Politika
Politika
Az amerikai Time magazin címlapján az 1988-as esztendő fordulóján Mihail Gorbacsov képe jelent meg: „Az év embere”. S néhány hónappal az amerikai elnökválasztás előtt az Egyesült Államok egyik legnevesebb politológusa azt mondotta: voltaképpen mindegy, hogy ki lesz Washingtonban a Fehér Ház új lakója: a lényeges kérdés az, hogy a Kreml lakója Gorbacsov marad-e.
Az Egyesült Államokban már az év derekára kiderült, hogy a novemberi elnökválasztási csatát a köztársaságpártiak zászlaja alatt Bush eddigi alelnök, a demokraták színeiben pedig Dukakis szenátor vívja meg. A kampány stílusa azt is jelezte, hogy a tét elsősorban a gazdaságpolitikai részletkérdések megoldásának mikéntje. Az fel sem vetődött, hogy a novemberi párharc eredménye lényegesen befolyásolhatná a következő esztendő világpolitikai eseményeit. Ennek persze van egy – amerikai oldalról szemlélve – pozitív vonása is. Nevezetesen az, hogy az óceánon túl sem a gazdasági, sem a politikai intézményrendszer működőképességét nem kérdőjelezik meg az egymással szemben álló erők.
Gorbacsov alakja és személyisége azért vált hallatlanul, sőt szinte kényelmetlenül fontossá az egész világ számára, mert a Szovjetunió számára létkérdés lett a teljes politikai és gazdasági struktúra átépítése. Mégpedig, éppen a helyzet átmeneti jellege miatt és a tovább élő sztálini örökség hatásaképpen, egy sor jelentős és kockázatos fáziskülönbség terhét hordozva. E fáziskülönbségek közül a leglényegesebb talán az, hogy előbb jelent meg a színen a szovjet forradalmi átalakítás „parancsnoki gárdája”, mint ezen átalakítás intézményrendszere.
A másik fáziskülönbség – amely több ízben és néhányszor szinte drámai módon manifesztálódott az, hogy a peresztrojka (tehát a gazdasági-társadalmi átépítés) és a glasznoszty (tehát a politikai áttörés ígéretét hordozó nyíltság) között szélesedő szakadék jelentkezett a gazdasági álalakulás kárára. 1988 közepére a szovjet pártkonferencia kénytelen volt megállapítani, hogy a peresztrojka üteme nem kielégítő. Kiderült: ha egy mégoly progresszív gazdasági reformtervet a régi típusú, eredendően sztálinista konstrukciót hordozó politikai intézményrendszer fogaskerekei közé dobnak, akkor e fogaskerekek között könnyen szétmorzsolódhat.
A Szovjetunióban az volt és az is maradt a fő kérdés, hogy a forradalmi átalakulást a hatalmat hordozó pártapparátus alapvető pozícióinak megőrzésével kell-e végrehajtani, vagy pedig az átalakulás sikerének feltétele épp az apparátus hatalmának törvényes korlátozása, és ennél fogva jellegének gyökeres megváltoztatása. 1988 derekán, a pártkonferencián Gorbacsov már kifejthette a szocialista jogállam intézményes létrehozásának programját, beleértve olyan mély szerkezeti változtatásokat mint az „elnöki rendszer” bevezetésének kísérletét. Ez kedvező esetben legalább a politika csúcsain megindíthatja a tényleges hatalom átáramoltatását a pártapparátustól a „civil társadalom” irányába.
A szovjet belső helyzet lett végül ebben az időszakban a világpolitika legfontosabb neuralgikus pontja. Ezen belül a vita és a vita mélyén hullámzó hatalmi küzdelem menetében kibontakozott egy teljesen új jelenség: a szovjet külpolitikai gondolkodás radikális átértékelése. Friss szemmel tekintenek a Sztálin utáni korszak általános külpolitikai magatartására és ezen belül egész sor nagy jelentőségű és hatásában ma már negatívnak ítélt döntésre.
A külpolitikai tabuk ledöntésének folyamatát különösen kényessé teszi, hogy nemcsak a konzervatív apparátus, hanem a szovjet közvélemény előtt is világossá kell tenni: nem a világpolitikai barikád másik oldalán álló erőknek tett engedményekről van szó. Éppen ellenkezőleg: arról, hogy Moszkvában visszahelyezik jogaiba azt a politikát, amely elutasítja az expanzió filozófiáját, egyértelműen védelmi jellegű katonai doktrínára támaszkodik, és a szűk értelemben vett „ideologizáltság” helyett a racionalitást tekinti a külpolitikai döntések hajtóerejének.
Ez az átértékelés volt a motorja a 12 hónapos időszak nagy és reményt keltő külpolitikai eseményeinek. Értéküket növeli, hogy a vázolt belpolitikai-hatalmi erőpróba mellett a sztálini korszaktól örökölt nemzetiségi problémák robbanásszerű kiéleződése sem volt képes megakadályozni e nemzetközi eredményeket.
Az 1987 decemberében tartott washingtoni, majd az 1988 májusának és júniusának fordulóján tartott moszkvai Gorbacsov–Reagan csúcstalálkozó meghozta a közepes hatótávolságú rakéták két kategóriájának (600–5000 km) globális megsemmisítését.
A második csúcs küszöbén megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Afganisztánból. Ez a konkrét problémán túlmutató jelentőséget kapott, miután a megegyezést közös szovjet–amerikai garancia védelme alá helyezték. Az egész akció azt tükrözte, hogy a Szovjetunió az ún. regionális kérdésekben is felülvizsgálja politikáját. Ennek megfelelően Angolától Nicaraguáig és Kambodzsától a Közel-Keletig e 12 hónapban legalábbis „megmozdult” a gyötrő regionális problémák szinte valamennyi komplexuma.
Az európai kis- és középhatalmak is e szinte „tektonikus” változásokhoz igazították külpolitikai magatartásukat. Az európai szocialista országok, amelyek egyaránt alkotják a válság és a megújulás övezetét, helyzetük szerint eltérő ütemben és sokszor a múlt terhét hordozó módszerekkel ugyan, de megkezdték politikai intézményrendszerük átgondolását. S ahol ez nem történt meg – mint Románia esetében –, ott ezért fokozódó nemzetközi elszigetelődéssel kellett fizetni.
A „nyugati szárnyon” a változásokat nem a minőségi felülvizsgálás kényszere, hanem az erőviszonyok mennyiségi eltolódása ösztönözte. Az elnökválasztási hadjárattal egy időben és annak felszíne alatt fokozatosan tért nyert az amerikai politikai gondolkodásban az az „életérzés”, hogy Japán és az 1992-re messzemenően integrált egységgé váló Nyugat-Európa felemelkedése új típusú egyensúlyhelyzetet teremt. Ennek az új helyzetnek egyik kibontakozó következménye, hogy e két régiónak világpolitikai-stratégiai kérdésekben is „magasabb profilt” kell kialakítania, beleértve a tisztán katonai szerepvállalás nagyobb mértékét, valamint a katonai és politikai tényezőket szükségszerűen ötvöző leszerelési vitában vállalt aktívabb szerepet is.
Nyugat-Európára tekintve: a meghatározó jelentőségű London–Párizs–Bonn háromszögben e 12 hónap során fokozatosan feloldódott az aggodalmas bizalmatlanság, amely a szovjet-amerikai rakéta-megállapodást követte. A szovjet „ellenségkép” módosulásával a kezdeti tagadás álláspontja helyett a nyugat-európai középhatalmak erőfeszítései 1988 derekán elsősorban az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő térség hagyományos fegyveres erőinek kiegyensúlyozott és ellenőrizhető csökkentésére irányultak. Ennyiben beleilleszthetők az általános szovjet, ill. amerikai törekvések keretei közé.
A két világhatalom geopolitikai helyzete között meglévő különbség termelte ki azokat az aszimmetriákat, amelyeknek megszüntetése a hagyományos fegyverzet és haderők csökkentésének első és alapvető feltétele. Ennek felismerése 1988 derekán már felvillantotta azt a lehetőséget, hogy ezt követően összezsugorodjék – vagy részben meg is szűnjék – a két világhatalom katonai jelenléte az európai kontinens szívében, történelmileg új fejezetet nyitva annak a földrésznek a sorsában, amelynek centruma a II. világháború befejezése óta a két katonai blokk közvetlen szembenállásának terhét kénytelen viselni.
Gömöri Endre
