Író és Imám
Író és Imám
Bár hivatalosan azóta sem ért véget, pár hét híján nyolcéves háború jutott nyugvópontra 1988. aug. 20-án, amikor életbe lépett Irak és Irán ENSZ-közvetítéssel elért aug. 8-i fegyverszüneti megállapodása. Ha volt valaha drágább hadszíntéri „döntetlen”, akkor az irak–iráni háború alig marad el tőle, hiszen a két közép-keleti ország pusztító küzdelmében már évekkel korábban szinte rögződtek a – mindössze pár km-rel errébb vagy arrébb mozduló – frontvonalak. Megint kiderült, hogy egy háborút könnyebb elkezdeni, mint befejezni: Bagdad és Teherán esztendőkön át folytatta a kilátástalan csatákat, s ez mindkét állam nemzetgazdaságát tönkretette. Irán esetében jó néhány megfigyelő már évek óta gyanította, hogy a teheráni rendszer – s főképpen annak radikálisnak minősített szárnya – képtelen szabadulni a háború folytatásának tehetetlenségi nyomatékától.
Épp ezért majdnem mindenki bizonyosra vette, hogy az értelmetlen háború abbahagyásával az iráni politikai küzdőtéren kiéleződnek a harcok, amelyeket még inkább szítottak a mindenható vezető, Khomeini ajatollah utódlásával kapcsolatos számítgatások.
Az 1979-es iráni forradalom vitathatatlan vezére élete kilencedik évtizedének vége felé közeledett, s ahogy terjedtek a hírek súlyosbodó állapotáról, úgy fokozódott a teheráni feszültség. Ebben a különleges helyzetben bombaként robbant 1989 télutóján a Rushdie-ügy.
Az indiai muzulmán családból származó, de már jó ideje Nagy-Britanniában élő Salman Rushdie 1988. szept.-ben jelentette meg Sátáni strófák c. szürrealisztikus stílusú könyvét. A tagadhatatlanul bonyolult és messze vezető asszociációkkal terhes regényben egy hamis próféta „karrierjének” képét rajzolja meg az író, aki kétségtelenül ironikus módon kezeli az iszlám hit legfontosabb tételeit és történeteit. Mohamedán olvasói hamar úgy döntenek, hogy a vallás legfőbb prófétájának, Mohamednek megengedhetetlen kigúnyolását olvassák ki a regény lapjairól, noha a sokszoros áttétel folytán valóban nehéz megítélni, mi az író valóságos véleménye, s mi az, amit úgy ad hősei szájába, mint eleve elítélendőt. A fogadtatás azonban egyáltalán nem volt „áttételes”.
Az iszlám világ már 1988 őszén megbolydult. A könyvet ugyan nem adták ki azokban az országokban, ahol a mohamedán vallás az uralkodó, de híre természetesen mindenhová eljutott. Legelőször azok a Nagy-Britanniában élő moszlimok kezdtek háborogni, akiknek a sorába korábban magát Rushdie-t is számíthattuk. Nem szabad elfelejteni, hogy az iszlám hívők számára a másvallásúaknál is elítélendőbb – a Korán szerint kifejezetten halállal büntetendő – a hitehagyott, tehát aki megtagadja az „igazhitűek” vallását.
A vihar azonban voltaképpen lassan kerekedett a Rushdie-könyv körül, hiszen a mű a publikálását követő első hónapokban még nem vált világpolitikai üggyé. Történetesen Pakisztánban lett azzá, amikor ott a választásokat a nem egyértelműen vallási alapokon álló Benazir Bhutto pártja nyerte meg, s a csalódott szélsőséges muzulmán körök jó ürügynek vélték tiltakozó tüntetések sorozatának szervezésére a Rushdie-könyvet. A demonstrációk hamar átterjedtek India moszlim rétegeire, miközben Nagy-Britanniában a viszonylag kis létszámú iszlám közösségek lankadni kezdő íróellenes háborgása e távoli tüntetésektől kapott új lendületet. Salman Rushdie azonban még vígan élhette életét, mígnem egyszeriben minden megváltozott a Khomeini ajatollah által kiszabott halálos ítélettel.
Ha némiképp megkésve is, Irán első számú vallási és politikai vezetője 1989 elején „felfedezte” a Rushdie-könyvet, s azonnal ki is átkozta, a lehető leghatásosabb módon. Khomeini – szöveghűen követve a Korán előírásait – halálos ítéletet mondott ki a hitehagyottra, s felszólította a világ mohamedánjait, hogy amelyikük teheti, a lehető legteljesebb megdicsőülés reményében maga hajtsa végre a kivégzést. Az ügy egyszeriben diplomáciai világbotránnyá volt, lévén Salman Rushdie brit alattvaló. A nyugati kormányok elfogadhatatlannak tartották egy állampolgár nyilvános, államhatárokat semmibe vevő halálra ítélését egy írásműért, s vele a Teheránból érkező világméretű cenzúrázási törekvést. Egyfelől a brit és általában véve a nyugati szuverenitás, másfelől a fejlett civilizáció publikációs normái kerültek frontális összeütközésbe azokkal a középkori ihletésű vallási szabályokkal, amelyeket a Khomeini döntését sietve és látványosan támogató teheráni vezető körök képviseltek. Az persze mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a háború befejezése után a Nyugathoz nyitni próbáló teheráni szárny került jószerivel lehetetlen helyzetbe, hiszen képviselői nem kockáztathatták meg az akárcsak burkolt szembeszegülést sem az ajatollah akaratával.
Szabályos láncreakció kezdődött, hiszen mind a nyugati fővárosok, mind Teherán politikai kényszerpályára kerültek, kölcsönösen eszkalálva egymás figyelmeztetését és fenyegetését. Holott a nyugati vezető körök – éppen Khomeini közelgő halálára számítva – a legkevésbé sem óhajtották e kritikus időszakban elvágni az Iránnal nagy nehezen újra kiépített kapcsolatokat. A büntetés elleni szankciók azonban elkerülhetetlenek voltak, hiszen Teheránban hatalmas tüntetések visszhangozták a Rushdie-ra kimondott halálos ítéletet, s a brit rendőrségnek gyakorlatilag illegalitásba kellett helyeznie, rejtekhelyen elbújtatnia a fenyegetett írót.
Az iszlám világ eközben kezdett ingadozni, hiszen elsősorban a szunnita mohamedánok maguk is zavarónak érezték a kisebbségi síiták által szinte rájuk kényszerített kampányt. De mivel a szunnita dominációjú országokban is egyre erősebbek a fundamentalista mozgalmak, s mert Rushdie könyvében tagadhatatlanul jócskán akadnak a higgadtabb mohamedánokat is okkal zavaró részletek, csak kevés olyan iszlám közéleti tényező akadt, mint a Nobel-díjas egyiptomi író, Maszhud, aki nyíltan visszautasította Khomeini ítéletét. Mégis úgy látszott, igazi fordulatot csak Khomeini ajatollah halála hozhat.
Amikor 1989 június elején Khomeini 89 éves korában megtért Mohamed hetedik paradicsomába, Teherán sebtében újjárendeződő politikai vezetése igyekezett túltenni magát a Rushdie-ügyön is. A nyári elnökválasztás egyedüli jelöltjének számító Rafszandzsani parlamenti elnök kezdett mind nyilvánvalóbban az ország első számú politikai vezetőjévé válni, s mint ilyen látogatott 1989 júniusában Moszkvába. Ugyanakkor Teheránból értésre adták, hogy az írói vétek beismerése és a formális bocsánatkérés Salman Rushdie részéről elősegítené a voltaképpen minden érdekeltet zavaró és gyaníthatóan Khomeinivel sírba szálló ügy lezárását – s így Teherán nyugati nyitását is. Kétségtelen, hogy amikor Khomeini ajatollah kis híján botrányba fúló temetésén a zabolázatlan tömeg egy pillanatra még a holttestet is kiborította koporsójából, Iránban ismét véget ért egy korszak.
