Szovjet „gubancok”
Szovjet „gubancok”
„Minden összegubancolódott. A fogyasztói piac kiélezett helyzete, a nemzetiségek közötti kapcsolatok konfliktusai és a társadalmi tudat... nehéz, időnként fájdalmas folyamatai” – így jellemezte Mihail Gorbacsov 1989. szept.-ben, nyári szabadsága után Moszkvába visszatérve, a Szovjetunióban kialakult helyzetet. Az elnök-főtitkár szerint az állapotokat azok bélyegzik kaotikusnak, sőt polgárháborúsnak, akik meg akarják állítani az átalakítási folyamatot. Sőt, vissza akarnak térni a régi parancsnoki-adminisztratív rendszerhez. Maradjunk tehát Gorbacsov némiképp mégiscsak eufemisztikus lágyító meghatározásánál: „A viszonyok nem egyszerűek.”
1989-ben tovább éleződtek a Szovjetunióban azok a nemzetiségi ellentétek, amelyeket a szovjet hatalom korábbi 72 esztendeje során csak elfojtani sikerült, megoldani nem.
Törvényszerű volt, hogy a demokratizmus felé tett első lépések után felszínre kerüljenek a tulajdonképpen évszázadokon át érlelt sérelmek, s a problémák egyszerre szakadjanak egy olyan vezetés nyakába, amely megkísérli, hogy orvosolja elődei bűneit s tévedéseit. Az akut gondok között a Baltikumé nemcsak a legfájdalmasabb, de egyidejűleg a legkönnyebben kezelhető is. Hiszen a képlet tiszta, és a megoldás útjai is kézenfekvőek. A Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékainak léte 1989-ben bebizonyosodott. Azok törvénytelen jellege csakúgy nyilvánvaló, mint az is, hogy Észtország, Lettország és Litvánia ugyanúgy integráns része a Szovjetuniónak, mint amennyire a cári birodalomnak volt.
A Baltikum Európa. Itt az emberek nem nyúlnak rögtön fegyverért, nem lépnek azonnal sztrájkba, ha közös akaratukat akarják kinyilvánítani. Itt nem folyt vér a nemzetiségi mozgalom kiteljesedésekor, és az SZKP-val szemben álló, alternatív politikai erővé érlelődött népfrontmozgalmak nem az egymással szembeni acsarkodásra fecsérlik az energiát, mint a Kaukázusban, hanem éppen egymással léptek természetes szövetségre, meghirdetve az integrálódó Baltoscandia eszméit. Kérdés persze, hogy a kötelékek ily mértékű lazítása elfogadható-e Moszkva számára. Ám ha egyszerre 3 balti főváros utcáin csattognának lánckerekek, azok széttaposnák a megkezdett demokratizálást, a gorbacsovi átalakítást is. Mindez egyszerre áll hátterében annak, hogy 1989-ben közös kongresszust tartottak a balti népfrontok, sztrájkoltak a balti parlamentek önelszámolási, választójogi és nyelvi törvényei ellen az orosz anyanyelvűek, s hogy az SZKP Központi Bizottságának nevében a titkárság éles hangú megbélyegző dokumentumot adott ki az erősödő szeparatizmus, a balti nacionalizmus ellen.
Ismét kiéleződött a karabahi válság. És bár Sztyepanakert követelései nem mennek olyan messze, mint a 3 balti köztársaságé, hiszen „csak” arról van szó, hogy Karabahot csatolják Örményországhoz, ezt az első körben már a múlt század második felében I. Miklós cár által elpuskázott helyzetet nehezebb lesz orvosolni. Itt az önrendelkezés kiterjesztése nem lehet megoldás, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Azerbajdzsán másképpen önrendelkezne, mint Karabah népe, a Jerevánban megfogalmazott célok kizárják Baku törekvéseit, és viszont. Volszkij – a Karabahot irányító, csak Moszkvának alárendelt különbizottság vezetője – szept.-ben úgy nyilatkozott, hogy a polgárháború szélére jutottak az állapotok. Azerbajdzsán városaiban ugyanakkor több százezer embert megmozgató sztrájkok voltak. Leálltak nemcsak a hadiüzemek, de a betakarítást és a téli felkészülést döntően befolyásoló kőolaj-feldolgozó kombinátok is. Leállt a vasúti teherforgalom, összetorlódott 35 000 vagon. A sztrájkolók már nemcsak azt követelték, hogy Karabahot azonnal helyezzék Baku fennhatósága alá, hogy törvényesítsék a népfrontot, de a köztársaság vezetőinek azonnali lemondását is. Mindez kísértetiesen emlékeztetett arra, ahogyan 1922-ben Marimanov, azerbajdzsáni vezető Sztálintól erőszakolta ki a Baku számára kedvező döntést. Azerbajdzsán, akárcsak a vele közös rokoni kapcsolatban áltó szomszédja, Irán, muzulmán ország. A bakui tüntetéseken pedig egyre gyakrabban kerül elő a zöld félholdas zászló, és a néhai Khomeini ajatollah képe. 2000-re pedig a Szovjetunió lesz a világ legnagyobb iszlám országa; hogy egyéb következményeket ne említsünk: a szovjet hadseregben szolgáló fiatalok több mint fele jön közép-ázsiai köztársaságokból.
Egy rövid összefoglaló keretei szűkek annak akár csak vázlatos ismertetéséhez, hogyan robbantak 1989-ben egymás után a Sztálin által időzített nemzetiségi bombák. Hogyan kellett 100 halálos áldozat után Oroszországban letelepíteni azokat az Üzbegisztánban élő meszheti törököket, akiket Sztálin szakított el grúziai hazájuktól. Hogy miért vezetett Moldáviában 100 000 orosz sztrájkjához annak a döntésnek a korrekciója, mellyel a népek atyja egy szép napon elhatározta hogy a román szavakat eztán cirill betűkkel kell írni. És mindez még nem minden Csak felsorolásszerűen álljon itt néhány nép neve azok közül, amelyek nem rendelkeznek államisággal a Szovjetunió keretein belül: tatárok (6,3 millió), németek (1,9 millió), csuvasok (1,7 millió), baskírok (1,3 millió), lengyelek (1,1 millió). (Ezek az 1979-es népszámlálási adatok.)
Bármilyen szempontból vizsgáljuk is az 1989-es esztendő szovjet történéseit, két tény említése nélkül nem maradhat a beszámoló, hiszen esetükben minden idők politikai alapkérdéséről: a hatalomról van szó. Gorbacsov a csúcson sikerre vitte elképzeléseit az állam és a párt szétválasztásáról, méghozzá úgy, hogy mindkét struktúra élén ő maradjon. Létrehozta a népképviselők kongresszusát, ill. annak állandóan ülésező, profi politikusokból álló házát, az új típusú Legfelső Tanácsot. Élére saját magát választatta. Az elkorhadt pártapparátus mindenhatóságát azonban ez csak korlátozza, hiszen a virtuóz elnök-főtitkár új hatalmi bázisának csak a felső emeletei léteznek. A végeken ma még a pártbizottságok irányítanak. Igaz, már nem csorbítatlanul. Nem pontosan felmérhető, de valószínűleg igen nagy jelentőségű változások történtek a hatalmi piramis alapjainál. A félmillió bányász nyári sztrájkja, amely követeléseinek maradéktalan teljesítésére szorította a kormányt, valószínűleg tartós változásokat okoz. Színre tépett ugyanis a kommunizmus–vallás dogmáiban felmagasztalt, ám valójában korábban ellehetetlenített munkásmozgalom. A sztrájkbizottságok a sztrájkokat túlélő hatalmi központként megmaradtak, s nemcsak a hivatalos szovjet szakszervezetek létjogosultságát kérdőjelezték meg. A sztrájkok után Gorbacsov első hallásra talán meglepő nyilatkozatot tett: üdvözölte azt az erőt, amely az általa ellenőrzött kormányt – tehát őt magát is – megszorította. Valójában ez nagyon is logikus lépésvolt. Hiszen az elnök-főtitkárnak tudnia kell, hogy maga sem számíthat több jóindulatra a pártapparátus részéről, mint amennyit maga mutat annak irányában. Talán nem véletlen, hogy Gorbacsov hagyja kifejlődni az ellentmondásokat, konfliktussá érni a rejtett ellentéteket. A reformer főtitkár valódi szövetségese az utca lehet, ha képesnek mutatkozik arra, ami már-már a lehetetlennel határos és mégis a gorbacsovi reformok távlatait jelentő egyetlen lehetőség: hogy a nemzetiségi és szociális mozgalmakat azok erejének korlátozása, vagy legalábbis megtörése nélkül, ellenőrizze, terelje mederbe.
