Lengyelország 1988–1989
Lengyelország 1988–1989
1988 őszén Lengyelországban új kormány alakult, annak a Mieczysław F. Rakowskinak a vezetésével, akit korábban sokan már félreállítottnak véltek. A miniszterek közé a politikában ismeretlen, ám sikeres menedzseri pályát befutott emberek kerültek, például az ipari tárca élére a milliomos magánvállalkozó (bár mellesleg LEMP-tag) Mieczysław Wilczek. Az új kormány rövid idő alatt számos törvényt terjesztett elő a vállalkozás szabadsága, a szektorsemlegesség, a piacgazdaság értelmében, emellett tovább liberalizálta a magánutazások szabályait és – a lakosság több évtizedes, mindeddig eredménytelen követelésének engedve – elfogadta november 11-ének, a lengyel függetlenség visszanyerése napjának (1918) nemzeti ünneppé nyilvánítását. Ennél is továbbmutatott az, hogy november 30-án élőadásban televíziós vita zajlott Lech Wałeşa és a hivatalos (bár egyre kritikusabb) szakszervezetek vezetője, Alfred Miodowicz között. Ezzel a Szolidaritás elnöke, akit évekig „magánszemélynek” nevezett a kormány szóvivője, visszatért a közéletbe.
1988–1989 fordulóján zajlott le két részletben a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságnak az a plénuma, amely elindított egy rendkívül jelentős változássorozatot – vagy talán inkább utat engedett neki A vezető párt elfogadta a politikai pluratizmust, az ellenzék működési jogát, és elismerte az 1982. őszi szakszervezeti törvény óta illegális, ám fennmaradt Szolidaritást. Ennek alapján kezdődhettek el február 6-án a kormány és a Szolidaritás több mint két hónapig tartó kerekasztal-tárgyalásai, amelyek azért jelentettek alapvető újdonságot, mert a törvényesen létező és működő politikai intézményrendszeren túlra terjesztették ki a párbeszédet. Ezt ugyan éppen a parlamentben számosan kifogásolták (hiszen a képviselők valóban szinte készen kapták, mit kell megszavazniuk – de mégis nekik kellett megszavazniuk, hogy a fordulat törvényes legyen), mégis ezáltal vált lehetővé az áttörés. A kerekasztalnál megállapodtak a köztársasági elnök intézményének létrehozásában (ezzel az Államtanács mint kollektív államfő megszüntetésében), a parlamenti választások szabályaiban, a szakszervezetekről és az egyéni gazdálkodók érdekképviseletéről szóló törvények módosításában, az egyesülési jog új szabályozásában. Emellett az albizottságok a gazdaság, a szociálpolitika, az oktatás, az egészségügy stb. számos kérdésében is megegyeztek. Az eredményeket jóváhagyta a LEMP Országos Értekezlete – itt már nem volt szükség arra, mint a januári kb-ülésen, hogy Jaruzelski első titkár és legközelebbi munkatársai lemondással fenyegetőzzenek, ezzel kényszerítsék ki a változásokat ellenző testületi tagok támogatását. A szejm jóváhagyta a törvényeket, egyedül a Független Diákszövetség (NZS) bírósági bejegyzésének – egyébként igen szerencsétlen – megtagadása borzolta fel a kedélyeket.
A választási megállapodás lényege az volt, hogy a szejmben előre elosztották a mandátumokat. A LEMP, a vele koalícióban lévő két kisebb párttal és 3 katolikus szervezettel együtt megkapta a mandátumok 65%-át (a LEMP önmaga azonban 50% alatt maradt), a helyek 35%-ára pedig az e szervezetektől független jelöltek pályázhattak a választópolgárok ajánlása alapján. Visszaállították viszont a háború után megszüntetett szenátust, és e korlátozott hatáskörű (de azért a törvények megbuktatására képes) felsőházba teljesen szabad választásokat írtak ki. A két fordulóra 1989. június 4-én és 18-án került sor. A Szolidaritás elnyerte a szejm összes, a koalíción kívülieknek kiírt mandátumát (tehát nem csak a kormánykoalíció iránt lojális pártonkívülieket szavazták le, hanem a Szolidaritáson kívül indult egyéb ellenzékieket, például az egyház által támogatott kereszténydemokratákat is!), a 100 szenátori helyből pedig 99-et. (A századik egy független üzletember, pártonkívüli.) A legnagyobb dilemmát azonban az okozta, hogy nem kapott kellő többséget az országos lista zöme, így éppen azok a reformer reálpolitikusok nem jutottak be a parlamentbe, akiknek a hallatlan változások jórészt köszönhetőek voltak. A választók nem az egyes személyek érdemeit mérlegelték, hanem 45 év politikájának egészét vetették el, sok érzelemmel és szenvedéllyel. Az így üresen maradt mandátumokra – vitatott jogi megoldással – a második fordulóban indíthattak új jelölteket a kormánykoalíció szervezetei, de ez a gondot nem oldotta meg.
A július 4-én megalakult új parlament valódi pluralizmust mutat. Ott ül számos olyan ellenzéki vezető, aki a korábbi években megjárta a börtönöket, a szükségállapot idején az internálótáborokat. Nincs viszont egység az ellenzék soraiban sem egy sor lényeges kérdésben, főleg a rohamosan romló gazdasági helyzet megoldása tekintetében. Az első nagy erőpróba a köztársasági elnök megválasztása volt, aki a fegyveres erők főparancsnoka is. Wałeşa kijelentette: a mai külső és belső körülmények között az államfőnek a koalíció köréből kell kikerülnie. Bush amerikai elnök és valamivel korábban Mitterrand francia elnök varsói látogatása során, de a Jaruzelskit fogadó brit és más vezetők is érzékeltették: a tábornokot tartják alkalmas vezetőnek. Számos nyilatkozat teszi ma már valószínűvé, hogy 1981 végén léteztek szovjet fegyveres beavatkozási tervek, a szükségállapot tehát esetleg valóban a kisebbik rossz volt. Mégis nagy volt az ellenállás Jaruzelskivel szemben, főleg éppen a szükségállapot miatt. Ő maga az utolsó pillanatig taktikázott, hogy elfogadja-e a jelölést – és ezzel legalább a szövetségesekből kikényszerítette az egyértelmű támogatást. Csakhogy kiderült, hogy a Parasztpárt és a Demokrata Párt számos képviselője nem engedelmeskedett saját pártja határozatának. Így Wojciech Jaruzelskit 1989. július 19-én egyetlen szavazatnyi többséggel választották meg a Lengyel Népköztársaság elnökévé, de ez is csak úgy volt lehetséges, hogy a Szolidaritás több képviselője, illetve szenátora el sem ment a két ház együttes ülésére, heten pedig tudatosan érvénytelen szavazatot adtak be. Így valójában az ellenzék segítette hozzá az államfőt a megválasztáshoz, amiért az érintetteket – és a megválasztottat is – igen éles támadások érik. Az érvénytelenül szavazók érvei: négy év múlva a megállapodások szerint már teljesen szabad parlamenti és közvetlen elnökválasztások lesznek. Addig azonban békés átmenetre van szükség, nem összeomlásra és katasztrófára. Ezért kellett most Jaruzelski államfő.
Az új elnök lemondott pártvezetői tisztségéről, a LEMP KB új első titkára Mieczysław F. Rakowski lett. Több régi pártvezető is lemondott, a kb titkárai közé új és fiatal erők kerültek. A párt Czesław Kiszczak tábornokot, belügyminisztert, az államfő bizalmasát javasolta a kormány élére, aki azonban 2 hét után kénytelen volt visszaadni megbízatását, mert nem sikerült megalakítania a kabinetet. Közben viszont a Szolidaritás vezetése megváltoztatta azt a véleményét, hogy a helyzet nem alkalmas az eddigi ellenzék kormányra lépésére. A Parasztpárt és a Demokrata Párt ugyanis – amellyel a LEMP elmulasztotta a koalíció új alapra helyezését, érdemi és tartalmas megállapodás megkötését – hajlandónak mutatkozott kormányszövetséget kötni a Szolidaritással. Ezzel felborult ugyan a kerekasztal-megállapodás azon lényeges része, amely szerint a LEMP és a 2 kisebb párt alkot – együttesen többséget képezve – tömböt a szejmben, ám Jaruzelski elnök elfogadta a realitásokat. Jelölése alapján pedig a parlament megválasztotta Lengyelország (sőt az összes szocialista ország) évtizedek óta első nem kommunista miniszterelnökét Tadeusz Mazowiecki személyében. A 62 éves katolikus jogász és újságíró 1980-ban a Szolidaritás legelső tanácsadói közé tartozott, a szükségállapot idején 1 évre internálták. Igen jó kapcsolatban áll az egyházi vezetéssel is.
Mazowiecki igen nehéz szakaszban kezdte el működését. A régi kormány aug. 1-jétől teljesen felszabadította a mezőgazdasági árakat, és e gazdaságilag indokolt, de kellően elő nem készített lépés meglódította az inflációt, miközben a rendkívül rossz ellátás nem sokat javult, így széles rétegek megélhetése vált szinte lehetetlenné. Az ennek nyomán kirobbant sztrájkok éppen az új kormányfő iránti támogatást jelezve enyhültek ugyan, ám nem vitás, hogy a most amolyan „se nem párt, se nem szakszervezet” Szolidaritásnak tisztáznia kell saját helyzetét – és viszonyát a részben „saját” kormányához amely azonban szintén kénytelen lesz népszerűtlen gazdasági intézkedéseket hozni. A radikális hangulattól tartva Wałeşa vonakodik a szervezeten belül demokratikus vezetőségválasztásokat tartani, amivel viszont támadási felületet nyújt az őt is árulónak tartó, a kommunistákkal és a szovjetekkel minden együttműködést elutasító, még Molotov-koktélokkal is fenyegetőző szélsőségeseknek. Tekintélye a kormányfőválasztás nyomán megnőtt ugyan, de ha az idő múlásával az emberek úgy érzik, hogy a választási győzelem, a parlamenti demokrácia, a legálissá vált, sőt kormányra került ellenzék ellenére sem javultak a mindennapi életkörülmények, fennáll a robbanás veszélye.
Az új helyzetben a katolikus egyháznak is újra meg kell határoznia szerepét. Vannak ellentétek a klérus és a Szolidaritás baloldali indíttatású vezetői között, s éledezni kezd a háború előtti soviniszta, antiszemita nemzeti demokrácia, amely a katolicizmusra hivatkozik, és egy szervezetét 1989 nyarán törvényesen is bejegyezték. Glemp bíboros-prímás egyik beszéde olyan antiszemita hangsúlyokat tartalmazott, amelyek éppen a lengyel társadalomban meglévő ilyesféle hajlamok miatt váltottak ki éles bírálatokat. Fontos esemény ugyanakkor, hogy helyreálltak az 1945-ben megszakadt lengyel-vatikáni diplomáciai kapcsolatok, 50 évvel elődje távozása után újra pápai nuncius érkezett Varsóba.
Hosszas tárgyalások után sikerült Mazowieckinek előterjesztenie kormánylistáját. Számos kulcspozíciót a Szolidaritás képviselőinek adott, köztük az egyik legismertebb vezetőnek, Jacek Kuronnak. A LEMP az eleve adottnak tekintett belügyi és honvédelmi tárcán kívül két gazdasági posztot is kapott, míg a vitatott külügyminiszteri helyre egy független, ám a Szolidaritáshoz közelálló szakember került. Nehezen, de tisztázódott a Parasztpárt és a Demokrata Párt helye is a kormányban.
