Szovjetunió: forradalom – felülről
Szovjetunió: forradalom – felülről
A Szovjetunióban felgyülemlett roppant ellentmondások és problémák megoldása érdekében tett energikus intézkedések egyelőre csak újabb ellentmondásokat és gondokat vetettek felszínre. Ezt példázza a gorbacsovi átalakítási politika elmúlt, harmadik esztendeje, az SZKP XIX. pártértekezlete, melynél őszintébb, szókimondóbb és szenvedélyesebb fórumot a lenini idők óta nem tartottak a Kreml falai között. A pártkonferencián tartott előadói beszédében Mihail Gorbacsov is hangsúlyozta, hogy a mai szovjet vezetés alábecsülte a deformációk, a pangás mélységét és súlyosságát. A vezetők sok mindenről egyszerűen nem tudtak, ami azt bizonyítja, hogy a gondok komolyabbak, mint amilyennek 1985 áprilisában, a peresztrojka meghirdetésekor ítélték őket. A korábban válság előtti állapotként meghatározott helyzet egyes elemei tovább romlottak a reform körülményei között, s minthogy a gondok társadalmi méretű tudatosodása az átalakítás időszakára esik, vannak társadalmi csoportok, amelyek hajlamosak a reformok számlájára írni keletkezésüket.
A Szovjetunióban korábban elképzelhetetlen méretű sztrájkok, tüntetések, majd a szumgájti véres tragédia arra figyelmeztetett, hogy robbanásveszélyt jelezve ketyeg a nemzetiségi gondok időzített bombája.
Ennek gyúanyaga az a sztálini nemzetiségi politika, amely a cári rendszer birodalmi gondolatát mentette át a szocializmus építésének időszakára. A Karabah Hegyvidéki Autonóm Terület hovatartozása körüli küzdelem nemcsak azt tette nyilvánvalóvá, hogy a szovjet köztársaságok közötti határok egy részét önkényesen húzták meg az „oszd meg és uralkodj” elve alapján, de arra is, hogy három emberöltővel a forradalom győzelme után sem valósult meg a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságának politikája. Miféle egyenjogúságról lehetett szó Karabahban, ahol az örménylakta területek gazdasági fejlődését mesterségesen fogták vissza, ahol megakadályozták, hogy a lakosság ápolja kulturális hagyományait? Nemcsak a jereváni televízió adásainak vételét tették lehetetlenné, és nemcsak az örmény nyelvű iskolákat fejlesztették vissza, de a rokonlátogatások ténye vagy pusztán az örmény könyvek olvasása is bajba keverhette azokat, akik elemi jogaikkal kívántak élni. Ez a politika törvényszerűen hordta magában az elégedetlenség kirobbanásának veszélyét, önmagában azonban nem lehet magyarázat a későbbi súlyos eseményekre, a 32 halálos áldozatot követelő másfél napos szumgájti pogromra.
Ennek az összefoglalónak a nyomdába adásakor még nincsen válasz arra a kérdésre, hogy a glasznoszty politikája miért vizsgázott elégtelenre 1988 februárjában éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, hiszen a hivatalos magyarázatok szerint is éppen az információhiány, a rémhírek terjedése volt a tömeges huliganizmus egyik legfőbb kiváltó oka.
Nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdés. Nem tudni, kinek állt érdekében, hogy szabad folyást engedjen az eseményeknek, hiszen a rendőrség több mint 24 órán át nem avatkozott be. A vérengzés még az első gyilkosságokat követő napon is folytatódott, pedig a szovjet fegyveres erőknek olyan eszközök állnak a rendelkezésére, amelyek segítségével néhány óra alatt bármilyen távoli pontra átdobhatók. Miért csúszott ki a későbbiekben az ellenőrzés nemcsak Baku és Jereván, de jószerivel Moszkva kezéből is? Miért bizonyulhatott erősebbnek néhány hazafias vagy éppen nacionalista szervezet – pl. a többször is feloszlatott azerbajdzsáni örmény Krunk (azaz Darumadár) szövetség-a helyi párt és állami szerveknél? E kérdésekre még késik a válasz, az viszont nyilvánvaló – az örmény–azerbajdzsán ellentétek fellángolása is mutatja – , hogy csődbe vezet az a politika, amely nem számol a vallási és kulturális, általában a nemzeti sajátosságokkal. A mezopotámiai civilizációval egyidős örmény kultúra a világ első keresztény államiságát teremtette meg. Azerbajdzsánban viszont máig is igen erős az iszlám fundamentalizmus befolyása. Nem túlzás azt állítani, hogy a Fekete-tenger és a Kaspi-tó közötti földdarabon nemcsak nemzeti, de ősi civilizációs különbségek élnek együtt, és ezek eltörlése a szocializmus néhány évtizede során olyan illúzió volt, amelynek árát még sokáig fizetni kell.
A Szovjetunió lakossága nem kezelhető úgy, mint az egységes nemzeti államok népessége, s bár Brezsnyev meghirdette az új szovjet ember, a „homo sovieticus” létrejöttét, az igazság az, hogy a különbségek ma is fokozódnak. Ennek egyik legfontosabb jele az a demográfiai földcsuszamlás, amelynek jelentőségét a szovjet vezetés csak a legutóbbi időkben mérte fel. Míg az európai területeken az igen mérsékelt születésszám jellemző, addig Közép-Ázsiában a harmadik világ sajátos népességgyarapodása mutatkozik. 1959 és 1979 között a lett és az észt lakosság kb. 3%-kal nőtt, a tadzsik, az üzbég, a türkmén területek népességgyarapodása viszont 90%-os. Az orosz lakosság száma ma hétszer akkora, mint az üzbég, az orosz gyerekek azonban csak másfélszer annyian vannak, mint üzbég kortársaik, akik – ha a jelenlegi trend folytatódik – szülővé érve, kevéssel az ezredforduló után már több gyereket fognak nevelni, mint orosz kortársaik.
Mindez igen kedvezőtlen népmozgalmi folyamatokkal jár együtt. A közép-ázsiai falusi lakosság semmiféle készséget sem mutat az elvándorlásra, marad eredeti lakóhelyén, vállalva a súlyos foglalkoztatási gondokat is. De az oroszok az ukránok és beloruszok elvándorlásának iránya sem az, amit a tervekben elképzeltek számukra. Egy ma már hivatalosan is hibásnak nyilvánított beruházási politika eredményeképpen és a magasabb életszínvonal reményében az alacsonyan és közepesen képzett munkásrétegek képviselői nagy számban a balti köztársaságokban próbáltak szerencsét. Ebben a térségben komoly veszéllyé vált, hogy az észt, a lett és litván lakosság kisebbségbe kerül saját területén. A balti üzemekben helyi értelmiségiek irányítják az orosz, ukrán, belorusz munkásokat, akik vajmi kevés hajlandóságot mutatnak a nyelvtanulásra, a kulturális hagyományok elfogadására, hiszen tartósan maradni sem akarnak. Keresni, gyarapodni jöttek ide, és valószínűleg nem kevés igazság van abban, amit e sorok írójának Lennart Meri észt író kifakadása jelzett: „Észtország olyan Moszkvának alárendelt szállodává lett, melynek szabályait a vendégek határozzák meg, pillanatnyi kedvük szerint.”
A Szovjetunió és a nagyvilág közvéleményét a drámai fordulatok miatt elsősorban a Karabahhal kapcsolatos események kötötték le az elmúlt évben, pedig a nemzetiségi viszonyok éleződésének a Baltikum is terepe volt. 1988 az észt nemzeti öntudat fellángolásának esztendeje is. A hidegvérűnek mondott északi nép eddig talán sohasem tapasztalt vehemenciával vetette magát a helyi politikába, azonnal, ahogyan a Szovjetunióban egyáltalán szó lehetett helyi politikáról. Fiatal észt közgazdászok, Edgár Savisaar vezetésével, merész gazdaságiautonómia-tervet vetettek papírra, amely még saját konvertibilis valuta bevezetését is tartalmazta. A művészeti szövetségek együttes ülésükön bizalmatlansági indítványt fogalmaztak meg az észtországi vezetéssel szemben. A szemrehányásokat a lakosság nagy többsége támogatta, aminek eredményeként Karl Vaino első titkárnak mennie kellett, és valóban demokratikusan a Szovjetunió volt nicaraguai nagykövetét. Vaino Vaelaszt választották helyére. Közben – ugyancsak Savisaar irányításával – megerősödtek az észt népfront létrehozását kezdeményező bizottság helyi csoportjai. 1988 tavaszára a még létre sem jött szervezet már 15 000 aktivistát számlált.
Komoly erővé vált a zöldek mozgalma is, és ezek a nem hivatalos szervezetek igen aktív részt vállaltak annak a platformnak a kidolgozásában, melyet az SZKP XIX. konferenciáján az észt küldöttség képviselt. Ennek az álláspontnak a lényege: visszatérés a lenini föderalizmushoz a szövetséges köztársaságok szuverenitásának kiterjesztésével.
Az alkotmányjogi változtatások eredményeként a köztársaságok növekvő önállóságot élveznének a területükön található minden termelési egység ellenőrzésében, maguk határoznák meg jövedelmi és árpolitikájukat, vámokat szedhetnének, adókat állapítanának meg, lakosságuknak állampolgárságot adnának, ellenőriznék a népmozgalmat – azaz a bevándorlást – a balti köztársaságok esetében. Még külügyeik is volnának, saját nagykövetséget tartanának fenn a velük szomszédos országokban, ill. minden országban, ahol jelentős számban élnek tőlük elszármazott emigránsok.
Az észt követelések jelentőségét növeli, hogy kielégítésük nyilvánvalóan nem korlátozódhat csak egyetlen szovjet köztársaságra, korlátozottabb vagy teljesebb formában hasonló jogokat kell adni azoknak a nemzeteknek is, amelyek még nem értek el a balti köztársaságok fejlettségi szintjére, és ez természetesen újabb ellentmondásokat hordoz magában.
Az átalakítás politikája által felszínre hozott problémák közül a nemzetiségi gondok a leglátványosabbak, azonban súlyosságukat alighanem felülmúlja a szovjet gazdaság tartós stagnálása.
Abalkin akadémikus, a Szovjet Tudományos Akadémia Gazdasági Kutatóintézetének igazgatója a XIX. pártértekezleten keserű hangú, kínos képet rajzolt fel a szovjet gazdaság állapotairól A szovjet gazdaság növekedési üteme még a pangás időszakában mérthez képest is lelassult: a hivatalos statisztikákban jelzett 1987-es 2,3%-os nemzetijövedelem-növekmény az egyik legalacsonyabb a II. világháború után. Az átalakítás meghirdetése óta a boltokban kapható áruk választéka tovább szűkíti, a kőolaj árának csökkenése miatt az importjavak többsége eltűnt a polcokról, s ez nemcsak azt jelenti, hogy a szovjet emberek kénytelenek pl. beérni a hazai gyártmányú cipőkkel, hanem azt is, hogy a kávé még Moszkvában is hiánycikké vált. Az alkoholizmus elleni – ma már hibásnak nyilvánított, de még fel nem oldott – adminisztratív intézkedések eredményeként jegyre adják a cukrot, kivontak a forgalomból megszokott háztartási vegyi árukat, illatszereket, de még életmentő gyógyszereket is, ami a lakosság hangulatát nem épp kedvező irányban befolyásolta. Egyes jelzések szerint ugyanakkor a zugvodkafőzés bevételeivel a szervezett alvilág gazdálkodik, ez komoly kihívás a rendőrségnek.
Abalkin felhívta a figyelmet arra, hogy az ún. „A” és „B” szektor strukturális arányai nem a tervezett módon alakulnak. A termelőeszközök gyártása változatlanul gyorsabban növekszik, azaz a gépek és berendezések gyártói egymásnak termelik az állóeszközöket, amelyek kihasználtsága egyre romlik. Az elmúlt 17 év során az éves terveket 15-ször nem teljesítették, ami egyértelműen bizonyítja, hogy maga a tervezés rendszere alkalmatlan az egyensúlyteremtésre. Alig ha lehet kétséges, hogy a szovjet átalakítási politika sikere vagy kudarca a gazdaságban fog eldőlni, ugyanakkor Mihail Gorbacsovnak igaza lehet abban, amit a politikai tényezőket lebecsülő Abalkinnak adott válaszában mondott. .,Minden eddigi szovjet gazdasági reformkísérlet azért bukott meg, mert elmaradt a politikai intézményrendszer ma már halaszthatatlan megújítása.”
Az SZKP XIX. pártértekezletének legfontosabb eseménye valószínűleg nem az, ami a kongresszusi palotában történt, hanem az azt megelőző, drámai fordulatokban is bővelkedő össztársadalmi vita, amely során szinte naponta dőltek meg korábban változtathatatlannak hitt tabuk. A konzervatív erők hangulatát – Gorbacsov távollétében – megfogalmazó, híres „Nyina Andrejeva”-levél ellen a főtitkár vezetésével intézett össztűz olyan hangulatot teremtett, amely a politikai aktivitásnak eddig talán sohasem tapasztalt mértékét váltotta ki. A gorbacsovi vezetés egyik legfontosabb fegyverténye az, hogy a pangás évtizedeiben apátiába fordult szovjet lakossággal elhitette: az átlagember aktivitása is sorsfordító erő lehet, és ezért lehet és érdemes részt venni a politika alakításában.
Természetesen ez sem ellentmondások nélkül való, hiszen a milliárdos károkat okozó karabah–örményországi sztrájkokra aligha került volna sor a demokratizálási folyamat elmélyülése nélkül. Moszkvában nap mint nap tartanak felvonulásokat, tüntetéseket többek között annak a „Demokratikus Szövetségnek” a tagjai, amely ellenzéki párt alakítását tűzte ki célul, és nyíltan tagadja a szocialista eszményeket. Gorbacsov – és őt támogatva a pártértekezlet – ismét az egypártrendszer mellett foglalt állást, ám éppen a három éve kezdődött folyamatok eredménye, hogy Alekszander Gelman drámaíró és vele együtt megannyi értelmiségi azt vallja: az eszmei pluralizmus meghirdetése után törvényszerűen válik kulcskérdéssé a szervezeti-politikai pluralizmus ügye. Gelman szerint ugyanis ellentmond a népszuverenitás meghirdetett eszméjének, hogy maga a párt jelentse ki: rajta kívül nem létezhet az országban alternatív, a hatalomra pályázó politikai szervezet. Ennek eldöntése a nép jogosítványa, amennyiben igaznak fogadjuk el a népfelség elvét.
A pártkonferenciát megelőző viták egyik központi kérdése az irányító apparátus megítélése volt. A 18 milliós tömeget számláló szovjet hatalmi nómenklatúrát a legtöbben olyan társadalmi csoportnak tartják, amelynek érdekei elváltak a többség érdekeitől, amely a múltban kisajátította nemcsak a nép hatalmát, szuverenitását, de az állítólag össztársadalmi tulajdont is saját rendelkezésébe vonta. „Nyilvánvaló, hogy egyetlen társadalom sem létezhet irányító apparátus nélkül – írta Gavriil Popov, a Lomonoszov Egyetem közgazdászprofesszora –, ugyanakkor viszont látni kell azt is, hogy nekünk nem a mai apparátusra van szükségünk, amely alkalmatlan arra, hogy a piaci automatizmusokra is építő gazdaság, az önigazgatásra épülő politika körülményei között működjék. Ez az apparátus személyi összetétele és felépítése miatt is csak arra alkalmas, hogy a felülről kapott utasításokat közvetítse, és azok teljesítését jól-rosszul ellenőrizze.”
Ez a gorbacsovi vezetés egyik legfontosabb dilemmája. Az irányító apparátus a hatalmas ország idegrendszere. Gyakorlata van a hatalom megvalósításában, a termelés és fogyasztás megszervezésében, lehetősége és kötelessége, hogy továbbítsa Moszkva politikáját. Ez pedig az adott esetben – a fölülről kezdeményezett gorbacsovi forradalom körülményei között – nem más, mint az ugyanennek a rétegnek a háttérbe szorítására irányuló szándék. Az apparátus – magától értetődő – ellenállása értékelte fel a központi sajtó szerepét. A tömegtájékoztatási eszközök mondandójának megszűrésére az apparátus képtelen, így nincsen más választása, mint – legalábbis formális – támogatásáról biztosítani azt a politikát, amelyet nemcsak felülről, de a glasznoszty eredményeként alulról is számon kérnek rajta.
Ilyen körülmények között fejtette ki Gorbacsov alkotmányjogi reformját a pártértekezleten. A politikai rendszer reformjára tett konkrét javaslatok nemcsak a pártonkívüliek és a párttagok széles tömegeit lepték meg, de magukat a kongresszusi küldötteket is. Gorbacsov és környezete valószínűleg szándékosan vonta ki a tervezett változtatásokat a társadalmi vita lehetséges témái közül. A javaslatok feltétlen és változatlan elfogadását kulcskérdésnek ítélhették, méghozzá annyira, hogy a pártkonferencia záróaktusaként még az átalakítás menetrendjét is megszavaztatták a küldöttekkel. A pártbizottsági első titkárok tanácselnökké választatásának gondolata látszólag ellentmond az állami és pártfunkciók szétválasztására vonatkozó tételnek. Olyan, önmagában is kétértelmű helyzetet teremt, amikor nyitott kérdés, hogy a „perszonálunió” a párt befolyásának további erősödését jelenti-e majd, vagy éppen ellenkezőleg, lehetőséget teremt arra, hogy a pártonkívüliek ellenőrzése növekedjen az SZKP szervezetei felett, hogy éppen az államot erősítse meg a párt napi közhatalmi funkcióinak rovására. A jövőben a parlament, a „népképviselők kongresszusa” olyan állandóan ülésező Legfelsőbb Tanácsot választ majd, amelynek bizottságai valódi törvényhozói tevékenységet tesznek lehetővé. Ennek a Legfelsőbb Tanácsnak az elnöke pedig éppen az állami struktúra csúcsain ülő legfőbb közhatalmi tisztségviselő lesz, akinek kezében olyan hatalom összpontosul majd, amelyet eddig egyetlen szovjet vezetőnek sem adott meg az alkotmány. Mindez azonban mégsem jelenti a hatalom további koncentrációját, hiszen „de facto” a főtitkár eddig is az ország korlátlan hatalmú irányítója volt, a területi párttitkárok eddig is kormányzói lehetőségekkel bírtak – csak éppen felelniük nem kellett senkinek, ellenőrzésük szinte lehetetlen volt.
Baklanovnak, a Znamja című folyóirat főszerkesztőjének tömör kommentárja: ”…Ez a mostani az utolsó esélyünk. Vagy elsüllyedünk, vagy megmaradunk annak a nagyhatalomnak, melyet a világ követ. Ez fog most kiderülni.”
Barát József
