Az ökölvívás története
Az ökölvívás története
Az ökölbe szorított kéz feltehetően az ember legősibb fegyvere. A fennmaradásért folyó szüntelen küzdelem során még akkor is megmaradt alapvető – vagy talán végső – harci eszköznek, amikor a fejlődés különféle szúró-, vágó- és ütőfegyverek megalkotásához vezetett. Az ökölharc gyakorlása a harcászati kiképzés fontos eleme lett, békeidőben az ököllel vívott vetélkedések a harci szellem fenntartását célozták a katonák körében. A legősibb nyomok az i. e. 5. évezred második feléből datálódnak és a mai Etiópiába vezetnek. Tőlük került az ökölharc i. e. 4500 táján Egyiptomba, ahol hieroglifák tanúsítják, hogy az egyiptomi katonák – sőt: egyes fáraók is! – gyakorolták ezt a fajta küzdelmet. Bagdad közelében is találtak nyomokat ugyanebből az időből. Az ellenfelek mindhárom helyen szíjat csavartak az öklükre és alkarjukra.
A versenyszerű ökölvívással a görögöknél találkozunk először. A hellén birodalomban rendszeres műsorszáma volt a különböző alkalmakból rendezett játékoknak, fesztiváloknak; a sportág istene Polüdeikész (Pollux) volt. Az egyik legrégebbi képzőművészeti dokumentum Theráról, az Égei-tenger egy kis szigetéről származik, keletkezésének ideje kb. i. e. 1600. A freskón 2 gyermek ökölvívót láthatunk, jobb kezükön – elég meghökkentően! – ökölvívókesztyűvel!
A görög ökölvívásról Homérosz Iliászából, valamint freskók, vázák és edények festményeiről szereztük legtöbb ismeretünket. Kezdetben finom marhabőr szíjakat csavartak az öklükre, és azokat a csuklónál, vagy az alkaron kötötték meg. Ezt az „ősbokszkesztyűt” az i. e. 5. sz.-ig használták, aztán a keményebb szíjak kora következett. Ovális alakúra vágott nyersbőr darabok közepére lyukat vágtak az ujjaknak, több ilyen lapot szíjakkal keresztben összefűztek, s ezt erősítették fel puha szíjakkal. A kemény rész belsejébe gyapjút tettek a kéz védelmére. Ez már afféle kesztyű volt, amelyet nem bontottak le a küzdelem után, hanem csak a szíjakat csatolták le a kézről. A római korban aztán vas- és ólomgombokat erősítettek a szíjakra, ez volt a caestus, amelyet kb. i. e. 250-től a rómaiak ünnepi szertartásai alkalmából rendezett gladiátori játékokon alkalmaztak. Caligula császár Afrikából hozatott ökölvívókat, a győzteseket hajadonokkal jutalmazta. E küzdelmek gyakran halálos kimenetelűek voltak.
Az olimpiai játékokon viszont soha nem alkalmazták a caestust. Az ökölvívás a 23. ókori olimpián szerepelt először a versenyszámok között, i. e. 688-ban. A szmürnai Onomasztosz volt a győztes, aki a sportág első szabályait is megalkotta. Ezek tiltották a fogást – mint birkózóelemet –, az ütést a nemi szerv tájára, a szíjak megerősítését többszörös szíjréteggel és a sertésbőr szíj alkalmazását. Az ökölvívás az olimpiai programban az utolsó nap délutánján került sorra, az ifjúságiak – 12–18 év között – külön vetélkedtek. Míg a különféle játékokon értékes pénz- és egyéb díjakat – bronzedények, lovak, rabszolganők stb. – tűztek ki, az olimpián „csak” babérkoszorú volt a győztes jutalma, ezt viszont ökölvívásban az is megkapta, aki esetleg egyedül indult. Egy-egy olimpiai győzelem jelentősen növelte egy ökölvívó hírnevét és dicsőségét. A bajnokokat városaik vagy államuk szponzorálta, költők énekelték, vázák, szobrok örökítették meg őket.
A küzdelmek időtartama nem volt meghatározva, egy mérkőzés addig tartott, amíg valamelyik fél – egy vagy két ujjának feltartásával – feladást nem jelzett vagy eszméletlenül a földre nem zuhant. Ha a küzdelem nagyon elhúzódott anélkül, hogy döntés született volna, a győztest az ún. „klimax” útján is eldönthették: ilyenkor felváltva ütöttek védekezés nélkül, az első ütés jogát sorsolással döntötték el. De ez csak nagyon ritkán fordult elő.
Sem súlycsoportbeosztás, sem elhatárolt küzdőtér nem volt. A küzdőstílus a kézfejet borító eszközök minősége szerint változott. A puha szíjak idejében a gyorsaság, az ügyesség, a mozgékonyság és a jó technika uralkodott. A durva szíjak bevezetésével az ütések is keményebbek lettek, az ökölvívók több súlyt fektettek a védekezésre, a küzdelmek lelassultak, s inkább épültek a nyers erőre, mint az ügyességre.
Az ellenfelek egyenes tartásban álltak egymással szemben, a térdben kissé behajlított bal láb volt elöl. Az előrenyújtott bal kéz a védekezést szolgálta (a régi freskón is csak az ellenfelek jobb kezén volt kesztyű), az ütéshez használt jobb kezet a testhez szorítva, behajlítva tartották. Általában fejre ütöttek, igyekeztek úgy helyezkedni, hogy az ellenfél szembekerüljön a nappal.
Philosztratosz szerint a jó ökölvívónak hosszú és erős karokra, erős vállakra és hosszú nyakra van szüksége. Öklének keménynek és rugalmasnak kell lennie, előnytelen a vastag lábszár és a nagy has, mert hátrányos a mozgékonyságra és a hajlékonyságra. Az ökölvívónak emellett kitartónak, türelmesnek, szívósnak és erős akaratúnak kell lennie, hogy leküzdje a fájdalmat, az ütések hatását és a sérüléseket. Ezeket a tulajdonságokat csak intenzív és folyamatos edzéssel lehet elérni.
Meg kell emelnünk a kalapunkat a 3000 évvel ezelőtti görög testkultúra előtt: ismerték és alkalmazták a bemelegítést, a lazítást, a légzőgyakorlatokat, az erő- és állóképesség-fejlesztés módszereit, a mozdulatok harmóniájának és ritmikusságának fejlesztését – az edzéseket a háttérből rendszerint síp- és fuvolazene kísérte –, a masszázst és a diétát, az ökölvívók emellett árnyékbokszolást végeztek, homokzsákon gyakoroltak, és az edzéseken fejvédőt viseltek!
Érdekes, hogy a korabeli feljegyzések inkább a jó védekezőket emelik ki: a kariai Melankómasz sok mérkőzést nyert úgy, hogy nem is ütött, csak lábmunkájával kifárasztotta ellenfeleit: az alexandriai Kleoxenosz és az éliszi Hippomakhosz soha nem sérült meg. Theagenész és Kleithomakhosz viszont ökölvívásban és pankrationban is győzött az olimpián, amolyan korabeli „világbajnokok” voltak, nevüket ismerték az egész hellén világban.
Amikor i. sz. 393-ban Nagy Theodosius császár betiltatta a „pogány szentélyeket és központokat”, befejeződtek a hozzájuk kapcsolódó ünnepi játékok – s véget ért az ókori ökölvívás története is.
A sportág Angliában éledt újjá, a 17. sz.-ban. Hosszú ideig szorosan kapcsolódott a víváshoz: a mesterek, akik az akkoriban divatos és önvédelmi szempontból is fontos kardforgatást tanították, egyre gyakrabban lettek az ökölvívásnak is oktatói. Hogy magukat reklámozzák, bemutatókat rendeztek fegyverrel és anélkül, és az ököllel való küzdelem fokozatosan a szórakoztatás népszerű formája lett. Erős, bátor és vállalkozó szellemű emberek kisebb csoportokban – kezükben vagy a vállukon hosszú kötelet cipelve járták a vidéket, és a nép gyorsan megtanulta, hogy ez mit jelent. Amikor elegendő néző gyűlt össze, kört formáltak a kötélből, s aki elfogadta valamelyik ökölvívó kihívását, a körbe bedobta a kalapját. Ha nem volt jelentkező, akkor a társaság két tagja öklözött egymással. Mindkét esetben gyűjtést rendeztek, aztán felkerekedtek, s elindultak a következő falu felé.
A vándorcirkuszoknak és az utazó vásároknak is rendszerint volt ökölvívósátra, ahol az ökölvívók kihívták a közönséget, vagy egymással bokszoltak fizető publikum előtt. Lassanként minden falunak, helységnek „bajnoka” lett, akit a környékbeliek segítettek más helyi bajnokok kihívásában. A győztes számára pénzdíjat ajánlottak fel, de jutalmat fizettek neki a gyakori fogadások nyertesei is. Az ökölvívás az egyetlen sportág, ahol előbb volt a díjazott. és csak jóval később, a kesztyű bevezetése után az amatőr változat.
Az is előfordult, hogy egy földesúr állította ki valamelyik alkalmazottját vándor ökölvívók vagy környékbeli bajnokok ellen, és nem volt ritka az sem, hogy arisztokraták rendeztek meccset szolgáik és az öklözőmesterek között. Egy ilyen eseményt örökít meg a The Protestant Mercury c. újság 1681. jan.-i száma, amely az újkori ökölvívás első írásos dokumentuma: Albemarle herceg inasa mérkőzött a londoni hentesek bajnokával. A hentes győzött.
Természetesen az idő tájt semmiféle „szövetség”, hivatalos szervezet nem létezett, a versenyélet teljesen spontán módon folyt, egy-egy környék legjobb verekedője bajnoknak titulálta magát, vagy a szurkolók kiáltották ki annak. Szabályok nem voltak, a küzdelmek a végkimerülésig tartottak – csupasz ököllel! –, vagy addig, amíg az egyik fél elismerte, hogy legyőzték. Az egészet tulajdonképpen az különböztette meg a verekedéstől, hogy nem haragból, hanem vetélkedésből folyt.
Hivatalos nyilvántartás sokáig nem volt, a bajnokok útját a korabeli újságok és lelkes szurkolók jegyezték fel. 1719-ben az angol James Figg – aki általános önvédelmet: vívást, botvívást és ökölvívást tanított – a southwarki vásárban felállított bódéja emelvényéről kihívott „bárkit, a bajnokságért”. Ő az első általánosan elismert angol bajnok, egyben a sportág első ismert oktatója (reklámtábláját a híres festő, William Hogarth készítette, aki maga is lelkes tanítványa volt).
1740-ben megjelenik az első ökölvívószakkönyv, 3 évvel később pedig Jack Broughton – a 3. bajnok – elsőként foglalja írásba az akkoriban általános szabályokat. Lényegük: a „helyszín” közepén egy 1 yard oldalú négyzet rajzolandó ennek ellentétes oldalán állnak fel minden kezdésnél az ellenfelek. Ha valaki földre kerül – ütéstől, gáncstól vagy dobástól, mert akkoriban ezek is megengedettek voltak –, a segédeknek fél perc alatt fel kell állítaniuk a „vonalra”, különben elvesztette a mérkőzést. A szabályok csak a földön lévő ellenfél megütését és az ellentél „bármely, övvonal alatti részének” megfogását tiltották. A szünetekben a segédek féltérdre ereszkedtek, s védenceik a térdükön ülve pihentek Broughton nagy újító volt, kesztyűt is ő használt először, de csak edzésen.
Ekkoriban már minden neves bajnoknak edzőterme, „amfiteátruma” volt, ahol nemcsak saját edzéseit végezte, de fiatalokat tanított és készített fel mérkőzésekre, no meg sportkedvelő arisztokratákkal foglalkozott, akik a lóverseny mellett az ökölvívásban lelték kedvenc időtöltésüket. Közülük sokan váltak mecénássá: felkaroltak egy-egy tehetséget, lakást és ellátást biztosítottak neki, trénert fogadtak mellé, aztán meccseket szerveztek számára, amelyekre – helyenként hatalmas összegű – fogadásokat kötöttek. Ők a mai menedzserek ősei (Broughton mecénása pl. Cumberland hercege volt). I. György király pedig 1743-ban a londoni Hyde parkban jóváhagyta egy állandó ring létesítését, ahol bárki mérkőzhetett.
Anglia abban az időben világhatalom volt, az angol matrózok mindenfelé elterjesztették az ökölvívást, Franciaországban, Oroszországban és Amerikában már a 18. sz.-ban, Dél-Afrikában és Ausztráliában az 1800-as évek elején indult meg az ökölvívó-versenyzés.
A sportág népszerűsége rohamosan nőtt, s lassan elégtelennek bizonyult a nézők által tartott „ring”, mert a távolabb álló szurkolók előretolakodása miatt alakja deformálódott, területe beszűkült. Így később a kötelet – majd köteleket – cölöpökre feszítették, a helyszín viszont, immár szögletes formája ellenére, megőrizte a „ring” nevet. Később, a nagyobb mérkőzéseken egy külső ringet is formáltak, ahol az időmérők, a döntőbírók – akik a szabályok betartására ügyeltek –, az ostorosok és a tekintélyes előkelőségek ültek, pl. akik a pénzdíjakat felajánlották Az ostorosok rövid korbáccsal tartották távol a tömeget a küzdelembe való beavatkozástól, az időmérő sípot vagy gongot használt, hogy jelezze a menetek végén a 30 másodperc leteltét.
Az ellenfelek 2 átlós sarokban helyezkedtek el, rendszerint 2 segédjük volt, egyikük a szünetekben a térdén pihentette védencét, a másik a frissítést – néha az élesztgetést – végezte. A ring közepén vonalat húztak, erre kellett az ellenfeleknek a küzdelem – és minden menet – elején a lábujjukat helyezni. Az időmérők még 8 másodpercet hagytak arra, hogy az ellenfelek a jelzés után felálljanak a vonalra, különben „kiszámolódtak az időből” – innen a mai „kiszámolás” fogalom eredete. (Sok mai szakkifejezés maradt fenn ebből az időből; a kitűzött pénzdíjat tartalmazó bugyellárist pl. rendszerint valamelyik ringtartó oszlophoz – stake – erősítették, hogy a mérkőzők azt mindig szemmel tarthassák. Innen a „stake-money” kifejezés, amelyet ma is használnak a lóversenyen és több szerencsejátékban.)
A következő bajnokok közül Tom Johnson érdemel említést, aki 1783–91 között uralkodott. Bajnokságát Hamilton hercegének pártfogoltja, Benjamin Brain ellen vesztette el, 21 perces küzdelemben.
Dan Mendoza volt az első „tudományos” ökölvívó, aki a védekezést – főleg az oldallépéseket – is alaposan gyakorolta, s balegyenesét a tökéletességig fejlesztette. 1792-től ismerték el bajnoknak. 1795-ben „Gentleman” John Jackson 9 menetben legyőzte, őt tekintették utódjának. Nagyszámú csodálója közé tartozott Lord Byron is, aki költeményekben emlékezett meg róla. Visszavonulása után utóda Jem Belcher, egy igen képzett, robbanékony és gyors ökölvívó lett. 1805. dec. 6-án 18 menetben sérülés miatt vesztett Henry Pearce ellen, aki győzelme után visszavonult. Ezután John Gullyt tartották bajnoknak, mivel előzőleg 64 menetes, iszonyatos küzdelemben maradt alul Pearce-szel szemben, s annak kiválásával ő volt a legjobb ökölvívó. Rövidesen a rendkívül népszerű Gully is hátat fordított a versenyzésnek: őt – aki valaha az adósok börtönében kezdte bokszpályafutását – 1832-ben a Parlamentbe is beválasztották, ahol 2 ülésszakot is szolgált.
Tom Cribb következett, a csupasz öklű korszak egyik leghíresebb bajnoka. ő bokszolt első ízben fekete bőrű öklözővel. Az amerikai Bill Richmond, egy georgiai rabszolga fia, a hadifogolytáborban hívta fel magára a figyelmet: miután 3 angol katonát is legyőzött, Earl Percy tábornok háztartásába vette, majd hazavitte Angliába, s mérkőzéseket kötött le számára. Több értékes győzelem után, 1805. okt. 8-án Cribb-bel állt szemben, aki 90 perces, hatalmas küzdelemben diadalmaskodott ellene. Richmond átmenetileg visszavonult, csak 1809-ben jelentkezett újra, s több értékes győzelmet aratott, többek között visszavágott első legyőzőjének, George Maddoxnak is. Utolsó mérkőzését 56 éves korában vívta: 1818. nov. 12-én a 3. menetben kiütötte Jack Cartert, aki az ő skalpjával szeretett volna elismerést és egy bajnoki mérkőzést szerezni.
1790-ben megjelent az első bokszmagazin (Boxing Rewieved), majd 1811-ben az első történeti munka, s jellemző a sportág népszerűségére már abban az időben, hogy az egy évvel később kiadott Boxiana (alcíme: „Karcolatok az ősi és a modern öklözésről”) közel 500 oldalon keresztül ismerteti szemtanúk leírása alapján a híresebb mérkőzések lefolyását.
Richmond sikerein felbuzdulva újabb fekete bőrű öklöző érkezett a tengerentúlról, Tom Molineaux. Több győzelem után kihívta Cribbet, aki 1810. dec. 8-án 33 menetes, iszonyatos küzdelemben győzött. 1811. szept. 28-án újra összecsaptak, a mérkőzésre 25 000 néző volt kíváncsi. Cribb megint megvédte bajnokságát; 19 perc 11 másodperc (11 menet) után ellenfele feladta, mert eltört az álla.
Miután tanítványa, Tom Spring a mezőny legjobbjait megverte, Cribb 1822-ben visszavonult, s Springet jelölte meg utódjául. Az ő nevéhez fűződik az első lelátó: 1824. jan. 7-én 30 000 néző izgulta végig Jack Langan elleni mérkőzését Worcesterben. Spring 77 menetben (2 óra 29 perc) győzött. A jún. 8-i visszavágó is 76 meneten át tartott, megint Spring diadalmaskodott, de a küzdelem után mindketten visszavonultak.
Most Tom Cannon tartott igényt a bajnoki címre, de Jem Ward 1825. jún. 19-én 10 menetben legyőzte. Őt viszont „Mészáros” Peter Crawley fosztotta meg koronájától (1827. jan. 2.) Crawley 2 nap múlva bejelentette visszavonulását, a sportág történetében ő ült legrövidebb ideig a bajnoki trónon.
Miután Jack Cartert 17 menetben legyőzte, 1828-ban újra Ward lett a bajnok. Ő kapott első ízben bajnoki övet, ami azóta hagyományos a sportág bajnokainál. Ward visszavonulása után a „Süket” James Burke lett a király, miután 11 menetben legyőzte Jack Cartert (1832. máj. 8.). A boksztörténet leghosszabb bajnoki mérkőzését egy évvel később, 1833. máj. 30-án vívták: Burke 99 menetben (3 óra 16 perc) győzött a szintén ír származású Simon Byrne ellen. Burke ezután Amerikába utazott. Samuel O’Rourke elleni mérkőzése balul ütött ki: nyerésre állt, amikor az amerikai barátai – gengszterek – a 3. menetben betódultak a szorítóba s az angol alig tudott elszaladni. Egy meccset még nyert Amerikában, aztán jobbnak látta hazautazni. Otthon William Thompson, a „Bendigo” ellen 1839. febr. 12-én 10 menetben elvesztette bajnokságát.
1838-ban megjelentek a „londoni szabályok”, amelyeket 1853-ban módosítottak. A szabályzat 8 oszlop által tartott, 24 láb oldalú ringet írt elő; szabályozta a ringsegédek és bírók számát; a szabálytalanságok közé besorolta a fejelést, a harapást, a karmolást, a rúgást és a földön lévő ellenfélre térddel való ráesést is. Kesztyűkről még nem esett szó, egy menet változatlanul földre kerülésig tartott, melyet fél perc pihenő követett.
Mivel a fogadások miatt a nézők között gyakran tört ki verekedés, az ökölvívást szinte mindenütt betiltották. (Az is igaz, hogy a rendőrség nem volt túl buzgó a megakadályozásukban.) A mérkőzéseket ezért titokban, eldugott helyeken, erdei tisztásokon rendezték. Erre célzott a szabály egyik pontja: „Hatósági beavatkozás vagy a beállott sötétség miatti félbeszakítás esetén a vezető bírónak kell kitűzni a következő találkozó helyét és időpontját, lehetőleg még aznap, vagy olyan gyorsan, ahogy csak lehet.”
Bár a szabályok nem foglalkoztak a súlycsoportokkal, ez idő tájt a nehézsúly mellett könnyű-, váltó- és középsúlyban is rendeztek mérkőzéseket. A súlycsoportok határai azonban nem voltak hivatalosan lefektetve, a mecénások és a versenyzők igényüknek megfelelően variálták azokat.
Bár az Újvilágban is voltak hagyományai az ökölvívásnak, az amerikai ökölvívás atyjának Jacob Hyert tartják, aki 1816-ban győzött Tom Beasley ellen. Az öreg Hyer ezzel be is fejezte ökölvívó pályafutását, de fiát, Tomot, Amerika első bajnokának tartják, amióta 1841. szept. 9-én legyőzte George McChestert. A küzdelem 101 meneten, 2 óra 55 percen át tartott. 1849. febr. 7-én Hyer a 16. menetben kiütötte az Angliából bevándorolt Yankee Sullivant, aztán visszavonult. Az ír születésű John Morrissey gyerekkorában került Amerikába. 1853. okt. 12-én a 37. menetben kiütötte Sullivant, majd amikor Kanadában legyőzte John C. Heenant (1858. okt. 20.: Heenan az első menetben eltörte a kezét, de elhúzta a 11. menetig), amerikai bajnoknak ismerték el. Morrissey visszavonulása után Heenan tartotta bajnoknak magát, de miután Amerikában nem talált ellenfelet, áthajózott Angliába, hogy megmérkőzzön Tom Sayersszel. Ez volt tulajdonképpen az első világbajnoki mérkőzés.
1860. ápr. 17-én a London környéki Farnborough-ban ütköztek meg. A rendőrség látszatintézkedést tett: London körül vont kordont, miközben zsúfolt különvonatok szállították a nézőket a tényleges helyszínre; sokan jöttek Amerikából és Franciaországból is.
Hatalmas küzdelem, a 37. menetben tömegverekedés. a bíró eltűnik. A rend helyreállása után még 5 menetet bokszolnak bíró nélkül, ekkor újabb verekedés – végül a zsűri 2 óra 20 perc után döntetlennek minősíti a találkozót, s mindkét harcos bajnoki övet kap.
Sayers visszavonulása után Heenan világbajnoknak érezte magát, ismét áthajózott Angliába, de most se volt szerencséje: Tom King 35 perces küzdelem után, a 24. menetben kiütötte (1863. dec. 8.). A „Cigány” Jem Mace következett, az utolsó nagy angol bajnok. 1862-ben győzött, majd vesztett King ellen, aki nem volt hajlandó 3. meccsre kiállni. A következő 10 év alatt többször is győzött: először Joe Goss, majd Tom Allen, a legerősebb kihívók ellen, majd áthajózott Amerikába és 2 ízben megmérkőzött Joe Coburnnel. Az elsőt a rendőrség állította le 1 óra 17 perces küzdelem után, a második döntetlenül végződött. Utolsó mérkőzését Charley Mitchell ellen vívta 1890. febr. 7-én (59 éves korában!); 3 menetben alulmaradt. Érdekesség: a mérkőzést 6 unciás kesztyűkkel vívták!
Közben ugyanis érvénybe léptek azok a szabályok, amelyeket John Graham Chambers könnyűsúlyú ökölvívó dolgozott ki 1867-ben, de amelyeket a kiadásokat finanszírozó Queensberry márkiról neveztek el, s 1888-ban vezettek be általánosan. (Egységes világszervezel nem lévén, ezeket hol betartották, hol nem – a régi idők kemény legényei általában puhányságnak tartották és elutasították a kesztyű használatát.)
Az új szabályok 3 perces meneteket írtak elő 1 perces szünetekkel; a mérkőzésnek akkor volt vége, ha a földre került versenyző 10 másodpercen belül nem tudott felállni. Kötelező volt kesztyű viselése, de a méretet nem határozták meg. (Az ökölvívókesztyűk méretét – súlyuktól függően – unciában számolják; 1 uncia = 28,35 gramm.)
Chambers alapította meg 1866-ban az Amateur Boxing Clubot is, ez volt az első ökölvívó-szervezet.
A két Mace-vereség után Joe Goss 1867-ben egyszer döntetlenül mérkőzött, egyszer pedig győzött Tom Allen ellen, így Anglia bajnokának minősült. 1876-ban újra diadalmaskodott Allen felett de 1880. máj. 30-án a 87. menetben kiütéses vereséggel adta tovább koronáját az ír Paddy Ryannek, 1 óra 24 perces küzdelemben. És itt elérkeztünk a 19. sz. legnépszerűbb bajnokához, legszínesebb egyéniségéhez: a „Bostoni Erős Fiúhoz”, az ír–amerikai John Lawrence Sullivanhez, az utolsó csupasz öklű bajnokhoz.
Sullivan 1882. febr. 7-én a 9. menetben kiütötte Ryant, ekkor nyerte el a világbajnoki címet. (Ryan 1885-ben és 1886-ban újra próbálkozott, Sullivan előbb az 1., aztán a 3. menetben végzett vele.) Ezután bekalandozta egész Amerikát, megverekedve bárkivel, aki csak jelentkezett. Legerősebb ellenfelének az angol Charley Mitchell látszott. 1883-ban találkoztak először. Sullivan az 1. menetben a földre került – ütéstől életében először –, de miután a 3.-ban kétszer is kiütötte az angolt a ringből, a rendőrség leállította a meccset.
A franciaországi Chantillyban, Rotschild báró birtokán találkoztak legközelebb, 1888. márc. 10-én. A zuhogó esőben vívott küzdelem 39. menete után – 3 óra 10 perc telt el – a segédek döntetlenben egyeztek ki. 1889. júl. 8-án vívott meg az amerikai Jake Kilrainnel, a Mississippi Állambeli Richburgben. Sullivan ekkoriban már erősen ivott, de a híres William Muldoont kérte fel edzőnek, aki kitűnő formába hozta. A hőség mindkét versenyzőt megviselte. Sullivan a 21. menetben ütötte le először kihívóját. A 75. menet – 2 óra 16 perc – után Kilrain fősegéde, Mike Donovan a feladás jeléül bedobta a spongyát: az utolsó, csupasz ököllel vívott nehézsúlyú világbajnoki mérkőzés véget ért...
Az egyes súlycsoportok története előtt fussunk végig e sportág további fejlődésének érdekesebb állomásain.
1902-ben Jack Marks londoni fogász – Ted Kid Lewis váltósúlyú világbajnok számára – elkészíti az első fogvédőt.
1909-ben Boxing címmel megjelenik Angliában az első ökölvívó hetilap, amelyik ma is működik Boxing News néven.
1910 fontos év a súlycsoportbeosztás szempontjából. Angol és amerikai szakemberek és újságírók ülnek össze Londonban, élükön Lord Lonsdale-lel és Lord Alfred Douglasszel, és hosszas vita után 9 súlycsoportban (papír-, lég-, harmat-, pehely-, könnyű-, váltó-, közép-, félnehéz- és nehézsúly) állapodnak meg. A papírsúlyt 1912-ben megszüntetik, a többi az amatőröknél egész 1951-ig, a hivatásosaknál – a helyenként átmenetileg felbukkanó junior súlykategóriáktól eltekintve – 1959-ig érvényben marad.
(Feltűnő, hogy a sportág szakmai vezetésében ez idő tájt mennyi arisztokrata szerepelt: első magyar szimpatizánsai is gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós voltak, hazai meghonosítása pedig részben herceg Esterházy Miksa nevéhez fűződik.)
A menetek számában a század elején az ellenfelek (ill. menedzsereik) állapodtak meg. Amerikában az 1920-ban életbe lépett Walker-törvény 15 menetben határozta meg a bajnoki mérkőzések időtartamát, ezt lassan világszerte átvették (de még Amerikában sem mindig tartották meg).
A hivatásos ökölvívás aranykorának a 20-as, 30-as éveket tekintik. Nagyszerű versenyzők, csodálatos mérkőzések, profi szintű szervezés és reklámozás, mindennek eredményeképpen százezres nézőszámok, milliós bevételek.
Az 1921-es Dempsey–Carpentier mérkőzés az első, amelyet rádión Amerika-szerte közvetítenek.
1938 ápr. 7-én a sportág megjelenik a televízió képernyőjén is: elsőként a Londonban vívott Len Harvey–Jock McAvoy mérkőzést közvetítik.
1945-ben megalakul az Európai Bokszunió, a hivatásosak európai szerve.
1962-ben az amerikai profiszövetség – NBA – világszövetséggé kiáltja ki magát, s felveszi a World Boxing Association nevet. 1963-ban konkurens szerv alakul: a World Boxing Council – ettől kezdve a legtöbb súlycsoportban kettős bajnokságot tartanak nyilván.
1962. márc.-ban a kubai születésű Benny Paret, 1963-ban az amerikai pehelysúlyú Davey Moore szenved halálos kimenetelű balesetet világbajnoki mérkőzésen. Televízión a tragédiákat több százezer ember látja, a sportágat világszerte heves támadások érik. Ennek nyomán a profiknál és az amatőröknél is fontos egészségvédő szabálymódosításokat vezetnek be.
1965. máj 25-én közvetítenek először műbolygó segítségével: Az Ali–Liston visszavágót már világszerte „egyenes adásban” nézhetik.
A 70-es, de főleg s 80-as években egyre-másra szaporodnak a súlycsoportok, jelenleg 17-et (!) tartanak nyilván. Emellett 1983-ban megalakul egy 3. világszervezet is (International Boxing Federation), majd 1986-ban a 4. is (World Boxing Organisation) – így a legtöbb súlycsoportban 4 (!) világbajnokot tartanak nyilván. Ez áttekinthetetlenné teszi a valós erőviszonyokat, s megkönnyíti, hogy valaki többszörös bajnok legyen, hiszen gyakran előfordul, hogy valaki elnyeri egy másik szervezet „világbajnokságát”, miután az egyikét elvesztette. Rengeteg a jó ökölvívó és a jó mérkőzés, de úgy tűnik, a legjobbakat már nem is érdekli különösebben egy súlycsoport bajnokságának folyamatos birtoklása, ehelyett gyakran inkább keresnek lehetőséget más – közeli – súlycsoportok sztárversenyzőivel való, sokkal jövedelmezőbb találkozásra. Ha a 20-as évek a milliódolláros bevételek évtizede, úgy a 80-as a milliós kereseteké. Néhány adat: Duran–Leonard 1980: Duran 10, Leonard 3 millió; Hagler–Duran 1983: Hagler 8, Duran 5 millió; Hagler–Hearns 1985: 8–8 millió; Hagler–Leonard 1987: Hagler 12, Leonard 11 millió; Leonard–Lalonde 1988: Leonard 11,7 Lalonde 3,8 millió; Tyson–Spinks 1988: Tyson 20, Spinks 15 millió; Leonard–Hearns 1989: Leonard 13, Hearns 11 millió dollár. (Természetesen ezek bruttó keresetek, amelyekből a menedzser – a szerződésnek megfelelően – levon 30–50%-ot, kap belőle az edző, az edzőtársak, lejönnek belőle a felkészülés kiadásai – a maradék után adózik a versenyző.)
Thomas Hearns az első ökölvívó, akinek sikerült 4 különböző súlycsoportban is világbajnokságot nyerni (sorrendben: váltó-, nagyváltó-, félnehéz-, végül középsúlyban). Azóta Sugar Ray Leonard túlszárnyalta, igaz, 5. bajnokságát úgy szerezte, hogy amikor a félnehézsúlyú bajnokságot elnyerte, versenysúlya alapján belül volt az újonnan létrehozott nagyközépsúly határán is, így 1 győzelemmel 2 súlycsoportban nyert világbajnokságot (előzőleg váltó-, nagyváltó-és középsúlyban viselte a koronát).
1983-ban a WBC 12 menetre redukálta a bajnoki mérkőzések tartamát, rövidesen csatlakozott a WBA is; az IBF viszont 1988-ig ragaszkodott a 15 menethez.
A kesztyű bevezetése lehetővé lette az amatőr versenyökölvívás megindulását is. Angliában 1881-től, Amerikában 1888-tól rendezik meg a nemzeti bajnokságokat, az első évben mindkét országban 4-4 súlycsoportban avattak bajnokot. A mérkőzések tartama kezdettől fogva 3 háromperces menet volt, köztük 1-1 perc szünettel.
Az amatőr ökölvívóéletnek nagy lendületet adott, hogy a sportág 1904-ben bekerült az olimpiai játékok programjába. Ekkor még csak amerikaiak indultak, 19 versenyzővel. A vetélkedést 7 súlycsoportban (lég-, harmat-, pehely-, könnyű-, váltó-, közép- és nehézsúly) rendezték meg; Oliver Kirk harmat- és pehelysúlyban is aranyérmet szerzett.
4 évvel később, Londonban már 4 ország (Anglia, Franciaország Dánia és Ausztrália) 42 ökölvívója vetélkedett, ezúttal viszont csak 5 súlycsoportban (harmat-, pehely-, könnyű-, közép- és nehézsúly).
Az 1912-es és az 1916-os olimpiák műsoráról a sportág kimaradt. 1920-ban aztán megalakult az amatőr ökölvívás nemzetközi szerve, a Federation International Boxing Association. Az ökölvívás újra felkerült az olimpiák műsorára, 1920-ban 11 ország 96 versenyzője, 1924-ben már 28 nemzet 141 öklözője vetélkedett. Az angol középsúlyú Harry Mallin mindkét olimpián aranyérmet nyert. Az 1. Európa-bajnokságot Stockholmban rendezték, 1925-ben.
Az utolsó háború előtti olimpián (Berlin, 1936) 35 ország 183 ökölvívója sereglett össze.
1946-ban Amateur International Boxing Association néven újjáalakult az amatőr világszövetség, 2 évvel később Londonban újra megindult az olimpiai vetélkedés. Újabb részvételi csúcs: 39 nemzet, 206 versenyző.
1951-ben bevezették a kis- és a nagyváltósúlyt, a súlycsoportok száma így 10-re emelkedett. A sportág egyre népszerűbb, az olimpiákon fokozatosan emelkedik a résztvevők száma, ez alól – feltehetően a nagy távolság miatt – csak az 1956-os melbourne-i olimpia kivétel, ahol „csak” 35 ország 164 ökölvívója vetélkedett. Itt viszont egy másfajta csúcs született: Papp László az első ökölvívó, aki egymás után 3 olimpián is felkerült a dobogó legmagasabb fokára.
Az amatőr ökölvívás színvonala a II. világháború után kialakult politikai helyzet, a 2 tábor között folyó „békés versengés” következtében is emelkedett. Az erőviszonyok fokozatosan a szocialista országok jelentős állami támogatást élvező versenyzői javára billentek.
Az AIBA 1966. szept.-ben tartott kongresszusán megszavazták a kislégsúly bevezetését, de elvetették a szupernehézsúlyra vonatkozó javaslatot.
1970-ben megalakul a European Amateur Boxing Association, az amatőr ökölvívás európai vezető szerve.
1972-re érik be az első „nagy” kubai amatőr generáció. A Szovjetunió mellett ez idő tájt az NDK is ökölvívó nagyhatalommá vált. Az amerikaiak az 1976-os olimpiára készülnek első ízben tudatosan – az eredmény: 5 aranyérem. Az amatőr ökölvívás ebben az évtizedben kerül eddigi színvonalának csúcsára. A minőségi mellett nagy mennyiségi növekedés is tapasztalható: az 1972-es olimpián már 81 nemzet 357 ökölvívója indul!
1974-ben rendezték az 1. amatőr világbajnokságot, amelyre 4 évenként került sor, 1989-től 2 éves periódusra térnek át.
1979-ben bevezetik a régebben leszavazott szupernehézsúlyt.
Az amatőr versenyökölvívás népszerűsége világszerte nő – a szöuli olimpián már Kína is indult –, s az erőviszonyok további kiegyenlítődése figyelhető meg. A világ élvonalát Kuba és az Egyesült Államok ökölvívása képezi, de szorosan mögöttük áll a Szovjetunió, az NDK, Bulgária, Kenya, Kanada, Olaszország, a KNDK és Dél-Korea is. Az átlagos színvonal emelkedése miatt eltűntek a régi idők legendás csillagai: nagyon erős mezőnyből jóval nehezebb toronymagasan kiemelkedni. A sportág elterjedtségét jól illusztrálják a 2 utolsó olimpia adatai: 1984-ben 82 ország 359 versenyzője, 1988-ban pedig 107 nemzet 441 ökölvívója vetélkedett!
A világbajnokság 2 évenkénti rendezése mellett az AIBA egyre több világverseny rendezésével biztosít lehetőséget a nagyszámú versenyző erejének felmérésére.
Egyre népszerűbb az eddig 5 alkalommal megrendezett Világ Kupa, ezen a kontinensválogatottak indulnak, s az ún. Kihívásos Kupa, amelyen olimpiai és világbajnokokat hívhatnak ki a világszövetség által méltónak tartott versenyzők. Az 1989-es, Casablancában rendezett Kihívásos Kupán alkalmaztak első ízben 5 × 2 perces meneteket, a mezőny kiegyensúlyozódása miatt ugyanis a mérkőzések egyre szorosabbak, így sok a vitatható eredmény, az 5 × 2 perc több lehetőséget nyújt a pontozóknak a teljesítmények elbírálására.
