Az EK intézményrendszere:
Az EK intézményrendszere:
1. Az EK fő politikai irányító és döntéshozó testülete, a Miniszterek Tanácsa 12 tagból áll, a tagországokat 1-1 aktív miniszter képviseli. A döntési mechanizmusban a nemzeti érdekek védelmét és érvényesítését szolgálja az egyhangúság elve, a legfontosabb kérdésekben a tagállamok vétójoggal rendelkeznek. A Miniszterek Tanácsa működésében a minősített többségi szavazás elvének bevezetésével tervezték elérni a nemzetek feletti jelleget. A minősített többségi szavazásra való áttérést eredetileg – az egységes MT megalakításával – 1965-től kívánták végrehajtani, de Franciaország a közösség féléves bojkottjával megtorpedózta a tervet. Végül 1966. jan. 29-én született meg az ún. luxemburgi kompromisszum, miszerint a többségi szavazásra lehetőség van ugyan, de ha valamely tagállam kijelenti, hogy „létfontosságú érdekei” forognak kockán, az egyhangúság elvét kell alkalmazni. Ez gyakorlatilag kizárta a nemzetek feletti döntés lehetőségét, hiszen az adott országon múlott, mit deklarál létfontosságú érdekének. Érdemben a minősített többségi döntés lehetőségét az Egységes Európai Okmány életbelépése teremtette meg (1987. júl. 1.). A minősített többségi szavazást kell alkalmazni az 1992-es egységes belső piacra, a kutatás- és fejlesztéspolitikára és a szociálpolitikára vonatkozó döntéseknél. A minősített többségi döntésnél Nagy-Britannia Franciaország, az NSZK és Olaszország 10-10 Spanyolország 8, Belgium, Görögország, Hollandia és Portugália 5-5, Dánia és Írország 3-3, Luxemburg 2 szavazattal rendelkezik. A lehetséges összes 76 szavazatból a szabályok szerint a „minősített többséghez” 54 szavazat szükséges A fontosabb döntéseknél változatlanul az egyhangúság elvét érvényesítik.
2. Az EK végrehajtó intézménye a Brüsszelben székelő Bizottság. 17 főből áll. Az 5 nagy ország 2-2, a többi 1-1 tagot delegál. A tagokat a tagországok delegálják, de valamennyi tagország egyetértésével nevezik ki. A Bizottság önálló döntési joggal nem rendelkezik, végrehajtó és adminisztratív funkciói során korlátozott operatív nemzetek feletti hatalma van. Döntéseket és törvényeket kezdeményezhet, s ezekkel az MT köteles foglalkozni. A bizottsági munkát Brüsszelben több mint 5000 fős apparátus támogatja. A tagállamok EK-hoz delegált nagyköveteiből áll az ún. állandó képviselők bizottsága (Coreper), amelynek fontos összekötő szerepe van az MT és a Bizottság között.
3. Az EK Közgyűlése vagy az ún. Európai Parlament főként konzultatív funkciókkal rendelkezik. Kezdetben vitafórumnak tekintették. Tényleges parlamenti törvényhozó és ellenőrző hatáskört korlátozottan és szűk körben (költségvetés) gyakorol. A Parlamentbe a képviselőket 1979-ig a nemzeti parlamentek saját soraikból delegálták. Ezt követően áttértek a közvetlen választásra. A legutóbbi választásokra 1989. jún.-ban került sor. A Parlament 518 tagú; Nagy-Britannia, Franciaország, az NSZK és Olaszország 81-81, Spanyolország 60, Hollandia 25, Belgium, Görögország és Portugália 24-24, Dánia 16, Írország 15, Luxemburg 6 képviselőt delegálhat. A Parlamentben a különböző politikai pártok „frakciókat” képezhetnek. Az 1989. jún.-i választások után az erőviszonyok a következőképpen alakultak: szocialisták 181, kereszténydemokraták 123, zöldek 39, kommunisták 41, konzervatívok 34, liberálisok 44, demokraták 19, az európai jobboldal 22 képviselő. A képet módosítja, hogy a Spanyol Néppárt 15 képviselővel a konzervatívoktól átállt a kereszténydemokratákhoz.
4. Nemzetek felettinek tekinthető az EK bírósága. Döntései valamennyi tagállam kormányára, társaságára vagy állampolgárára kötelezőek. Szankcionálási eszközökkel nem rendelkezik.
A politikai integráció irányában számos lépésre került sor. 1970-től a „politikai kooperáció” keretében a tagországok külpolitikai konzultációkat folytatnak és koordináltan lépnek fel a fontosabb világpolitikai kérdésekben és fórumokon. A nemzetközi intézményekben az EK önálló képviselettel rendelkezik. 1974-ben az állam- és kormányfők csúcstalálkozója úgy döntött, hogy mint „Európai Tanács” rendszeresen (évente 3-szor) ülésezik. A Tanács a közösséget érintő stratégiai kérdések döntési fórumává lett. A konkrét és operatív döntéseket változatlanul a Miniszterek Tanácsa hozza.
Az EK távlatilag elkötelezte magát az „Európai Unió” mellett. Ezt szolgálja az intézmények hatáskörének fokozatos bővítése. 1987-től az ún. Egységes Európai Okmány megerősíti a külpolitikai kooperációt és koordinációt. 1985-től a tagországok egységes útlevelet bocsátanak ki, s 1992-re a határok „fizikai” megszüntetését tűzik ki célul.
Az EK számos országgal kötött társulási egyezményeket. Ezek többnyire aszimmetrikusan, teljes vagy részleges kereskedelemliberalizáláson és az EK részéről segélynyújtáson alapulnak. A társult országok többsége viszont különféle beruházás-védelmi garanciákkal teszi kedvezővé az EK-országok vállalatainak a befektetéseit és működését.
Az EGK 1975. febr. 28-án írta alá az I. loméi konvenciót 5 éves hatállyal 46 ún. afrikai, karibi és csendes-óceáni fejlődő ország (ACP) részvételével. A konvencióban főként a volt gyarmatok tömörülnek. A II. loméi konvencióval (1979) az ACP-országok száma 58-ra, a III. loméi konvencióval (1984) 66-ra bővült. A konvencióhoz valamennyi fekete-afrikai ország csatlakozott. Az EK a loméi konvenciók keretében teljes liberalizálást biztosít az ACP-országok termékeinek importjára, s csak néhány mezőgazdasági termékre alkalmaz mennyiségi kvótákat.
Magyarországgal a tárgyalások 1984-ben kezdődtek, s a kereskedelmi és együttműködési egyezmény aláírására 1988. szept. 26-án került sor. A szerződés legfontosabb mozzanata, hogy az EGK vállalta: a következő 7 évben három lépcsőben (1989, 1992 és 1995) leépíti a mennyiségi korlátozásokat, s minden megszorítás nélkül alkalmazza a legnagyobb kedvezményes elbánást. Magyarország és az EK felvette a diplomáciai kapcsolatokat is.
Csehszlovákia 1988-ban szűkebb körben az ipari termékekre az EGK-val kereskedelmi szerződést kötött. A Bizottság 1989 nyarán parafálta a lengyel–EK szerződést, és a magyar szerződéshez hasonló irányokban kezdett előzetes tárgyalásokat a Szovjetunióval. A KGST-országok többsége – köztük az NDK is – felvette a diplomáciai kapcsolatokat az EK-val.
Közös agrárpolitika: A mezőgazdaság támogatása és védelme a nyugat-európai országokban régi keletű átfogó rendszerének a kialakulása a 30-as évekre nyúlik vissza. A mezőgazdaság viszonylagos elmaradottsága s a fejlesztés magas tőkeigényessége miatt a források állami újraelosztására volt szükség. Az európai mezőgazdaság hagyományosan hátrányban van egyes tengerentúli országok (USA, Kanada, Ausztrália stb.) korszerű technikát és az extenzív nagyüzemi mezőgazdálkodás előnyeit egyesítő termelőivel szemben. Az állami támogatásokat szociálpolitikai szempontok is indokolták: a 60-as évek elején a szavazók mintegy 20–25%-a a parasztok köréből került ki. A mezőgazdaság támogatásában és védelmében külgazdasági egyensúly- és ellátásbiztonsági szempontokat is érvényesítettek.
Az Európai Gazdasági Közösségben az ártámogatások gerincét a közös árak képezik, amelyekről hosszas alkudozások után a Miniszterek Tanácsa dönt. Az ármeghatározás és a támogatások mechanizmusa termékenként eltérő, de az árak a legtöbb termékre magasabbak, mint a világpiaci árak, ami a termelők részére biztosítja a megfelelő jövedelmeket és a felhalmozási forrásokat. A közös mezőgazdasági árak nem hatóságilag rögzítettek, hanem azok meghatározott szinten tartása ún. intervenciós állami felvásárlással történik. Ezt termékcsoportonként nemzeti felvásárlási ügynökségek végzik, amelyek a felkínált terméket korlátozás nélkül kötelesek átvenni. A termelő a felvásárlási ügynökséghez nyilván csak akkor fordul, ha a szabadpiaci ár a „közös ár” alá csökken. Ez az árat a meghatározott szinten tartja. A felvásárolt termékeket a lehetőségekhez mérten a belső vagy a külső piacokon (többnyire kedvezményes áron) értékesítik (pl. a sokat vitatott vajeladások a Szovjetuniónak) vagy pedig – eladhatóság hiányában – raktározzák.
A közös árakra épülő támogatások konstrukciója szigorú agrárprotekcionizmussal kapcsolódik össze. Az ún. importlefölözéssel érik el, hogy a magas belső árak mellett sem kerülhet előnyös helyzetbe az olcsóbb külföldi szállító. A lefölözés érdekében ún. mozgó importilletéket alkalmaznak. A bevitt mezőgazdasági termékre kivetett illeték mindenkor a közösségi ár (adott termékre küszöbár vagy zsilipár) és az importár különbözetével egyenlő. Ez mozgó vámnak felel meg, ami mindenkor a belső ár fölé emeli az importtermék árát. E rendkívül diszkriminatív védelmi rendszer egyes termékeknél mennyiségi korlátozásokkal, valamint szigorú (egészségügyi vagy környezetvédelmi) előírásokkal egészül ki. Az EGK az import korlátozásával és szubvencionált exportkínálatával nagyban hozzájárul az agrár-világkereskedelem feszültségeihez és torzulásaihoz.
A közös agrárpolitika finanszírozása a közös agráralapból történik (FEOGA). Az ún. európai mezőgazdasági garanciaalap az ártámogatásokra szolgál, míg az ún. orientációs alapból a hatékonyság- és struktúrafejlesztő politikát finanszírozzák.
Az alábbi táblázat a kiadások dinamikáját és szerkezetét illusztrálja.
A közös agráralap kiadásai (M ECU)*
* A kiadási összegek 1975-ig ún. elszámolási egységben szerepelnek, ami az 1971 előtti 1 USD-nek felel meg. Az ECU-t az elszámolási egységből vezetik le. 1980-ban 1 ECU = 1,39 USD; 1985-ben 1 ECU = 0,76 USD.
Év
|
Az agráralap összes kiadása
|
Agrárkiadások a közös költségvetésben (%)
|
Garanciaalap
|
Orientációs alap
|
|---|---|---|---|---|
1967
|
537
|
90
|
403
|
134
|
1971
|
3484
|
90
|
2727
|
757
|
1973
|
3985
|
81
|
3660
|
325
|
1975
|
5052
|
–
|
4727
|
325
|
1978
|
8997
|
79
|
8673
|
324
|
1981
|
11717
|
65
|
11141
|
576
|
1983
|
16648
|
67
|
15920
|
728
|
1985
|
20563
|
73
|
19843
|
720
|
1988
|
28650
|
66
|
27871
|
779
|
Az ún. monetáris és gazdasági unió létrehozásáról a tagországok kormány- és államfőinek csúcstalálkozóján Hágában, 1969. dec.-ben döntöttek, s keretében a közös valuta kialakítását tekintették kulcskérdésnek. A közös valutát a nemzeti valuták teljesen szabad átválthatóságával (minden tőkeáramlási korlátozás felszámolásával), ill. az árfolyamok teljes és „visszavonhatatlan” rögzítésével akarták elérni. A valutaárfolyamok rögzítése érdekében az inflációs ráták mérséklését és kiegyenlítését, valamint a fizetési mérlegek stabilizálását tűzték ki célul. Az EK-országok fizetési mérlegei a nagyfokú olajimportfüggés miatt a 20-as években tartósan romlottak. Az egyes tagországok gazdasági helyzete erősen polarizálódott. A gazdasági és monetáris unió terve rövid idő után elvesztette realitását. A monetáris együttműködés 1972 után az egyes valuták közös lebegtetése mellett az árfolyamok lebegési sávjainak a meghatározására és szűkítésére korlátozódott („kígyó a csatornában”).
A monetáris integrációt az EK 1979. márc.-ban az ún. Európai Monetáris Rendszer (EMS) keretében élesztette újjá. A deklarált cél a „monetáris stabilitás övezetének” megteremtése volt. Az árfolyam-szabályozás az ún. központi paritásból indul ki, amelyet valamennyi valutára a központi bankok állapítanak meg kölcsönösen. A valuták ehhez képest szabadon ±2,25% lebegési sávban térhetnek el. A 2,25%-os lebegés lefelé a legerősebb, felfelé pedig a leggyengébb valutához képest lehetséges, ami az egyes valuták helyzetétől függően 2,25–4,5% közötti maximális eltérést enged meg. Az olasz lírára és a spanyol pesetára a lebegési sáv ±6%. A paritásrácsban a brit font sterling nem vesz részt, Görögország és Portugália pedig átmeneti haladékot kapott. A valutaárfolyamoknak a paritásrácsból való kilépése esetén a központi bankok beavatkozásra kötelezettek. Az automatikus beavatkozás a részt vevő országok valutáiban történik (a kétoldalú megállapodás szerint adott valuta eladásával vagy vásárlásával a valutapiacokon), s a korrekció a szükséges mértékig korlátlan. Sor kerülhet egyéb pénz- és gazdaságpolitikai egyeztetésre (kamatláb-változtatás, hitelnyújtás stb.).
Az EMS keretében a tagországok arany- és dollártartalékaik 20%-a erejéig kollektív tartalékokat képeznek. A kollektív tartalékokat ECU-ban külön számlákon tartják, s a központi bankok közötti tranzakciókban és intervenciókban használják.
Az EMS keretében 1979-ben fontos intézkedés volt az Európai Valutaegység (European Currency Unit – ECU) megteremtése. Az ECU a tagállamok (10 ország) valutáiból képzett valutakosár, amit a korábbi európai elszámolási egységből vezettek le. Létrehozásakor 1 ECU 1,31 USD-vel volt egyenlő. (1989. júl. 25-én 1 ECU = 0,92 USD.) A valutakosarat 5 évenként értékelik újra. 1989. szept.-től már a spanyol peseta és a portugál escudo is részt vesz az új kosárban.
Az ECU a korábbi elszámolási egységekkel szemben több, mint egyszerű könyvelési „pénz”, távlatilag az EK közös valutájának tekinthető. Az ECU-t kezdettől a tagállamok központi bankjai az egymás közötti elszámolásokban és hitelekben használták (államközi fizetési eszköz). A 80-as évek elejétől bővülő mértékben vált hiteleszközzé a magánbankok között, s fokozatosan az eurovaluta- és kötvénypiac egyik szereplője is lett (tényleges fizetési eszköz). Az ECU felhasználásra kerül az árfolyam-stabilizálással kapcsolatos tranzakciókban (intervenciós eszköz). Az ECU részben a nemzeti arany- és valutatartalékok összesítését szolgálja, s különösen 1985 óta e tagállamok központi bankjai már tartalékeszközként kezelik. A 80-as évek közepétől kereskedelmi ügyleteket is kötnek ECU-ban. A kereskedelmi ügyletek kapcsán sor kerül a világpiaci árak ECU-ban való kifejezésére. Az ECU kollektív mérőeszköz a nemzeti valuták középárfolyamainak és árfolyam-eltéréseinek kifejezésére. 1981-től a közös költségvetés áttért az ECU használatára.
Az ECU bankszámlapénz; papírpénz vagy érme formájában egyelőre nem létezik. A magánfogyasztói szférában használata hitelkártya formájában gyorsan terjed.
Az ún. közös költségvetésből finanszírozzák a különböző gazdaságpolitikai alapokat és a szervezet fenntartását. A közös költségvetés kezdetben a tagállamok közvetlen befizetéseiből táplálkozott. Az ún. „saját forrásokon” alapuló költségvetésre való áttérést 1970-ben határozták el, de bevezetésére csak 1978. jan. 1-jétől került sor. Ezzel párhuzamosan valamennyi tagországban áttérnek a hozzáadott érték szerinti forgalmi adózás (VAT) rendszerére. A tagállamok átutalási kötelezettsége és a közös költségvetés finanszírozása „automatikussá” válik. A költségvetés „saját forrásai” alatt a tagállamok részéről az összes vámbevételek, a lefölözésből származó mezőgazdasági importilletékek, a cukorilletékek, valamint a VAT-bevételek meghatározott százalékának (jelenleg maximum 1,4%) automatikus átutalását értik. 1986-ban a „saját bevételek” 63,8%-a a VAT-átutalásokból, 27,8%-a a vámbevételek, 7,7%-a az agrárilletékek átutalásából – a fennmaradó 0,7% egyéb pénzügyi hozzájárulásból – származott. A közös költségvetés kiadásai 1988-ban 44 milliárd ECU-t tettek ki, amiből 29 milliárd ECU (a kiadások közel 66%-a) jutott a közös agráralapra. A regionális fejlesztési alapra közel 3 milliárd ECU-t, a szociális alapra 2,6 milliárd ECU-t fordítottak. A közös költségvetés hiánya hitelekkel nem fedezhető. A költségvetési döntéseket a Miniszterek Tanácsa hozza, de a Parlamentnek növekvő ellenőrzési joga van.
