Afganisztán
Afganisztán
Befejeződött egy szakasz Afganisztán vérzivataros történelmében. És az új „időszámítás” kezdete után folytatódott a vérontás…
Az 1988 ápr.-ban megkötött genfi megállapodásnak megfelelően egy hónappal később megkezdődött az 1979–80 fordulóján bevonult szovjet csapatok kivonása. (A közzétett keserves mérleg: több mint 13 000 halott, 35 000 sebesült. A lelki sérültekről, a pszichés ártalmakról nincs statisztikai kimutatás; a trauma az egész Szovjetuniót megrázta, anyagi áldozatát évi 5 milliárd rubelben jelölte meg Nyikolaj Rizskov miniszterelnök 1989-ben, s hosszú távon az erkölcsi kár is jelentős.) Bár előfordult, hogy a kormányellenes mudzsáhed gerillák fokozódó aktivitására hivatkozva leállították a csapatkivonást, a végső terminust gondosan betartották.
1989. febr. 15-én egy, már napok óta rendkívül intenzív légihíd jóvoltából a kabuli repülőtér munkáját irányítók és néhány utóvédfunkciót betöltő elitegység tagjai is eltávoztak Afganisztánból. A több mint 100 000 fős „korlátozott létszámú kontingens” utolsó katonái is búcsút vettek a hadszíntértől. Így – az ellentétes jelentések és célzatos „leleplezések” dacára – Kabulban csupán a népes szovjet nagykövetséget védő egységek és néhány miniszteriális tanácsadó maradt.
Sűrű találgatások és feszült légkör, gazdasági ostromállapot és fenyegető terrorakciók hírei uralták az immár jó 2 milliósra duzzadt afgán fővárost 1989. febr. derekán. A mudzsáhed gerillák fojtogató blokádja miatt heteken át nem érkezett meg a szovjet határ felől elindult konvoj. A városban hetekig nem lehetett benzint kapni – végül már a mindig élénk bazárban sem! Hiánycikké vált a liszt, a pékségek előtt hajnaloktól kezdve végeláthatatlan sorok kígyóztak. Az utcákon a szokottnál is több volt a katona. A saját adatai szerint több mint 200 000 tagot számláló Afganisztáni Népi Demokratikus Párt valamennyi tagja fegyvert fogott. Félretették (talán csak átmenetileg) a soraikat hagyományosan megosztó frakciós ellentéteket
Mintegy a Kabul elleni pszichológiai hadviselés részeként a nyugati országok (majd később átmenetileg Magyarország is) hazarendelték diplomatáikat. Városszerte szállingóztak a készülő nagy leszámolás hírei. Pakisztánban – jelentős külső közvetítési erőfeszítések és nyomás árán – összeült a mudzsáhedek választott nagytanácsa, a súra, hogy megalakítsa vezető szerveit, szavaik szerint persze már Afganisztán törvényes közhivatalait. A pakisztáni diplomácia (a Nyugat és néhány öböl menti állam) kulisszák mögötti munkája szinte teljesen eredménytelen maradt. Az Iránban székelő mozgalmak kevesellték képviseleti arányukat és távol maradtak. A Pakisztánban székelő „hét vezér” többször is megszakította alkudozását. Végül „egeret szültek a vajúdó hegyek”: igencsak kétes értékű kompromisszummal véget ért a súra, úgy, hogy még az emigránskormányzat tárcáit sem sikerült egyértelműen szétosztaniok.
Még a tárgyalások időszakában is véres leszámolásokra került sor a mérsékeltnek mondott (kompromisszumra inkább hajló ill. a Rómában élő exkirály támogatására kész) mozgalmak s a muzulmán fundamentalistának címkézett szélsőségesek között. Ezek legerősebbike, az Iszlám Párt (Hezb-i Iszlami) a külügyi tárcát verekedte ki magának Gulbuddin Hekmatiar külügyminiszter később ázsiai körutat tett az emigráns kormány elismertetése érdekében – kevés sikerrel.
Rendszeres nyilatkozataiban Hekmatiar határozottan síkraszállt a kabuli rendszer megdöntése, a „kommunisták” megbüntetése és a Szovjetunió által fizetendő háborús kártérítés követelése mellett. Kijelentette, hogy a mudzsáhed gerillák hetek alatt beveszik a nagyvárosokat, ölükbe hullik Kabul, ahol már régen működik „ötödik hadoszlopuk”, 6 hónapon belül választásokat tartanak és végérvényesen legalizálják uralmukat.
Nem így történt. Az ellenzék összehangolt támadásainak célpontjául a Kabul és a pakisztáni határ között félúton fekvő tartományi székhelyet, Dzsalálábádot választották. A támadó hadműveletek összehangolását a pakisztáni titkosszolgálat végezte. Óriási erőket összpontosítottak a város köré, támogatóiktól dőlt a muníció. Voltak olyan hetek amikor Kabulból csak helikopterről tudták ellátni a várost védő kormánycsapatokat. De kitartottak, sőt, az első hetek dezertálási hullámai elapadtak, és az erőt merítő védők több ellenoffenzívával tisztogatták meg a környező vidékeket.
A tél enyhültével több fronton is támadni kezdték a Nadzsibullah-rezsim állásait, ám a rendszeressé váló terrorakciókon, rakétatámadásokon és robbantásokon kívül nem sikerült jelentősebb hadműveletet végrehajtaniuk. A politikai tárgyalásokra inkább hajló és a tábornokokat visszaszorítani szándékozó pakisztáni kormányfő, Benazir Bhutto végül menesztette a titkosszolgálatokat koordináló tábornokot, Aszlam Béget, és újfent közvetítőtárgyalások kezdődtek a „hátsó nemzetközi frontszakaszokon”.
1989 nyarán Stockholmban ismét tárgyalóasztalhoz ültek az eddig félsikert hozó genfi egyezmények garantáló hatalmainak, a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak a képviselői. Ám a kiszivárgott hírek szerint itt sem sikerült áttörést elérni. Mindkét fél a másik fegyverszállításainak leállításától tette függővé saját hasonló lépését. Washingtonban már korábban bejelentették, hogy folytatják a mudzsáhedek fegyverutánpótlását. Így aligha keltett meglepetést, hogy a pár nappal később (aug. elején) Kabulba látogató Sevardnadze szovjet külügyminiszter kijelentette: Moszkva minden lehetséges katonai segítséget megad az afgán kormánynak, bár „kölcsönösségi alapon a moszkvai vezetés kész bármely pillanatban fölfüggeszteni a fegyverszállításokat”.
Lényegesebbnek tetszik a szovjet diplomácia vezetőjének azon megállapítása, miszerint a szovjet csapatok teljes kivonása óta eltelt első fél év egyértelműén azt bizonyította, hogy az afganisztáni konfliktust katonai eszközökkel nem lehet rendezni. A térség erőviszonyai alighanem azáltal is módosultak, hogy Khomeini ajatollah halála után – és Rafszandzsáni iráni elnökké választását követően – az új teheráni vezetés immár támogatja az afgánközi párbeszédet és egy széles alapokon nyugvó koalíciós kormány létrehozását.
Az ellenzék szélsőségei keményen megbírálták az addig sokuk számára eszmei „zsinórmértékül” szolgáló teheráni irányvonal módosulását. Ám az elméleten túl volt elég gondjuk a gyakorlattal is. A pakisztáni bázisú mudzsáhedek ugyanis nemcsak szavakban és szavakon viaskodtak egymással, hanem ellentéteiket olykor fegyveres úton kísérelték meg elsimítani. Kiváltképp Gulbuddin Hekmatiar radikális híveit vádolták többször is azzal, hogy a belső afgán frontokon nem a kabuli kormányzat képviselőire, hanem a rivális gerillamozgalmakra irányították az össztüzet. 1989 nyarán hónapokig tartó elmérgesedett vita bizonyította be újfent, hogy a mudzsáhedek mérsékeltebb csoportjainak lemészárlásáért az „Iszlám Párt” martalócai voltak felelősek.
Az ellenzéki erők „állásait” az elmúlt esztendőben az is zavarhatta, hogy több százas létszámú egységeik álltak át a kormánycsapatok oldalára és hogy a kabuli kormány – hivatalos nyilatkozatok nélkül is! – folyamatos tárgyalásokat folytatott az ország határain belül aktív gerillacsoportok vezéreivel. Ezek a „belső parancsnokok” gyakorta vádolták azzal a Pakisztánban székelő vezetőket, hogy a frontoktól távol csupán tulajdon meggazdagodásukkal vannak elfoglalva (a segélyszállítmányok dézsmálása révén többen csakugyan zsíros falatokhoz jutottak). A kabuli kormány nemcsak büntetlenséget ígér kompromisszumra kész ellenfeleinek, hanem a saját eddigi „feudumaik” fölötti változatlan ellenőrzési és védelmi jogot is, és persze anyagi támogatást.
Nem kétséges, hogy Kabulban „lenni vagy nem lenni” kérdésfölvetéssel indulnak harcba. A hadsereg fölszereltsége bebizonyította, hogy szovjet jelenlét nélkül is nagyobb ellenállásra képes, mintsem ellenfelei feltételezték. Egyben a szovjet csapatkivonással megsemmisült az ellenzékieket összekötő legfőbb propagandisztikus érv, miszerint hitetlen külső betolakodókkal szemben vívják a dzsihádot, az iszlám „szent háborúját”.
Miközben rendszeressé váltak a találgatások a kabuli kormányzaton belüli frakciós harcok kiújulásáról és egy esetleges katonai puccs veszélyéről, Nadzsibullah elnök még az általa fölváltott Babrak Karmal öccsét, Mahmud Barjalait is miniszterelnök-helyettessé nevezte ki, hogy az egység látszatára is ügyeljen. Időközben ezzel párhuzamos döntés szülefett a kormány átalakításáról: a pártonkívüli miniszterek helyére ismét az ANDP elkötelezett aktivistáit állították, a kabinet irányítását ismét a pártveterán Szultán Ali Kestmand vállalja magára.
A frakciós viszály állandósult veszélyét és egy katonai hatalomátvétel esélyét is következetesen cáfolták. A hadsereg fegyverutánpótlása nemcsak folyamatos volt, hanem új (nagyobb hatótávolságú) rakétákkal erősödtek, sőt jelképes értékűnek mondható, hogy legfőbb támogatójuk jóvoltából 1988. szept.-ben afgán űrhajós járhatott a szovjet Mir űrállomáson.
Külföldi megfigyelők feltételezései szerint tehát a fegyveres és diplomáciai frontszakaszokon is folyik az ádáz tusa. A hagyományosan zord kontinentális tél beálltáig még jelentős katonai erőpróbákra kerül sor, és folytatódik az alkudozás ki kit tud szövetségesként megnyerni magának az ellenfél soraiból. Nadzsibullah pártfőtitkár-elnök többször is fölajánlotta lemondását, amennyiben ez a végső megbékélés célját szolgálná. Nem lehet kizárni, hogy az 1978. ápr.-i „forradalom” néhány legelkötelezettebb hívének távozása árán végül is résnyire megnyílhatnak a megegyezés kiskapui. De bárhogy történjék is, Afganisztánnak évszázadok óta nem volt országos hatókörű központi kormánya. Így bármilyen kompromisszumnak meglesznek a beépített aknái, lesz fegyveres ellenzéke. Egyszóval véget ért egy vérzivataros korszak, ám bizonyosra vehető, hogy ebben a viharos múltú közép-keleti államban folytatódni fog a vérontás – egyhamar nem következhet be a végső búcsú a fegyverektől.
