Gazdaság
Gazdaság
A világgazdaság állapotát – mintegy a világpolitikai események súlyelosztásának tükörképeként – az a küzdelem jellemezte, amelyet a szocialista országok önmaguk strukturális lényegével folytattak. A mindent meghatározó – szinte elsöprő erejű – felismerés az volt, hogy az évtizedekig a „szocializmus” közgazdasági fogalmát tévesen kisajátító, alapjában sztálinista tervutasításos túlcentralizált gazdasági modell működésképtelen. További erőszakolása csak katasztrofális gazdasági csődhöz, a fejlett tőkés világtól való már-már minőségi méreteket öltő elmaradás további súlyosbodásához vezethet. Kimondva vagy ki nem mondva, e 12 hónapban ez a felismerés az összes szocialista országban megerősödött. (Kivétel volt az NSZK-hoz fűződő gazdasági kapcsolatai miatt sajátos helyzetben levő NDK, valamint a legprimitívebb neosztálinista gazdaságpolitika sajátos változatát alkalmazó Románia.)
A legnagyobb – és a többi szocialista ország mozgási lehetőségeit is behatároló – problémát a szovjetunióbeli gazdaságpolitikai áttörés elmaradása jelentette. Hiába hagyja jóvá 1987 nyarán az SZKP Központi Bizottsága a gazdaságirányítás gyökeres átalakításáról szóló pártdokumentumot, a vállalati önállóságról szóló törvényt, a központi szisztéma változatlanul tovább élt és az 1988 nyarán tartott pártértekezleten Gorbacsov kénytelen volt megállapítani: az állami megrendelések kötelezően teljesítendő rendszerének segítségével a tervhivatali és minisztériumi bürokrácia még mindig átmenti a tervutasításos rendszer lényegét.
1987 és 1988 fordulóján nyilvánosságra hozták a kolhozok új alapszabály-tervezetéről szóló rendkívül progresszív dokumentumot, majd (csaknem 20 év óta először) megtartották a kolhozparasztok össz-szövetségi kongresszusát. Itt komoly, a radikális reformirányzatnak megfelelő elvi döntések születtek, mindenekelőtt a csoportos vagy családi munkaszerződések megkötéséről és az eddig gúzsba kötött háztáji gazdálkodás lehetőségeinek kiterjesztéséről. A pártkonferencia ezzel kapcsolatban is kénytelen volt leszögezni, hogy az apparátus (Gorbacsov: 18 millió ember, akik 40 milliárd rubelbe kerülnek) a gyakorlatban szabotálja ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtását. Smeljov, a radikális reform-közgazdász szándékosan dramatizált fogalmazása szerint a meghirdetett önállóság ellenére a mezőgazdaságban a gazdálkodóknál „mindent az utolsó uborkáig besöpörnek”.
Az eddigi irányító apparátus ellenállása olyan erejű, hogy a pártkonferencia tanúsága szerint az elkötelezett reformszárny is kompromisszumokra kényszerül. A Gorbacsov-beszámolóban sem szerepelt a realitások által megkövetelt súlyának megfelelően a piacgazdálkodás követelése, még kevésbé a tulajdonformák felülvizsgálata és az igazán nagyszabású nyitás igénye a szövetkezeti és magánvállalkozások felé.
Különböző feltételek között és távolról sem azonos megközelítési módokon, de ugyanezzel a problémakomplexummal birkóztak az elmúlt 12 hónapban az elvben reformpolitikát meghirdető szocialista országok. Bizonyos mennyiségi változások kétségkívül történtek. Ilyen volt Csehszlovákia óvatos és fenntartásokkal körülbástyázott fordulata a piacgazdasági nyitás irányába. Jugoszlávia legutóbbi esztendejének keserves gazdaságpolitikai fordulatai végül is egy kifejezett piaci nyitás kísérletéhez vezettek, beleértve a valutapiac felszabadítását és a import liberalizálását. Lengyelországban, ahol a népszavazás elvetette a reformprogram meggyorsításának gondolatát, a kormány a megfelelő korrekciókkal mégis beindította a reformprogram második szakaszát, amely ugyancsak piacorientált módosításokat irányoz elő.
Egy teljesen „más világban”, nevezetesen az ázsiai szocialista országokban is a piacgazdaság irányába mozdultak el. 1987 késő ősze, a kínai pártkongresszus óta a világ legnagyobb lélekszámú országában a konzervatívok visszaszorításával megerősödött a reformkurzus; Vietnamban pedig egy valóságos gazdasági katasztrófa nyomása ébresztette rá a vezetést a radikális gazdasági fordulat szükségességére.
A történelmi trend így – a vázolt konfliktusok és kudarcok ellenére – az elmúlt 12 hónapban egyértelműbbé vált a szocialista országokban. Középtávon viszont egyelőre megoldatlan probléma, hogy a progresszív reformprogramokat olyan körülmények között kellene végrehajtani, amelyek a tűrőképesség határát súroló áldozatokat követelnek a lakosság többségétől.
Ami a fejlett tőkés országokat illeti: az időszakot lezáró, Torontóban tartott gazdasági csúcsértekezlet megállapíthatta, hogy a 7 legfontosabb és legfejlettebb tőkés ország gazdaságát kiegyensúlyozott növekedés, alacsony és kézben tartott infláció, valamint néhol még viszonylag magas, de általában csökkenő tendenciájú munkanélküliség jellemzi. Az említett 12 hónap végén ez azért is figyelemre méltó teljesítmény, mert egyébként ez az időszak nem szűkölködött sokszor drámai konfliktusokban.
Az egész 12 hónapot végigkísérte a dollár árfolyam-alakulásának problémája. Ez szorosan összefüggött azzal a már korábban kibontakozott külkereskedelmi-pénzügyi pozícióharccal, amely az Egyesült Államok, a Közös Piac és Japán háromszögében a megelőző 12 hónapos időszakot is jellemezte. Ezúttal 1987 októberének derekán a háromszoros amerikai tőzsdepánik nyomán a dollár árfolyama addig alig tapasztalt mélységekbe zuhant. A tőzsdepánikot követő nemzetközi gazdasági viták során egyértelműen kiderült, hogy az amerikai fizetési és külkereskedelmi deficitet tartják felelősnek a dollár már-már destabilizáló hatású eséséért. Ugyanakkor a megelőző 12 hónapos időszakhoz hasonlóan nyilvánvaló volt, hogy az amerikai gazdaságpolitika a külkereskedelmi és exportpozíciók javításának eszközét látja a viszonylag alacsony dollárárfolyamban. Az év fordulóján a Hetek külön nyilatkozatban állapították meg, hogy az árfolyamok túlzott ingadozása destabilizáló hatású, és a meghatározó jelentőségű dollárárfolyamot racionális határok között kell tartani Az időszak végére (amikor a dollár az amerikai külkereskedelmi mérleg kedvezőbb alakulása következtében megerősödött) ezt a feladatot alapjában véve teljesítették.
Az októberi krach napjaiban jegyzett 125 jenes és 1,60 márkás dollárárfolyam 1988. július elejére 130 jen, ill. 1,8 márka volt. Ezeknek az adatoknak az összehasonlítása jelzi, hogy a sokszor spekulatív és szándékosan dramatizált pénzügyi fejlemények mögött egy rendkívül stabil gazdasági mechanizmus húzódik meg. Ezen a stabil gazdasági mechanizmuson belül konfrontálódnak egymással az ellentétes érdekek. A konfrontáció azonban nyílt. Az egyes államok (ill. – a Közös Piac esetében – integrációs szervezetek) nemzetgazdasági és integrációs gazdasági érdekeikért nyíltan harcolnak. Ugyanez a folyamat érvényesül magán az integráción belül is. Éppen a konfrontáció élessége és nyitottsága teremti meg a nem látszólagos, hanem tényleges kompromisszumok lehetőségét.
Különösen érzékletesen mutatkozott meg mindez a Közös Piac esetében. E 12 hónapos időszakban az EGK döntő lépéseket tett az 1992-re megvalósuló, teljesen integrált belső piac megszervezése felé. Különösen jelentős, hogy a tőkék szabad áramlását szabályozó, kulcsfontosságú feladatot megoldották. 1988-ban, az EGK hannoveri csúcsértekezletén megmutatkozott, hogy nincs visszafordulás az egységes nyugat-európai piac felé vezető útról, noha olyan lényeges kérdésekben mint a közös európai jegybank vagy a közös európai valuta létrehozása, továbbra is fenn maradtak az ellentétek
Érthető, hogy ilyen körülmények között a Közös Piac gazdasági vonzása rendkívül erős. Az EGK és a KGST képviselői között június végén aláírt közös nyilatkozat, amelynek következményeképpen a KGST-országok diplomáciailag elismerik az EGK-t mint integrált szervezetet, ennek a vonzásnak az egyik tünete. Még akkor is, ha a szocialista szférában mutatkozó gazdasági válságjelenségek, valamint a konvertibilitás hiánya a két szervezet kapcsolatát még jó ideig a klasszikus centrum–periféria viszonyra szűkíti, amelyben a „fejlett centrum” szerepét az EGK tölti be.
A megelőző 12 hónapos időszakhoz képest semmiféle érdemleges mozgás nem volt tapasztalható a harmadik világ gazdasági helyzetében. Annál is inkább, mert a Föld lakóinak száma 1987 derekán lépte át az 5 milliárdos küszöböt. Ebből 1 milliárd ember a legutóbbi 12 év alatt született, és az ezredfordulóig várhatóan újabb 1 milliárddal nő a Föld lakóinak száma. A világgazdasági szempontból legfeszítőbb probléma az, hogy a demográfiai robbanás övezetei egybeesnek azokkal az övezetekkel, ahol a gazdasági gondok a legsúlyosabbak. Ennek olyan gazdasági kihatásai vannak, amelyek megsemmisíthetnek minden olyan erőfeszítést, amely az 1 főre jutó nemzeti jövedelem növelésére irányul. S ehhez képest másodlagos vagy harmadlagos jelentőségűek azok a javaslatok, amelyek különböző módszerekkel (átütemezés, kamatszint befagyasztása, adósság-elengedés, vállalati részvények átengedése adósság fejében stb.) a harmadik világ adósságproblémáinak enyhítését célozzák A torontói csúcson 1988 derekán a korábbinál hajlékonyabb és engedékenyebb módon vizsgálták ezeket a lehetőségeket. Feltételezhető és remélhető, hogy hasonlóan hajlékony megközelítést alkalmaznak majd azoknak az európai szocialista országoknak az esetében, ahol az adósságszolgálat teljesítése paradox módon a piacorientált reform végrehajtásának akadályává vált.
Gömöri Endre
