. Ám nem hagyatkozhatunk pusztán a regisztrált állásnélküliek adataira, mivel a különféle társadalomtudományi vizsgálódások hosszabb ideje jelzik a „lappangó munkanélküliség” terjedését, főként a társadalom leszakadó csoportjai körében. A kutatói becslések szerint a munkaközvetítő irodák számait hárommal kell szorozni ahhoz, hogy nagyjából reális képet nyerjünk e riasztó társadalmi-gazdasági jelenség méreteiről.
Maradva az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal információs központjának 1988 első 5 hónapját elemző gyorsjelentéseknél, pontosan érzékelhető: nem annyira az arányok figyelmeztetőek – hiszen jelenleg a munkanélküliek az összes foglalkoztatottak 0,5%-át sem érik el –, hanem inkább a növekedés üteme és az ebből kiolvasható tendenciák intenek tűnődésre. A megközelítés módját tekintve eleve visszafogott hangvételű jelentés így összegez: „…Az év első hónapjainak munkaerő-közvetítési adatai … az új munkavállalás lehetőségeinek további korlátait, nehézségeit és a tartós munkanélküliséggel veszélyeztetettek létszámának növekedését mutatják…” Ha sorra vesszük a legfontosabb adatsorokat, látható: 1988 első felében a munkaerő-kínálat és -kereslet minden eddigit meghaladó mértékben közeledett egymáshoz. Számszerűen ez azt jelenti, hogy míg tavaly egy-egy munkát keresőnek 5-6 álláshely állt országosan és átlagosan – a rendelkezésére, ma csupán 1-2. A legtöbb munkahelyet még mindig a főváros kínálja, ugyanakkor már itt is csak szakmunkásokra és pályakezdő értelmiségiekre van igény. A tartósan elhelyezkedni nem tudók zöme Szabolcsra, a Nyírségre, Borsodra, Szolnok és Baranya megyékre koncentrálódik: köztük meghatározóak a segéd-és betanított munkások-zömük a cigány lakosság köréből kerül ki –, de az elhelyezkedési gondok erőteljesen érintik a térségek szakképzett bányász-kohász dolgozóit is. 1987-hez képest megugrott a 6 hónapon túl elhelyezkedni nem tudók száma, és jelentős az állás nélküli pályakezdők köre is: ebben az évben 130 ezer fiatal hagyja el az iskolapadot, ám az 1987. évinél 12 százalékkal kevesebb munkahely várja őket. Jellemző, hogy a tartósan elhelyezkedni nem tudók több mint fele 30 éven aluli, és növekszik a nők aránya az állásnélküliek között. Az idei bér- és adószabályozás következtében számottevővé vált a munkát kereső frissen nyugdíjazottak száma: legelőször ez a munkavállalói réteg szorul ki a foglalkoztatásból. Míg az 1987-es esztendő szégyenteljes, de igen jellegzetes mozzanata volt, hogy a különféle gyárak, üzemek 10 főnél kisebb csoportokban bocsátották el feleslegessé vált dolgozóikat, s így a szabályok szerint megtagadhatták tőlük az elhelyezkedési támogatást, addig 1988 fontos tapasztalata: a borsodi térségben a munkanélküliek legális lehetőséget kaptak érdekeik nem csupán spontán, hanem immár szervezett képviseletére is. Valamint: megjelent a – tudatosan elfelejtett vagy tán csak lefojtott?! – nyilvános szolidaritás iránti igény a különféle munkavállaló csoportok között, és a szakszervezetek részéről megfogalmazódott a szolidáris bérezés szükségessége is. A területileg és időben szórványos, csupán jelzés értékű sztrájkok – így például a pécsi, gyomaendrődi vagy budapesti munkabeszüntetések – mellett ennek legjellegzetesebb példáját ugyancsak a borsodiak adták. A Borsodi Ércelőkészítő Műben ugyanis – bérszabályozási, szervezési megfontolásokból – 300 dolgozót az év elején el akartak bocsátani. A dolgozók jelezték: beszüntetik a munkát, a helyi és a területi szakszervezet pedig közölte a munkáltatókkal: kössenek kompromisszumot. A kollektíva ugyanis inkább azt vállalta, hogy valamennyiüknek csupán 2%-kal növeljék a bérét, ezzel szemben ne küldjék el munkatársaikat.
Mindez egyértelműen mutatja: szakítanunk kell az elmúlt évtizedek gazdaságilag ugyan alá nem támasztott, de ideológiai-politikai okokból deklarált (a gyakorlatban persze soha meg nem valósult) „teljes foglalkoztatás”-mítoszával, és a folyamatokat elkendőző „átmeneti elhelyezkedési nehézségek” hangsúlyozása helyett szembe kell néznünk a területenként és szakmánként ugyan eltérő, de tartósabb munkanélküliség kialakulásával. Bármennyire fájdalmas is, tudomásul kell vennünk ha nem akarjuk hogy gazdaságunk és társadalmunk teljesen a perifériára szoruljon, ha meg akarjuk állítani jelentős leszakadási folyamatunkat a világgazdaság tartós változásaitól, akkor át kell állnunk az új növekedési pályára. Ez az alkalmazkodás – a gazdaság radikális átstrukturálása – nem valósít ható meg társadalmi áldozatvállalás nélkül, nem vitelezhető ki a jelenlegi hatékonysági, szervezeti, foglalkoztatási arányok mellett. Együtt kell hát élnünk a munkanélküliség félelmetes társadalmi betegségével. A nagy kérdés csupán az: hogyan kezeljük ezt a kényszerű házasságot?
Ha úgy kezeljük, ahogyan eddig – az egyértelműen nem vezet célra. Ideológiai görcsökből homokba dugni a fejünket, voluntarista gazdaságpolitikát hirdetve nem szembenézni a realitásokkal, csupán a problémák magunk előtti görgetése, és újabb – az eddigieknél jelentékenyebb – társadalmi feszültségek kialakulásához vezethet. De nem lehet megoldás a mai – javarészt pragmatista – gazdaság- és társadalomszervezési modell sem, amely csupán a monetarizmus és a restrikció szemszögéből kezeli a foglalkoztatási gondokat, mintegy áttéve a kizárólagos lehetőséget és a felelősséget is a gazdálkodókra, a munkáltatókra. A jelenlegi tisztázatlan helyzet következtében a még néhányévvel ezelőtti „a hatékony foglalkoztatás a vállalatok, a teljes az állam feladata” jelszóval szemben megjelent a társadalmilag igazságtalan, gazdaságilag pedig értelmezhetetlen és ésszerűtlen egyirányú szelekció, a „vesszen a férgese” hamis érvelése. Felerősödni látszik egy ostoba – a fejlett piacú országok tapasztalatai áltat is egyértelműen cáfolt – előítélet is: a kismértékű munkanélküliség fegyelmező erejébe vetett vakhit. Ezzel együtt újraéledt a társadalmilag „hasznos” és „haszontalan” munkaerő fogalma, amely – történelmi tanulság – csupán a kiszolgáltatottságot, a társadalmi elkülönülést növeli, és hatásmechanizmusában nem feszültségoldó, hanem konfliktusnövelő tényező.
Ezek a folyamatok persze ma még csupán a társadalom „mélyrétegeiben” hatnak, de a legveszélyeztetettebb csoportokat, a szakképzetleneket, a nagycsaládosokat, a kisnyugdíjasokat, az önhibájukon kívül a peremre szorulókat, és – egy-egy térségben – a fiatalokat, a pályakezdőket már egyre inkább megérinti a munkanélküliség szele. Ráadásul-éppen a korábbi időszak álszent politikai magatartása következtében – a mostani defenzív, csupán tüneti kezelésre vállalkozó (és akkor is túlnyomórészt megkésett) kormányzati intézkedések felkészületlenül érik a „leépítendőket” és a munkáltatókat is. Igaz: az, hogy a szociálpolitikát hosszú ideje a gazdaságpolitika „szolgálóleányaként” értelmezzük, nem is ad módot a hosszabb távra figyelő, a szerkezetváltást segítő, a változásokhoz rugalmasan alkalmazkodó, erre ösztönző foglalkoztatáspolitika kialakítására. Az alkotmányban rögzített állampolgári jogok érvényre juttatásával szemben ma a munka „hol kegy, hol kényszer” kérdése, egyfajta paternalizmus és szűklátókörűség sajátos keverékeként. Amit meglehetős önelégültséggel, az „időben avatkoztunk be”, „megvannak az eszközeink az átmeneti gondok oldására” kétes értékű propagandájával övezünk. Holott épp ezek a „tűzoltó” intézkedések mutatják, mennyire gyenge az a szociális védőháló, amit jelentős fáziskéséssel megkísérelünk egy-egy, a szerkezetváltás hatásai alól tovább fel nem menthető foglalkoztatottsági csoport, szakma, térség alá kifeszíteni.
Ha sorra vesszük az elmúlt egy-másfél esztendő ez irányú állami intézkedéseit, kitetszik féloldalasságuk. A meghosszabbított felmondási időre járó segély és az elhelyezkedési támogatás túl rövid időhöz kötött, s maga a segélyösszeg sem támaszkodik érdemi létminimum-számításokra, nem kalkulál a megélhetési költségek gyors romlásával. Nem megoldott – még a minimális támogatás szintjén sem – azok helyzete, akik egy éven túl nem találnak munkát. A csoportos elbocsátásoknál a 10 fős létszámhatárt eltörölték ugyan, de továbbra is rendkívül szubjektív – és manipulálható –, hogy kit, mikor és miért „építenek le”; valóban szerkezetváltási okokból történik-e az elbocsátás, s kire fogják rá, hogy rosszul dolgozik, lógós, vándormadár, akinek így persze nem jár a támogatás. Az átképzési segéllyel a gazdálkodók még mindig csak szűk körben és szórványosan élnek. Alapvetően azért, mert a szerkezetváltás irányait, arányait nem tudják előre kiszámítani; voltaképpen nem piaci mechanizmusok, hanem adminisztratív intézkedések nyomására számolnak fel egy-egy tevékenységet, s kezdenek újabbak meghonosításába. Késve és olykor hibásan alkalmazkodik mindehhez a helyi-regionális oktatási-képzési rendszer, és a szakszervezetek – a nemzetközi gyakorlattól eltérően – nem rendelkeznek sem elegendő eszközzel, sem befolyással, sem intézményi hálózattal. Idén beindult a „közmunka”, ám ez csupán a szelekciót növeli, megélhetést e hátrányos helyzetű csoportoknak nem nyújt, mert nem épül rá, nem kapcsolódik a „szociális foglalkoztatás” ennél tágabb és sokoldalúbb rendszerébe. A munkahelyteremtő beruházások pályázati rendszere alig-alig funkcionál; az adórendszer a már beindult fejlesztések jövedelmezőségét megkérdőjelezi, az újabb döntésektől pedig visszatartja a tanácsokat. A leginkább kecsegtető még az ugyancsak 1988-ban meghirdetett újrakezdési támogatás, amely már a vállalkozókészségre, a közvetlen munkahelyteremtésre alapul. Ám ezt mindössze 3 megyében vezették be, és a vállalkozásokat sújtó egyéb szabályok miatt csupán egy szűk réteg tud-képes élni e lehetőséggel. Égető gond, hogy ezek a segélyek továbbra is munkahelyhez kötődnek: tehát csak az részesülhet belőlük, aki egyszer már munkába állt. Ugyanez vonatkozik a többi szociális kedvezményre, így a gyesre, ill. a családi pótlékra is. S nem hallgatható el az sem, hogy a Foglalkoztatási Alap összege is csupán 1,2 milliárd forint (valamennyi említett intézkedést kizárólag ebből lehet fedezni), és a számítások szerint ha a munkanélküliek száma 1988-ban eléri a 25 ezret, az alap – automatikusan – kiürül.
Ez vezet ahhoz, a munkanélküliség kezelésénél, az aktív foglalkoztatáspolitika kialakításával szemben oly sokszor hangsúlyozott – helyenként túl hangsúlyozott – érvhez: szociálpolitikánk és foglalkoztatási helyzetünk fehér foltjai szegénységünkre, a pénzhiányra vezethetők vissza. Tehát nem a szándék, hanem a pénz hiányzik a korszerűbb feltételrendszer megteremtéséhez. Nem tagadva az átfogóbb – a szerkezetváltás offenzívabb megoldásait és az ehhez kapcsolódó szociálpolitikai védőháló kialakítását gátló – tőkehiányt, hangsúlyozni kell: a mainál átgondoltabb szociális és foglalkoztatási politika kialakulásának a pénzhiánynál nagyobbak a szemléleti gátjai.
Ha a „hogyan tovább?”-on tűnődünk, mindenképpen szembe kell néznünk a dilemmával: a reformfolyamat felgyorsítása során milyen ütemben és sorrendben lépünk előre a piaci viszonyok erősítése, a tőkeáramlás kiszélesítése, a tulajdonosi reform útján – aminek hátterében, valahol a messze távolban körvonalazódik csupán a költségvetési és szociálpolitikai reform?! Másként fogalmazva: e múlhatatlanul szükséges döntésekhez – amelyek együtt kell hogy járjanak a támogatások leépítésével, a veszteséges tevékenységek felszámolásával s így munkahelyek, vállalatok, tevékenységek megszűnésével is – utólag és korrigáló jelleggel társulnak majd csak a szociális intézkedések, avagy lesz mód és lehetőség a megelőzésre, a feszültségek érdemi „kezelésére”? Felvállalja-e a társadalom vezetése, a politika a szocialista piacgazdaság valamennyi szereplőjének térnyerését? Kiteljesedhet-e az intézményes érdekegyeztetés, megerősödhetnek-e, önálló arculatot ölthetnek-e a szakszervezetek, partneri viszonyra, párbeszédre képes-e a (gazdasági) hatalom a különféle társadalmi mozgalmakkal? Mindez alfája és omegája a politikai-intézményi reformnak, ami nélkül – ezt ma már nem csak hisszük, de vállaljuk is – a gazdasági reformok sem életképesek. Ugyanis ha nem jön létre a társadalom legkülönfélébb csoportjainak aktív érdekkapcsolata a piaccal, megújulási törekvéseink ismét megrekednek. Ha a gazdasági hatékonyságot tartósan szembeállítjuk a szociális biztonsággal, úgy félő: az épp hogy formálódó (szociális) védőháló „lyukain” ellentmondásos szocialista létünk időtálló értékei is kihullanak.
Bossányi Katalin
