A 80-as évek sikereszközei – az értékpapírok
A 80-as évek sikereszközei – az értékpapírok
A pénzzel kapcsolatos ügyletek, a megtakarítások újraelosztásának nemzetközi szinten mind jelentősebb eszközei az értékpapírok. Pénzre szóló követelést ugyanis vagy bankbetét formájában, vagy értékpapír révén lehet felhalmozni. Az értékpapír tehát egyszerre hitel- és fizetési eszköz. A klasszikus definíció szerint az „értékes papír” valamilyen vagyonnal kapcsolatos jogot megtestesítő forgalomképes okirat.
Kezdetben kézzel írták őket, majd tömeges elterjedésük már a nyomdatechnikát igényelte. A hamisítások megelőzésére az értékpapírok akárcsak a bankjegyek – egyedi, aprólékos mintázatú, ezáltal nehezen utánozható – nyomtatványok. Általában két részre oszlanak: a köpeny vagy előlap tartalmazza a legfontosabb információkat (típus, kibocsátó, névérték, kamatozás, lejárat stb.); a szelvényív a szelvényekből (kuponokból) áll, ezek ellenében teljesítik az esedékes kifizetéseket (osztalék, kamat stb.).
Mai, elektronizált világunkban az értékpapírok jelentős része eltűnt fizikai valóságában. A viszonylag rövid lejáratú értékpapírok nagy száma és rövid élettartama, valamint a számítógépesített nyilvántartások elterjedése azt eredményezte, hogy ilyen típusú értékpapírok adásvételekor csak az érintett számlákon vezetik át a megfelelő könyvelési tételeket.
Az értékpapírokat különbözőképp osztályozzák a közgazdászok aszerint, hogy mit tekintenek az értékpapír lényegének. Aki azt a jelenbeni pénzösszeget tartja fontosnak, amit az értékpapírért kapni lehet, három alapvető fajtát nevez meg: a váltót, amely nem képvisel hozadékot, csak visszafizetést; a kötvényt, amely hozadékot (kamatot) és törlesztést is képvisel; és a részvényt, amely csak hozadékot képvisel, de visszafizetést csupán esetlegesen (ha felszámolják a részvénytársaságot).
Az értékpapírok fajtái történelmileg, földrajzilag (országonként) rendkívül változatosak; ma is születnek új formák. Csoportosításuk alapja: 1. az értékpapírban foglalt jog; 2. az átruházási lehetőség; 3. a hozam; 4. a lejárat; 5. a forgalomképesség; 6. különböző forgalmi szempontok; 7. a kibocsátó.
1. Alapjában követelést, részesedést vagy valamilyen áruval kapcsolatos jogot foglalhatnak magukban. A követelést megtestesítő értékpapírok tipikus fajtái: a váltó, a csekk, az adósságlevél, az adóskötelezvény, a kötvény. A részesedési jogot megtestesítő értékpapírok közül legjellegzetesebb a részvény. Az áruval kapcsolatos jogokat megtestesítő értékpapírok szerepe az, hogy olyankor biztosítanak valamely áru feletti rendelkezési jogot, ha az egyébként természetes úton nem lenne lehetséges. Ide tartoznak a különböző jelzálogbejegyzések, hajóraklevelek, közraktárjegyek stb.
2. Átruházási lehetőségük szerint az értékpapírok lehetnek bemutatóra, névre és rendeletre szólóak. A kötvények és részvények zömmel bemutatóra szólnak – a papírban foglalt összes jog az ilyen értékpapír egyszerű átadásával átszáll az új tulajdonosra. A rektapapírok, azaz a névre szóló értékpapírok forgalomképessége lényegesen kisebb, mert ahhoz, hogy az ilyen papírokat más tulajdonába adják, időigényes jogi eljárás szükséges. A rendeletre szóló értékpapírok átruházása csak ún. forgatással (általában a hátoldalra írt nyilatkozattal) történhet. Ez az eljárás, mint ahogy a rendeletre szóló értékpapírok köre is, törvényileg megszabott, ill. korlátozott. E papírok legfontosabb fajtái: a váltó, a csekk és a névre szóló részvény.
3. Az értékpapírok lehetnek nem kamatozók, fix vagy változó hozamúak és ezek kombinált formái. A formailag nem kamatozó értékpapírokat diszkonttal – leszámítolással – értékesítik, ilyen pl. a váltó. A kötvény klasszikus formája fix kamatozású; előre meghatározott, mindig ugyanakkora (a névértékre vonatkozó – nominális – kamatlábnak megfelelő) összeget fizet. A részvény a változó hozamú értékpapírok tipikus képviselője, a befektetett tőke arányában osztalékra jogosít (már amennyiben a vállalkozás haszonnal jár). A kötöttségek oldására az utóbbi évtizedekben sok újfajta konstrukció jött létre: pl. a változó kamatozású kötvény (income bond) és az átváltható kötvény (convertible bond). Ez utóbbi a rendes fix kamatozáson felül azt a lehetőséget adja tulajdonosának, hogy meghatározott időn belül névértéken beválthatja kötvényeit a cég részvényeire (ha megtartja, akkor természetesen törlesztéskor visszakapja a pénzét).
4. Rövid – egy évnél nem hosszabb – lejáratú értékpapír pl. a kincstári váltó (T-bill), általában a kereskedelmi váltók, rendszerint a betéti bizonylatok (CD). Az 1–5 éves, azaz középlejáratú értékpapír tipikus fajtája az államadósságot megtestesítő kincstárjegy (T-note). Hosszú – 5 éven túli lejáratú értékpapírok: a záloglevelek (ingatlanok jelzálogi lekötésével biztosított értékpapírok), a kincstári kötvények (T-bond vagy gilt). De léteznek lejárat nélküli értékpapírok is, pl. a részvény vagy néhány ún. örökjáradékos kötvény.
5. Az értékpapírok feloszthatók közforgalomra szánt (tehát bárki által megvásárolható) és csak meghatározott (az arra jogosult) körben forgalmazható papírokra.
6. Az értékpapírokat forgalmi szempontból a tőzsdén vagy jegyzik, vagy sem (ezek az ún. magánkibocsátások). Megkülönböztethetők továbbá aszerint is, hogy belföldi vagy nemzetközi forgalomra szánják-e őket (ez utóbbiak két fajtája a külföldi és az eurokötvény).
7. A kibocsátó is lehet a kategorizálás alapja. Így vannak állampapírok (szokás ezeket további két csoportba sorolni: a kincstár, a vasút és a posta által, ill. a helyi önkormányzatok – tanácsok – által kibocsátott papírok), pénzintézetek által és gazdálkodó szervek által kibocsátott papírok.
Az értékpapírok árfolyamát általában a névérték százalékában fejezik ki. Ám mivel az értékpapírok különböző hozamúak, s egyidejűleg árfolyamuk is gyakran változik adott pillanatban a jövedelmezőség kiszámítása, netán többféle (egymástól eltérő konstrukciójú) értékpapír jövedelmezőségének összehasonlítása nem egyszerű feladat.
