Őrségváltás a Fehér Házban
Őrségváltás a Fehér Házban
A jó száz éve bevált amerikai kétpárti váltógazdálkodás biztosítja, hogy az elnökválasztás finise, a szeptember első hétfőjétől november első keddjéig tartó „hivatalos” kampány két politikus – vagy inkább személyiség – páros vetélkedőjévé váljon. A pártok maguk jószerivel háttérbe szorulnak, az emberek a két jelölt kvalitásait latolgatják. 1988 kora őszén egy sikeres, nyolcéves republikánus kormányzás örököse, az alelnök George Bush került szembe az őrségváltásra készülő demokraták elnökjelöltjével, Michael Dukakisszal. A hagyományok Bush ellen dolgoztak: mintha szabály volna, a pártok az utóbbi évtizedekben többnyire nyolcévente változtak a Fehér Házban, s 1836 óta hivatalban lévő alelnöknek nem sikerült saját jogon elnökválasztást nyernie. Dukakis személyében azonban olyan ellenfelet kapott Bush, aki gyaníthatóan a számára a lehető legjobban megfelelt. A massachusettsi kormányzó az Egyesült Államok legliberálisabb államában volt sikeres politikus, s görög származása, a megjelenésén látható „etnikai beütés” vitathatatlanul eleve hátrányt jelentett a „tősgyökeres” jenkivel szemben. Szórakoztató meggondolni, hogy Bush és Dukakis a hatalmas országnak ugyanabban az új-angliai megyéjében született, csak éppen az előbbi kifejezetten patrícius családból, míg az utóbbi felkapaszkodott bevándorló famíliából. Páros mérkőzésük így óhatatlanul a létező két Amerika sajátos küzdelmévé vált, s ez Bush előnyét biztosította, hiszen ő felelt meg inkább az elnökről alkotott nemzeti felfogásnak.
Manapság az amerikai elnökválasztásokat legfőképpen a jelöltek televíziós vitái döntik el, hiszen mindkét fél kampányhirdetéseinek áradatában ez az egy-két alkalom biztosítja az átlagember számára a két politikus egyidejű megmérhetését. S 1988 őszén a két televíziós szópárbaj – vagyis inkább a második – George Bush javára vált; ő bizonyult közvetlenebbnek, emberibbnek, oldottabbnak. Ehhez azonban jószerivel át kellett formálnia korábban egyáltalán nem ilyennek ismert személyiségét: a képernyőkön kedvezőtlen hatású, hol merev, hol túlzottan – és zavaróan – leereszkedő elit politikus tévészakértők segítségével szinte feledtette korábbi önmagát, s meggyőző emberi fölénybe került Dukakisszal szemben. A nov. 8-i elnökválasztáson Bush 54 : 46 arányban nyerte el a voksok többségét, ám a különleges amerikai elektori rendszerben ez jóval nagyobb arányú fölényt jelentett. Bushnak még az sem okozott hátrányt, ami az elnökválasztási kampány egy pontján kis híján tönkretette esélyeit: Dan Quayle indianai szenátor kiszemelése alelnökjelöltnek (amit egyébként feltehetően a republikánus párt reaganista szárnyának megnyerése és megnyugtatása motivált). A meglehetősen középszerű, a vietnami háborút feltűnő módon „lelazsáló” Quayle sok amerikait gondolkodóba ejtett, hiszen a mondás szerint az alelnököt mindössze egyetlen szívdobbanás választja el a nagyhatalmú államfői tisztségtől. Meggyőző elnökválasztási előnye azonban egyáltalán nem biztosította Bush számára a politikai hátországot, hiszen nemcsak a képviselőházban erősítették meg régóta élvezett többségüket az ellenzéki demokraták, hanem a szenátusban sem sikerült „visszacsinálniuk” a republikánusoknak az 1986. őszi fordulatot, amikor is a Reagan-korszakban élvezett felsőházi többséget elvesztették. Az újonnan megválasztott, sorrendben 41. amerikai elnöknek ily módon az ellenpárt által irányított törvényhozással kellett kormányra lépnie, ami eleve megszabta Bush lehetőségeit: szüntelen konfrontáció a kongresszussal, vagy folyamatos kompromisszumkeresés.
George Bush 1928 óta az első, aki saját párti elnöktől vehette át a hatalmat, s így mindenki gyors berendezkedést és republikánus folyamatosságot jósolt. Kormánya kialakításakor az új elnök világossá tette, hogy pártja derékhadára és a politikai centrumra óhajt támaszkodni, valamint nagymértékben – és ugyancsak a hagyományoknak megfelelően – azokra az emberekre, akik szűkebb pátriájában, Texasban lettek barátaivá. Már az elnökválasztás utáni napon – szokatlan módon – közölte, hogy külügyminisztere az a James Baker lesz, aki a 80-as évek első felében Reagan fehér házi apparátusát irányította, majd pénzügyminiszterként ismerkedett meg a világgazdasággal. Baker utóda a kincstár élén szintén személyes barát, James Brady lett; a kereskedelmi miniszter pedig az a Robert Mosbacher, aki Bush kampánykasszáját kezelte. Nemzetbiztonsági tanácsadónak Bush ugyancsak a korábbi republikánus korszakok bevált emberét, az e posztot egyszer már betöltő Brent Scowcroft extábornokot választotta; s csak védelmi miniszterjelöltjével, a szintén texasi John Towerral sült föl: a nemrég még szenátor Towert volt capitoliumi kollégái italozás és hölgyek kedvelése vétkében marasztalták el, és – ritkaságszámba menő módon – nem fogadták el az új elnök e kinevezettjét. Helyére aztán Richard Cheney, Ford korábbi republikánus elnök stábfőnöke került. A kormányzat második és harmadik vonalába is a republikánusok bevált, pragmatikusnak ismert szakértői kerültek, köztük –Eagleburger első külügyminiszter-helyettessel az élen – „Kissinger-emberek”.
A várakozásokkal ellentétben a Bush-kormány nem az ügyeket gyorsan továbbmozdító örökösként kezdett viselkedni, hanem mindent újratanulmányozó utódként. Ily módon az új amerikai elnöknek hagyomány szerint járó „mézeshetek” hamar méztelenné váltak, hiszen előbb az amerikai sajtó, majd a nyugati szövetségesek kezdtek türelmetlenkedni, utóbb kifejezetten ingerültté válni. Ennek persze az is oka volt, hogy az Egyesült Államok legfőbb világpolitikai partnerének, a Szovjetuniónak az élén Gorbacsov szinte elképesztő diplomáciai ütemet diktált, s így – a fogyatékosságai ellenére is erős és domináns államférfiként megismert Ronald Reagan után – George Bush kezdte felidézni a vele szembeni nem éppen hízelgő korábbi bírálatokat.
Csak 1989 tavaszutóján lendül mozgásba a washingtoni diplomácia, s George Bush voltaképpeni világpolitikai belépője a május végi brüsszeli atlanti csúcstalálkozó lett. Itt az amerikai elnök végre-valahára komoly és messze mutató leszerelési ellenjavaslatokkal egyfelől megoldotta a rövidtávú rakéták ügyében kirobbant NATO-vitát, másfelől versenyre kelt a gorbacsovi kezdeményezésekkel, hiszen nagyarányú európai fegyvercsökkentési elképzeléseket indítványozott. Ekként a szovjet és az amerikai haderő-csökkentési javaslatok páratlan módon egymás közelébe kerültek, s ez történelmi jelentőségű kompromisszum lehetőségét adta. Az 1989 tavaszán új lendületet vett európai haderő-csökkentési tárgyalások Bush javaslatait követően egészen rövid időn belül eredményt hozhatnak, s ekkor megváltozhat a földrész egész arculata. Az új amerikai elnök 1989 nyarán ismét Európába rándult: a hét vezető tőkés állam párizsi csúcsértekezlete előtt Kelet-Európa két reformországát kereste fel, Lengyelországot és Magyarországot, hogy kinyilvánítsa az Egyesült Államok közvetlen érdekeltségét a világ e térségében végbemenő alapvető változásokban.
