Nehézsúly: James Corbettől Mike Tysonig | Tények Könyve

Nehézsúly: James Corbettől Mike Tysonig

Gauguin Tahitin van, van Gogh már egy éve halott. Münchenben Sezession társaság alakul, Tolsztoj az éhínség sújtotta tulai tartományt járja, Shaw a Warrenné mesterségén dolgozik, Gandhi visszatérve Londonból ügyvédként próbál egzisztenciát teremteni családjának. Einsteinnek éppen megjósolja egyik tanára, hogy semmire nem viszi, Skłodowska a Sorbonne-on tanul. Planck Berlinben tanít, Freud figyelme most fordul a pszichopatológia felé, Verdi a Falstaffot, Puccini a Manont komponálja, Bismarck immár kegyvesztett ember, Lenin marxista kört szervez Szamarában. Áll már az Eiffel-torony, a viktoriánus Nagy-Britannia világbirodalmához csatolja Rhodesiát, készülőben a francia–orosz paktum, Magyarország millenniumi lázban ég. Önnön haláltáncát járva, felfokozott, fergeteges életerővel búcsúzik a század. 1892-t mutat a naptár. Odaát, az óceán túlsó partján, ha lehet, még szédítőbb a forgatag, még harsányabb a kavalkád. A föld a két part között teljes szélességben birtokba vétetett, épül New York és Chicago között a Pennsylvania expressz, a Standard Oil az Államok összes olajtársaságát hatáskörébe vonja, a trösztök száma meghaladja a 200-at, Kelet-Európából érkezik az újabb nagy bevándorlási hullám, a Morgan és Rockefeller bankház már első a legnagyobbak között, Jack London matrózként Japán felé hajózik, Mark Twain az írófejedelem, Fred Stone megírja a Ma Ragtime Baby c. számot, Scott Joplin lebujokban játszik egyvelegeket, King Bolden kornettjátéka magával ragadta New Orleanst, alighanem e futamokkal kezdődik a jazz története. Ignite a csodaló első versenyeit nyeri.

És ez év szept.-ben 2 különös fickó kapaszkodott a kötelek közé New Orleans szorítójában, hogy első ízben kesztyűben megküzdjenek a nehézsúlyú világbajnoki címért. Egyikük John L. Sullivan minden ízében a nagy pionírkorszak bajnoka. Izgalmas, ezerszínű, zabolátlan. Robusztus őserő, robusztus kedély, robusztus szertelenség, virtus. Imád inni, enni, adomázni, verekedni. Járja az országot, sorra hívja ki a legszilajabb legényeket, s persze csupasz kézzel sorra péppé veri őket, majd este a kocsmában legjobb barátként együtt röhög, danászik, vedeli a whiskyt velük, a megmaradt pénzt pedig szétosztja, ügyet sem vetve rá, szegények, gyerekek között. A boksztörténelem utolsó csupasz öklű döntőjében 1889. júl.-ban 75 menetes óriási csatában győz a nagyszerű Kilrain ellen. A hatalmas bajszú pirospozsgás, alighanem Twain tollára való írt Amerika-szerte mindenütt imádják, eszményeik, álmaik bálványát látják benne. Másikuk, James J. Corbett legalább ilyen mértékben a közeledő új korszak, az új század embere. Hűvös, kimért, elegáns, ízig-vérig sportember. Foglalkozása banktisztviselő. Számára a boksz nem virtus, nem játék, nem férfiúi kivagyiság, hanem szakma. Ő a modern ökölvívás úttörője, ő foglalta rendszerbe a modern ökölvívás technikai repertoárját, a lábmunkát, az egyeneseket, ő kezdett tudatos módszerességgel készülni mérkőzésekre. Sullivan természetesen sokáig ellenfélszámba sem veszi a hosszú, csontos, vékonydongájú Gentleman Jimet, méltatlannak érzi, hogy ilyen aktakukaccal lépjen egy szorítóba. Amerika is legszívesebben kiutálná a kötelek közül az ilyen sótlan alakot, a győzelmek sorozata azonban egyre inkább őt igazolja, így lehetetlenség tovább kitérni a kihívás elől. Sullivan az utolsó napokat is víg ivócimborák és örömlányok körében tölti; Corbett aszkétaéletet élve keményen készül az edzőteremben. Szept. 7-én első ízben 5 unciás kesztyűt húzva a bajnok és kihívója szorítóba lép. A fogadóirodák 4 : 1 arányban adják az esélyt Sullivan javára. Egész Amerika kedvence biztos győzelmét várja. Ezzel szemben Corbett 20 meneten át könnyedén kimozogja a szánalmasan csapkodó és erejével egyre jobban elkészülő írt, majd a 21.-ben egy jobbegyenessel véget vet a küzdelemnek. Az addig dermedt csendben figyelő publikum csalódottan fütyülni, hurrogni kezd. Így távozik győzelme után az első kesztyűs világbajnok. Ezzel kezdődik el a modern ökölvívás évszázados históriája.

Diadala Corbettet egyáltalán nem teszi vehemenssé, sikerhajhásszá. A következő 5 évben mindössze 3-szor lép a kötelek közé, akkor sem a legkeményebbnek tűnő ellenfelekkel, 4 menetnél többet egyik ellen sem tölt szorítóban. A negyedik választás sem tűnik túlzottan vakmerőnek. Robert Fitzsimmons 70 kilójával csaknem 20-szal könnyebb nála, emellett elmúlt már 36 éves is, tehát 4 esztendővel idősebb. Eredeti szakmája patkolókovács. Kopasz fej, mélyen ülő riadt szemek, kissé hajlott hát, csápszerű hosszú, vékony karok – egész lényében van valami szánalmasan és irritálóan kisemberi. Maga a gesztus is egyszerre hősies és pimasz, amivel kihívja a nehézsúlyú világbajnokot. Nevadában csapnak össze 1897. márc.-ban. Ez az első világbajnoki döntő – és alighanem az első sportesemény is –, amelyről film készül. 10 meneten keresztül minden úgy történik, ahogy azt mindenki várja, Corbett csak játszik ellenfelével, sőt a 6. menetben padlóra is küldi, pontosabban küldené, ám Fitzsimmons huppanás közben átkarolja ellenfele lábát, és csak miután karjait lefejti onnan, kezd a mérkőzésvezető számolni. Ebből kerekedik az első botrány, lévén, hogy Corbett tiltakozik, jóval több, mint 10 másodpercen keresztül volt harcképtelen a kihívó – hiába, a mérkőzésvezető tántoríthatatlan. A 11. menetben aztán történik valami, amire senki nem számított; a reménytelen helyzetben lévő Fitzsimmons egy óvatlan pillanatban közel csúszik a gyanútlan kihívóhoz, s iszonyatos erővel gyomron vágja. Ez az a bizonyos solar-plexus, gyomorszájütés, amit ő kísérletezett ki, de a klasszikus korban ilyen banális dolgot, kvázi alattomos módszert senki nem vett igazán komolyan. Most viszont a világbajnok fájdalmasan görnyed hatására a padlón, míg a mérkőzésvezető ki nem számolja. A történtek valóban sokkoló hatásúak, a döbbent Corbett percek múltán is még mindig folytatni akarja a küzdelmet, a közönség – jórészt környékbeli ezüstbányászok – órákkal később is zajosan tüntet.

A fura, groteszk kis Bob természetesen átmeneti figura a sportág történetében. 2 év múlva száll ismét kötelek közé, hogy megvédje a nehézsúlyú világbajnoki címet. Szemben James Jim Jeffries: 24 éves, 93 kiló, csupa izom óriás. Bob 10 meneten keresztül minden trükköt, furfangot agyafúrtságot bemutat, ám a következőre már nincs ellenszer. A 11. menetben Jeffries egyszerűen letaglózza. Azóta is általános vélemény, hogy a skót–holland ősöktől származó kazánkovács a sportág első igazi klasszikusa. Nem bokszművész, nincs benne semmi könnyedség, játékosság, elegancia; keménysége, ütőereje azonban páratlan. A következő 4 év folyamán ismét kiüti Fitzsimmonst, majd 2 ízben is a visszatéréssel próbálkozó Corbettet, majd – miután nem lát számba jöhető ellenfelet – 1904-ben bejelenti visszavonulását. Veretlenül, anélkül hogy bárkinek sikerült volna őt padlóra küldenie, vagy végigállnia vele szemben mérkőzést.

A szabadon maradt világbajnoki címért azon nyomban selejtezőket írnak ki. A jelöltek, legalábbis ezen a szinten, igencsak középszerű öklözők. Csatározásukból Marvin Hart kerül ki győztesen, őt dögunalmas 20 menetes csatában Tommy Burns fosztja meg 1906. febr.-ban a címtől. És a meglehetősen szürke, jellegtelen Burns egy csapásra a sportág legszorgalmasabb bajnokává válik. Egymás után köti le és vívja mérkőzéseit előbb keresztül-kasul Amerikában, majd átruccan Európába, innen egyenest Ausztráliába vezet az útja. 2 és fél év alatt 11 alkalommal védi meg a címet, s áll tovább gyorsan, nem dicsőséget hajhászva – hanem kétségbeesetten menekülve. Ugyanis nyomában minduntalan ott jár valaki. Valaki, akit máig sokan minden idők legnagyobb bokszolójának tartanak, akinek páratlan képességeihez egy pillanatra nem fér kétség, akinek világelsősége abszolút vitathatatlan, ám a bajnoki címhez közel engedni senki nem akarja, lévén, hogy ő az első fekete aspiráns a sportág történetében. Rakodómunkás, 20 évesen kezd bokszolni, pályája szédületes gyorsasággal emelkedik, hamarosan nyilvánvaló, hogy klasszisa egyedülálló. Fizikuma, reflexei, eleganciája máig páratlanok. Amilyen különleges egyéniség a szorítóban, olyan extravagáns a szorítón kívül. Hivalkodó, szélsőséges, provokáló. Tűzpiros kocsiján száguldja be Amerikát, versenyre hívja a kor legismertebb amerikai vezetőjét, Oldfieldot, hírhedtek nőügyei, hivalkodó eleganciával öltözködik, ellenfeleit fölényes mosollyal veri – a Fehér Amerika gyűlöli, a szövetség is mindent megtesz, hogy távol tartsa a világbajnoki címtől. Éveken keresztül tart e megalázó fogócska, míg 1908. dec. 26-án Sydney-ben utoléri Burnst. Most már nincs haladék, nem lehet kitérni az összecsapás elől. Az összecsapás megalázóan egyoldalú. A bajnok most, királysága utolsó perceiben, hőssé magasztosul, halvány esély nélkül is derekasan harcol, mígnem a 14. menetben a sydney-i rendőrség véget vet a mészárlásnak. És ezzel elkezdődik a boksz történelmének egyik legizgalmasabb, legtalányosabb és legellentmondásosabb fejezete, Jack Johnson világbajnoksága.

A Burns elleni mérkőzésről a New York Heraldot Jack London tudósítja. Cikkének zárómondata – „le kell hervasztani a bádogmosolyt a nigger pofájáról!” – pillanatok alatt egy korszak jelszavává válik. Elkezdődik a Fehér Reménységek időszaka az Államokban. 1909-ben 6 jobb sorsra hivatott öklözőt verbuválnak össze, köztük még a középsúlyú világbajnokkal, a legendás Ketchellel is próbálkoznak, mindhiába, Johnson könnyedén, mosolyogva eljátszadozik valamennyiükkel. Mire a kampányszervezők felocsúdnak, az összes reménység ripityára van verve. Mit lehet tenni? Az ötlet ezúttal is Jack Londoné. Csak egy lehetőségünk van, Jeffriesnek elő kell jönnie a farmjáról! Jeff, rajtad a sor! Jeff rajtad a sor! – visszhangozza egész Amerika. És Jeff? Már 6 éve hátat fordított az ökölvívásnak, felhízott 137 kilóra, és békésen műveli földjét a nyugati parton – 34 éves, nyugodtan, kényelmesen él. Először hallani sem akar az egészről, marhaságnak tartja, a visszatérést egyetlen porcikája sem kívánja, ám a tömeghisztéria, a sajtókampány lassan kezdi megtenni hatását. A nemzetihős-mítosz, a kilátásba helyezett 200 000 dollár – egyes szakemberek szerint mintegy a 15-szörösét érte a mainak! – a szenátus tagjainak felhívása, az ismét felpiszkált becsvágy elveti a józan belátást, a Nagy Jeff egyszeriben igent mond, ismét edzésbe áll. A hír valódi szenzációt hoz, a templomi szószékektől az újságokon át a kongresszusig ezzel foglalkozik Amerika. Ekkor hangzik el először az „Évszázad mérkőzése” kifejezés, ekkor lép színre Tex Richard, akinek hamarosan meghatározó szerepe lesz. Cowboy volt, aranyásó, szerencsejátékos, seriff, és most kezdi felismerni az iszonyú üzletet a bokszban. 1906-ban már rendezett világbajnoki mérkőzést, az igazi nagy színtérre azonban most lép. Több versengő város közül a legtöbbel ígérő Renót jelöli a mérkőzés színhelyéül. Bírónak először magát az elnököt, a fajgyűlölő Taftot kéri fel, aztán Conan Doyle-t, majd Sullivant, de mindvégig úgy manipulál, hogy véletlenül se vállalhassa egyik sem, így maga lehessen a mérkőzés vezetője. Ezalatt Jefferson keményen dolgozik, 43 kilót lead, igyekszik megtalálni egykori önmagát; Johnson, a Fekete Gyémánt viszont szokásos könnyedségével készül. A szerződés aláírásáért kapott 25 000 dollárból új versenyautót vesz magának – és lakást New Yorkban legújabb fehér barátnőjének. Újabb olaj a tűzre.

Amikor 1910. júl. 4-én – Amerika nemzeti ünnepén – 16 000 néző előtt rekkenő hőségben halálos ellenségekként belépnek a szorítóba, a feszültség szinte elviselhetetlen. Johnson gúnyos megjegyzést tesz, Jeffries elutasítja a fekete kézfogását. Vibrál a levegő, izzik a gyűlölet. Jeff iszonyú indulattal veti magát a küzdelembe, Johnson könnyedén kitér előle. 3 meneten keresztül tart így a halálos játék, ennyi idő alatt Jeffries minden erejével elkészül. Ekkor kezd Johnson. Érezhető kéjjel veri szét és alázza meg az óriást. A feszültség fokozódik. A 7. menetben pisztoly dörren a tribünről. A golyót Johnsonnak szánják, szerencsére senkit nem talál. Ettől kezdve a mérkőzés már csak véres leszámolás. A Fehér Reménység ajkai széthasadnak, orra miszlikre törik, szemöldökéből patakzik a vér, de változatlanul megy előre. A 15. menet már gladiátorjáték. Egy jobbkezes nyomán Jeff pályája során először végigzuhan a földön. Ami innen következik, téboly, agyrém, a legfantasztikusabb emberi dráma. Richard számol. Jeff testvére beugrik a kötelek közé, és – ellentétben a szabályokkal – felsegíti bátyját. Johnson protestál, őrjöng mérgében, a lelátó tombol, Jeff eszméletlenül, roskadozó lábakkal, az egykori Nagy Világbajnok hősi méltóságával elindul előre, vállalja a harcot. Johnson sorozata ismét letaglózza. Ott lóg a köteleken, emberek rohannak a szorítóba, és ismét talpra állítják. Richard ismét félrenéz, Jeff ismét elindul, Johnson ismét keresztbeveri minden dühét, gyűlöletét, tudását beleadva. Hisztérikus vad sikolyok a tribünön, ezt már nem lehet nézni. Jeff azonban megpróbál feltápászkodni. Ekkor ugrik be Sam Berger, Jefferson menedzsere, s kéri a bírót, vessen véget a csatának. Így zárul az Évszázad – első – mérkőzése. „Jeff, te mindent megtettél, amit tudtál!” – sommázza másnapi tudósítását Jack London. Az összecsapást azóta is Jefferson tragikus elbukásának, Johnson fényes diadalának emlegetik, több szempontból joggal, ám ugyanakkor fel kell figyelni, hogy a Fekete Gyémánt pályája érezhetően módosult e mérkőzéstől. A bajnoki cím ettől fogva egyre kevésbé érdekli. Botrányos nőügyek eddig sem voltak ritkák életében, ám most olyanba keveredik, ami miatt jobbnak látja, ha áthajózik Európába. Párizsba teszi át székhelyét, ott várja kihívóit. Sorra veri őket különösebb gond nélkül, miközben az ottani társadalmi élet egyik központi figurájává válik, ha ideje engedi, fellép revükben is, ám mérkőzésein észrevehető: egyre inkább fárad. Így is biztosan ül a trónján még 5 éven keresztül, amikor különös szerzetként új kihívó jelentkezik. Jess Willardnak hívják, 198 centi magas, 114 kiló; 30 éves koráig farmján dolgozott csöndben, nyugalomban. Nem érdekelte a hírnév, utált verekedni, dolgos gazda lévén csak a pénz érdekelte. Néhány cimborája beszélte rá, hogy szálljon ringbe, próbáljon szerencsét hátha valamit összeszedhet ökleivel. Egy szép napon így találja szembe magát Jack Johnsonnal. 1915. máj. 5-én kerül sor a találkozóra, Havannában.

Európa már javában lángol, Amerikát még nemigen érinti a háború, vélhetően csak kevesekben rémlik fel, hogy rövidesen ők is e véres, nagy szorítóba lépnek. Izgalmasabb kérdésnek tűnik, sikerül-e végre megállítani Johnsont. 31 000 néző kíváncsi az összecsapásra és válik tanújává egy igencsak érdektelen csatának. Johnson már csak halovány árnyéka egykori önmagának, erejéből legfeljebb arra futja, hogy elkerülje egykedvűen cammogó ellenfele bődületes ütéseit – 25 meneten keresztül. A 26.-ban aztán egy bal-jobb kombináció betalál, s egyszeriben kicsúszik a lába alól a talaj. Így zárul egy fejezet, a sporttörténelem egyik legizgalmasabb pályája.

Willardot a megszerzett bajnoki cím sem teszi szenvedélyes dicsőséghajhásszá. Változatlanul, rendíthetetlen nyugalommal él és dolgozik odahaza a farmján, szánt, vet, ad, vesz – csak ha muszáj, száll ismét szorítóba, hogy iszonyatos ereje révén megvédje világbajnokságát. Egy év múlva vívja következő csatáját, aztán a következő 3 esztendő folyamán csupán néhány bemutató csalja a kötelek közé. Közben azonban gyökerestül változik a világ. Vége a háborúnak, a győztes oldalon álló Amerika egy csapásra felkerül a szuperhatalmak sorába. Megerősödve, meggazdagodva, önbizalmat nyerve veszett, vad, féktelen fejlődésnek indul. Mamutgyárak, monopóliumok, tőkefelhalmozódás, mindent elöntő gépesítés, szesztilalom. A „Modern idők” kora a „jazzkorszak”, minden felfokozott, minden túlméretezett minden kezdi elveszteni normál emberi léptékét, minden polarizálódott. Ha erős vagy, ha állva maradsz, akkor nagy életet élhetsz, ha meginogsz, megbotlasz, pillanatok alatt elsodor, eltapos az élet. A gigantikus szerveződés, gigantikus irányítottság, gigantikus célszerűség időszaka köszönt Amerikára, a magányos hős ábránd immár, csupán mítoszokban él tovább. Caruso, Valentino, Chaplin, Armstrong, Lindbergh, a szorítók környékén pedig a Sziklás-hegyek vidékéről érkezve különös szerzet jelentkezik. Csóró, mufurc, faragatlan, bájosan gátlásos Jack Dempsey ereiben egyaránt csörgedez ír, indián, viking és zsidó vér – így úgyszólván fajtiszta amerikai. Pullmankocsik tengelyén keresztül-kasul beutazta az országot, volt bányász, hordár, kifutófiú, dokkmunkás, de ha éppen nem akadt semmi keresőszakmája, bármely kocsmában kiállt 1-2 dollárért akárkivel verekedni. Nem robusztus termet: 182 centi és 84 kiló, ám veszett küzdeni tudása, dinamizmusa pillanatok alatt elsöpört minden ellenállást. Salt Lake Cityben a környék legnevesebb bokszolója egy véletlen találkozás nyomán vihogva mérkőzésre hívta ki, és a vadóc jövevény 15 másodperc alatt kiütötte One-Punch („Együtéses”) Hanockot, rekordösszeget, 2,5 dollárt vágva zsebre ezzel. Így indult el ökölvívó pályafutása. Valóban üstökös pályafutás az övé: 1 év alatt 27 ellenfelet szenderít hosszú, pihentető nyugalomra, majd amikor teljesen váratlanul a ranglistát vezető Fultont is szétveri, egyszeriben ott találja magát Willard előtt.

Az összecsapásra 1919. júl. 4-én kerül sor Toledóban. A dátum azért is hangsúlyos, mert az ökölvívás legnagyobb szakértői e napot tartják a sportág történelmében aligha felülmúlható csúcsnak. Dempsey maga elé meredten ül szorítósarkában. Rajta kopott foltos köpenye, amit még anyjától kapott, s amihez pályafutása végéig babonás mániákussággal ragaszkodott. Arca borostás, két könyöke térdén, fel egyszer sem pillantana, e szokásait is mindvégig megőrizte. Szemben Willard peckes magabiztossággal, fölényes mosollyal tekint kifelé. 14 centivel magasabb, 28 kilóval nehezebb ellenfelénél, egy pillanatig sem gondolja, hogy a hegyi jövevény erőfeszítésre késztetheti. Dempsey még a kézfogásnál is mereven csak a földet nézi. A gong pillanatában viszont vadállatként pattan ki a sarokból és veti magát a világbajnokra. Willard még ki sem kászálódik a sarokból, amikor fergeteges sorozás befejezéseként egy jobbkeresztütés állon találja. Azon nyomban végigvágódik, s ezzel kezdetét veszi a legfantasztikusabb 3 perc, amit a sportág valaha is megélt. Dempsey olyat produkál, amit senki sem előtte, sem utána, Egyszerűen képtelenség megállítani, feltartóztatni, útját állni, valami elementáris lendülettel erővel megy előre – és üt, üt, üt, iszonyú erővel, szélvész gyorsasággal. A világbajnok 7-szer kerül padlóra 3 perc leforgása alatt – és tápászkodik fel, törött állkapoccsal, bedagadt szemekkel, összezúzott bordákkal, míg 8-adszorra a mérkőzésvezető kiszámolja, Dempseyt hirdetve győztesnek. Az indulatok elszabadulnak, a 20 000 néző hősét ünnepli, százak rohannak a szorítóhoz, Dempsey azonban teljesen megzavarodik, elhesseget mindenkit maga körül, pánikszerűen menekülni kezd, utat törve az öltözőbe – míg utol nem éri egy küldönc: vissza az egész, ugyanis miközben a bíró kiszámolta Willardot, véget ért a menet, így folytatni kell a küzdelmet. Percekig tart, amíg a rendezők úrrá lesznek a helyzeten, Dempsey visszamászik, ám kérdés, hogy a szétvert Willard tudja-e folytatni a küzdelmet? Segédei intenek, hogy nem, ő azonban a gongszóra feláll és elindul előre. Indul? Imbolyog, tántorog a monstrum test, de amíg csak szufla van benne, nem hagyja magát. A vesszőfutás még 2 menetig tart, állja Dempsey pillanatra sem szűnő ütészáporát, míg a 3. menet után magatehetetlenül zuhan a székébe. Most már valóban nincs folytatás. Egy nagy álom megvalósult, Dempsey elnyeri a nehézsúly világbajnokságát. És ezzel elkezdődik a „golden age”, a boksz történelmének aranykora, Dempsey évtizede. A manassai marcangoló pillanatok alatt nemzeti hős lesz. Az újságok tele vannak képeivel, bekerül az üzleti életbe, barátságát politikusok, mágnások, filmsztárok keresik, városok díszpolgárrá avatják.

Ebben alighanem része van a ragyogó üzletembernek, Tex Richardnak, az évtized másik kulcsfigurájának, aki elsők között ismerte fel, hogy a tömegfogyasztásra átálló szórakoztatóipar – film, rádió – egyik legtöbb hasznot ígérő területe a sport, ezen belül az emócióra épülő boksz. Ugyancsak jó érzékkel ismeri fel, hogy Dempsey személye alkalmas arra, hogy milliók érdeklődését irányítsa a sportág felé – és a továbbiakban nagyszerűen egyengeti embere útját. Mert Dempseyben a kor Amerikája valóban felismeri legjobb önmagát, álmát, ideálját, s ő bajnokként milliomosként, sztárként is megőrzi kisember mivoltát, egyszerűségét, közvetlenségét, bájos bumfurdiságát. Mindig – saját szavaival – megmarad hobónak, csupán megtanulja használni a kést és villát. A szorítóba 1 év múlva tér vissza. A Brennan elleni mérkőzés Dempsey egyik leggyengébb csatája. Amiért említést érdemel, ez a találkozó hozza az első 100 000 dolláros bevételt s ez volt az első, amit a mozihálózat révén már világszerte láthatnak. 1921-ben áll elő Richard az újabb nagy geggel: kihívja a félnehézsúly világbajnokát, Franciaország büszkeségét, Carpentiert. Carpentier, a világháború egyik repülőhőse 75 öltönyös, 100 selyeminges gardróbbal kel át az óceánon, a közvetlen előkészület időszakában Astor és Vanderbilt kalauzolja New York éjszakai életében, sőt az egyik reggel a walesi herceggel a Central park gyepén ébrednek fel. Ezalatt Dempsey a világtól elvonultan egy kiszuperált repülőtéri hangárban készül, a régi aszkéta módon a csillogó társaságnak hátat fordítva, a régi becsvággyal.

Az érdeklődés minden képzeletet felülmúl: New Jersey 50 000-es stadionjának nézőterét duplájára bővítik, 778 újságírót akkreditálnak a viadalra, első ízben kerül sor transzatlanti rádióközvetítésre. Párizsban százezrek kémlelik az eget, ugyanis a köztársasági elnök utasítására Carpentier győzelmét kétfedelű gépeknek füstbetűkkel kell jelezniük.

A bevétel 1 800 000 dollár. Ehhez képest a mérkőzés sok érdekességet nem hoz. A hatalmas fizikai fölényben lévő Dempsey 4 menetet eljátszik, aztán kiüti ellenfelét. Ezután könnyed, vidám idők következnek számára, európai körúttal, bemutatókkal, filmezéssel, igazi ellenfél mindössze egy akad, az viszont minden eddiginél cudarabb, keményebb. Argentínából hajózik át, Luis Firpónak hívják, de a bokszvilág a Pampák Vad Bikájaként emlegeti, 190 centi magas, 98 kiló, félelmet, hátrálást nem ismerő vad küzdő.

1923. szept. 14-én 82 000 néző előtt szállnak szorítóba. A gong pillanatában 2 buldózer veti magát egymásra. Kavarog a levegő az ütésfergetegben. Az első sorozást Firpo fejezi be, Dempseynek megbicsaklik a térde, a földet is érinti, ám felpattan, azonnal folytatja egy balkezessel, amitől Firpo vágódik végig a szorítón, a következő pillanatban azonban már ő is áll. Sőt, rohamoz, és egy újabb horga megint megroggyantja Dempseyt. A világbajnok válasza egy jobb keresztütés, ettől a Bika kerül padlóra. Mindez egyetlen perc leforgása alatt! A közönség őrjöng, tombol, indulatok aligha szabadultak el még így bokszmeccsen, Dempsey érzi a veszélyt, hogy pályafutása eddigi legválságosabb pillanatait éli, egy csapásra felhagy az állóháborúval és elsöprő lendületű offenzívába megy át. Viharos, ellenállhatatlan, ütései pontosan találnak, egymás után 4-szer üti le Firpót. Ezzel azonban még messze nincs vége. A Bika ugyanis minden leütés után még szilajabb, még elszántabb és a legváratlanabb pillanatban támadásba lendül, valóban egy sarokba szorított vadállat minden dühével, elszántságával. Végigszórja a szorítón a hátrálásra kényszerített Dempseyt, a köteleknél egy hatalmas balhoroggal megrendíti, majd lendületben lévő testével kisodorja a kötelek közül. Le a szorítót körülülő újságírók közé – klasszikus eseteként az ölbe pottyant témáknak. Iszonyú pánik tör ki, a közönség ledönti a korlátot, a rendőrkordont, s igyekszik a szorító felé, hogy minél többet lásson, a riporterek deszkaemelvénye leszakad, Firpo tétován áll, a bíró ide-oda rohangál, Dempsey néhány újságíró segítségével visszamászik a szorítóba. Senki sem ura a helyzetnek, amikor – a legjobb pillanatban – megszólal a menet végét jelző gong. Dempseyt a történtek valósággal sokkolják, a szünet alatt végig teljesen kába, a végén megkérdezi: hányadik menet is következik? Aztán az első rohamra kiüti Firpót.

A mérkőzés mindkettőjük számára életük végéig lidérces emlék maradt. Regényt írtak, filmet készítettek róla. Firpóról szobrot öntöttek Buenos Airesben. A Dempsey-legenda pedig nőttön-nő, népszerűsége, nimbusza minden elképzelhetőt felülmúl. Ám miközben a Dempsey-jelenség ázsiója egyre magasabb, Dempsey, a bokszoló lassan hanyatlóban van. Hogy mitől? A 3 év szünet, amikor ellenfél híján csak bemutatókat öklözött? Vagy gazdag, sikeres emberként már nem volt meg benne a korábbi féktelen, szilaj harcosság? Az egyeduralom kényelmesítette el?

És ekkor bukkan fel egy új ellenfél, Gene Tunney. Szegény, Írországból kivándorolt családban született, korán megtanulta gyűlölni a szegénységet, a kiszolgáltatottságot. Elhatározza, erős lesz, gazdag, sikeres, és módszeresen halad ezen az úton. Tanul, képzi magát, sportol. Gazdag családba nősül, egyetemre jár, félnehézsúlyú bajnokságot nyer a haditengerészetnél. Méltóságteljes, elegáns, választékos. Egy ember irritálja: Jack Dempsey. Gyűlöli, lenézi, irigyli, és ez rögeszméjévé válik. 8 esztendeig csak arra készül, hogy letaszítsa a trónról. Zavarja zsidó-indián származása, zavarja népszerűsége, örökplebejus mivolta, természetessége. Minden ellenfélben csak eszközt lát, hogy közelebb kerüljön nagy céljához, Dempsey kihívásához. Így emelkedik egyre feljebb a ranglistán, míg jogot nem nyer, hogy megküzdhessen Dempseyvel a világbajnoki címért.

1926. szept. 26-án 120 757 néző vált jegyet a philadelphiai stadionban a várva várt nagy csatára. A nézőtéren ott van többek között Chaplin, Lindbergh, Stokowsky, Pulitzer; az irodákban 11 : 5 arányban lehet fogadni a világbajnok javára, ebben azonban már több a sóhajos vágy, mint a számító realitás. Mert az első percek után kiderül, ez a Dempsey már nem a párduc, már nem a marcangoló, ebben már nincs az a valamikori feszítő hév, akarás, szilaj átütőerő. Csak megy előre, lassan, hit nélkül, erőtlenül. Tunney játszik vele; szurkál, ugraszt, keresztbever, aztán eltáncol. Pontosan, jéghidegen, kiszámítottan. Ez az ő napja, minden úgy történik, ahogy ő eltervezte, kigondolta, akarja. A vívóstílus, a lábmunka, a hűvös racionalitás ezen a napon nyer létjogosultságot a sportágban. A tömeg egy darabig még reménykedik bálványa feltámadásában, új erőre kapásában, ám ahogy múlnak a menetek, és Tunney fölénye egyre nyilvánvalóbb, be kell látnia, hiába. A 10. menet végén, az eredményhirdetést meg sem várva, a szemerkélő esőben dermedt csendben vonul ki 120 000 ember. Dempsey azon nyomban vissza is akar vonulni, úgy érzi, elég volt, megöregedett, elszállt az idő felette, ám rövidesen feltámad benne a becsvágy, a virtus, a bele-nem-törődő makacsság; hátha még nem késő, hátha még egyszer össze tudná magát szedni, hátha csak a felkészülés során rontott el valamit? És Amerika örömmámorától kísérve kihívja legyőzőjét.

Dempsey 1 évig készül a régi módon, a világtól távol Atlantic Cityben a nagy visszatérésre. Bár elhangzanak kétkedő hangok is Dempsey táborából, ezt senki nem akarja meghallani, szept. 22-én 105 000 felajzott ember várja Chicagóban a csodát, a nagy „come back”-et, a bálvány feltámadását. És eljön egy pillanat, amikor ez közvetlen realitássá válik. A 7. menetben az addig megint csak szánalmasan vergődő, alárendelt szerepet játszó Dempsey megvillan. Az addig kívülről, hibátlanul szurkáló és könnyedén eltáncoló Tunney jobbegyenesét egy szempillantás alatt keresztbeveri egy balhoroggal. Tunney megroggyan és ereszkedni kezd a kötelek mellett lefelé, miközben a kiégett, szétvert, megfáradt Dempsey egyszeriben a régi, szilajjá, fergetegessé válik, és az ereszkedő Tunneyre a másodperc töredéke alatt 6 (!) ütést zúdít. A közönség felpattan, üdvrivalgásba tör ki: Igen! Sikerült! Feltámadt Dempsey! Visszatért! Megtörtént a csoda! És Dempsey elköveti pályája legvégzetesebb hibáját. Ott áll a letaglózott Tunney fölött, szikrázó szemekkel, fújtató orrlukakkal, megfeszült izmokkal, teljes harci hévvel, hogy folytassa a harcot, döntésre vigye, amint Tunney feláll; és közben elfelejtkezik a most bevezetett új szabályról, hogy a számolás ideje alatt a semleges sarokba kell mennie. A mérkőzésvezető tuszkolja, ő nem tágít, szól, menjen arrébb, meg se hallja, csak az ellenfelet lesi, megint el próbálja tolni, még mindig ellenáll. 5 másodperc telik el ezzel a közjátékkal, a bíró csak 5 másodperc múlva kezdi el a roggyant Tunney fölött a számolást. Dempsey e rövidzárlata 5 másodpercet ad ellenfelének. Ennyi éppen elég Tunney számára, hogy magához térjen, kijózanodjon, s ettől kezdve ismét az ő számító agya az úr a szorítóban. Biztos fölénnyel nyer minden pontozónál. Dempsey üstököspályája e mérkőzéssel gyakorlatilag le is zárul; lezárul az aranykor, a sportág történelmének romantikus időszaka. A magányos hős, az álmait öklei segítségével valóra váltó, sok-sok buktató után diadalmaskodó örök-kisember elbukott.

Az illúziók lassan foszladoznak. 1927-et mutat a naptár. Amerika még táncol, él, vigad, Európa még élvezi a konszolidációt, hisz az örök békében, de a raktárakban már irdatlan mennyiségű áru áll eladatlanul, farmerek ezrei kerülnek a tönk szélére, Olaszországban Mussolini berekeszti a parlamentet, Németországban 4 millióan sztrájkolnak, Japánban Tanaka tábornok kerül a miniszterelnöki székbe. A távolban vészes viharfelhők gyülekeznek. Közeledik a gazdasági világválság.

Tunneyt – célját elérve – nemigen érdekli tovább sem a boksz, sem a bajnoki cím. Egy könnyű mérkőzést még nyer, aztán visszavonul. A világbajnoki címért jogutód híján tornát írnak ki. A döntőbe az amerikai Jack Sharkey és a német Max Schmeling jut. Összecsapásuk 1930. jún.-ban szerfelett különös eseménnyel szolgál. Az addig jobban álló Sharkey a 4. menetben iszonyú erejű horgot mér testre, Schmeling fájdalomtól eltorzult arccal a földre zuhan. A mérkőzésvezető annak rendje és módja szerint kiszámolja, majd kihirdeti – a német győzelmét. Véleménye szerint ugyanis az ütés övön alul talált. Először kerül át a nehézsúlyú világbajnoki cím Európába, először lesz valaki világbajnok a padlón görnyedve. 1932. jún.-ban találkoznak ismét. 15 menetes, nem túl érdekes, de mindvégig nyílt csatát vívnak. Schmeling villámgyors, pontos jobbhorgait Sharkey szorgalmasan ütögetett balegyenesekkel igyekszik kompenzálni. A bírák az amerikait látják valamivel jobbnak, ezzel a közönség jelentős része nem ért egyet. Kifütyülik a távozó Sharkeyt, megtapsolják Schmelinget. Jó időre alighanem utolsó eset, hogy rokonszenvtüntetést tartsanak Amerikában egy német mellett. Meglehetősen nyilvánvaló, hogy Sharkey – a Cápácska – csak átmeneti figura lehet a maga szolid képességeivel, s néhány hónap múlva valóban új trónkövetelő jelentkezik. Ismét Európából.

1906-ban egy dél-olasz falucskában született 8 kilós testsúllyal. Növekedése továbbra sem torpant meg, ifjúkorára 196 centi magassá és 116 kilóvá serdült. Favágással keresi kenyerét, innen csábítják át Primo Carnerát, az „Emberhegyet” a szorító világába. És az óriás pillanatok alatt mindenkit lesöpör, aki csak az útjában áll. Így jut el 1933 nyarán egészen Sharkeyig. Sharkey 5 meneten keresztül kipötyögi, beugrik, megszórja, aztán gyorsan kisurran az ütőtávból. Carnera első ütése a 6.-ban talál célt. Egy bődületes jobbfelütés. Sharkeyt ezután percekig élesztgetik. Carnera az új világbajnok. Kedves, jámbor, jószívű óriás. Nem túlzottan komplikált észjárású, sem a szorítón kívül, sem a szorítóban. Amíg csak ő talál, addig nincs is különösebb probléma, ám alig 1 év múlva jön valaki, aki az esetek túlnyomó többségében őt találja. A boksz történetének egyik legtalányosabb egyénisége. Mindenkit beleértve Max Baer talán a legnagyobb tehetség. Elegancia és technikai virtuozitás találkozik nála a legmagasabb szinten ütőerővel és féktelen küzdőkedvvel. Nadrágján hatalmas Dávid-csillag. 15 centivel alacsonyabb, 20 kilóval könnyebb Carneránál, mindez azonban számára nem okoz problémát. 11 menet alatt 13-szor küldi a padlóra Carnerát, míg a mérkőzésvezető véget nem vet a mészárlásnak. A jelenlevő Jack Johnson azt jósolja, ez a fiú addig lesz világbajnok, ameddig csak akar – a Bohóc Maxie azonban nem akarja ezt túl sokáig. Szertelen bohémsága, döbbenetes könnyelműsége erősebbnek bizonyul tehetségénél. Filmszerepet vállal Hollywoodban, táncol a Broadway-n, flörtöl Ginger Rogersszel, mulat, éjszakázik, szinte onnan esik be a szorítóba, egy év múltán a szolid középszer abszolút megtestesítője, James Braddock ellen.

Baer végigmókázza az egész mérkőzést. Jó néhányszor bolondját járatja Braddockkal, leengedett kesztyűkkel húzogatja el a fejét ellenfele ütészápora közepette, hangos megjegyzéseket tesz, kikacsint a közönségre – briliáns sziporkákkal kótyavetyéli el világbajnokságát. Mindenki remekül szórakozik, Braddock kivételével. A mérkőzést viszont buldogszívóssága révén ő nyeri, nagy pontfölénnyel. E tékozló zseni aznap este harsány pezsgőbontással nyugtázza bajnoksága elvesztését. Braddock pedig már szinte másnap hozzáfog, hogy felkészüljön a következő erőpróbára. Lehetnek illúziói? Hiheti azt, hogy a kemény, céltudatos munka mindent pótol?

Mert időközben új csillag tűnik fel a sportág egén, akinek ragyogása szinte minden eddigit elhomályosít. 1914. máj. 13-án született Alabamában. 187 centi magas, 91 kiló. Gyermeteg arcú, naiv, békés óriás, talán a legnagyobb ütő azok közül, akik valaha szorítóba léptek. Úgy hívják: Joe Louis 1934-ben lesz profi, s 2 éven belül már 2 világbajnok skalpját is magáénak mondhatja, Carneráét és Baerét. Amikor 1937. jún.-ra kihívja a világbajnokot, már 5 : 2 arányban ő az esélyes. És Braddock, ez az ízig-vérig kiváló sportember nem adta könnyen magát, az első percben egy pontos jobbhoroggal a padlóra küldi Louist. Louis feláll, folytatja a küzdelmet, s ettől kezdve minden a rendes kerékvágásban megy. A Barna Bombázó fölénye egyre nyomasztóbbá válik, többször is megroggyantja Braddockot, ám ő élete utolsó nagy fellépésén az utolsó töltényig harcol. A 8. menetben számolja csak ki a bíró. S miközben segédei Braddockot a sarokba vonszolják, az 50 000 főnyi közönség egy emberként Louist, az új csillagot ünnepli. Ott, ahol alig 2 évtizede az első fekete világbajnokot kiátkozták, egy másik fekete öklöző nemzeti hőssé válik.

Csakhogy ekkor már 1937-et írnak. Németországban érvényben vannak a nürnbergi törvények, működnek a koncentrációs táborok, a Condor légió gépei porig bombázzák Guernicát, olasz katonák harcolnak Abesszíniában – időközben nagyot változott a világ. És ebben a pillanatban bombaként hat az új bajnok első nyilatkozata: még nem tekintem magamat bajnoknak, mondja, majd ha legyőztem Schmelinget! A dolog előzménye, hogy a másodvirágzását élő nagy német bajnok 1 évvel korábban szétverte, majd a 12. menetben csúnyán kiütötte Louist. Igazság szerint ezek után őt illette volna a jog, hogy kihívja Braddockot, ám sikerült úgy csűrni-csavarni az ügyeket, hogy ennek a terve meghiúsuljon. Nem volt kétség ugyanis, hogy Schmeling klasszissal jobb bokszoló, mint a világbajnok, hogy övé lenne a győzelem, ám azt senki sem akarta a világ tisztesebb részein, hogy a nehézsúlyú világbajnoki cím Németországba kerüljön, ahol ebből fegyver kovácsolódott volna a fajelmélet ideológiájához. Ezért hatott bombaként Louis kijelentése, hogy kockára teszi világbajnokságát tavalyi legyőzőjével szemben. Ő nem mérlegelt sem politikai, sem üzleti szempontokat, őt kizárólag az emberi tisztesség, becsvágy vezérelte. Visszaút azonban immár nincs, a nyilatkozattal a kocka el lett vetve.

Schmeling és Németország boldogan fogadja a lehetőséget. Megkezdődik a felkészülés az összecsapásra, ami – mindenki előtt nyilvánvaló – több két kivételes nagyságrendű bokszoló csatájánál. Egy árja német egy négerrel szemben! Németországban Ribbentrop vezetésével alakul bizottság, hogy Schmeling felkészülését segítse, teljes propagandaapparátus fokozza szinte hisztérikusságig a közhangulatot, biztosra véve büszkeségük, Schmeling győzelmét. Schmeling abszolút apolitikus emberként vélhetően az egészből nagyon keveset ért meg. Tény, hogy soha nem lép be a náci pártba, még csak félreérthető nyilatkozatot sem tesz, sem ekkor, sem később, zsidó menedzseréhez, Jacobshoz mindvégig ragaszkodik, az egész kavalkádba valóban csak belecsöppen, akaratán kívül lesz a rezsim egyik reklámembere. Louist gyakorlatilag veresége óta csak a visszavágás érdekli, ennek lázában él, monomániásan vezérli ez a nagy cél. Egy éven át csiszolja csupán balegyeneseit, ahol Schmeling a sebezhető pontját megtalálta.

Bosszúmérkőzés! – adták szalagcímül az amerikai lapok. Több mint 70 000-en szoronganak a Yankee Stadion tribünjein, amikor 1938. jún. 22-én összecsap a két óriás. Louis zárt alapállásból azonnal kötelekhez szorítja ellenfelét, és itt gyilkos erejű horogsorozattal árasztja el. Schmeling láthatóan már az első ütések után megroggyan, ám beszorul a kötelek közé és nem tud lecsúszni, így még tucatnyi ütés éri ebben az állapotban, mire végre landolni tud. Louis nyomban rohan a sarokba, ám Schmeling elkövet egy jóvátehetetlen hibát. Ahelyett hogy hagyna magára 9-et számolni, és közben kitisztulna, azonnal felpattan, és kába állapotban jelzi, folytatja. Most Louis egy bal-jobb kombinációja jön, a német lehemperedik, ám ismét nyomban feláll, rogyadozó léptekkel imbolyogva elindul ellenfele felé. Louis kérlelhetetlen, egy balfelütéssel beigazítja Schmeling állát, egy jobbegyenessel pedig letaglózza. És még mindig nincs vége, néhány másodperc múlva Schmeling már megint talpon van. Louis érzi, itt a döntő pillanat, egy kicsit kivár, aztán elindítja azt a jobbhorgot, ami csaknem lecsavarja ellenfele fejét. Schmeling hasra zuhan, de megint megpróbált felkecmeregni, ez azonban már sok. A mérkőzésvezető egy pillantást vet Schmeling arcára – és véget vet a mérkőzésnek. 124 másodperc volt az egész. A század egyik legnagyobb, de mindenképpen a legnagyobb figyelemmel kísért bokszcsatája. Mint valami mesében: a Jó Bajnok elégtételt vesz és pillanatok alatt diadalmaskodik a Rossz felett. Vajha ez az életben is így lett volna!

Louis valóban megmarad Jó Bajnoknak. Lényében van valami gyermeki tisztaság, romlatlanság, báj, amit mindvégig megőriz. Talán őt manipulálja legkevésbé a siker az összes nagy bajnok közül, ő képes minden velejáróját a legártatlanabbul elviselni. Szolidan él, rendezett családi körülmények között, nincsenek kicsapongásai, gyakran és szívesen jótékonykodik, a háború alatt felfüggeszti pályafutását, s barátjával, Sugar Ray Robinsonnal járják a frontot bemutatókat tartva. A szupernehézsúlyú csatákat immár nem a szorítóban vívják, hanem Ukrajnában, Afrikában, a Távol-Keleten, Normandiában. 4 év kihagyás után száll ismét ringbe, 1946. jún.-ban – és 1949. márc.-i visszavonulásáig őrzi a bajnoki címet. 13 éven át volt a sportág királya, 25-ször védte meg bajnokságát, mindössze 3 ellenfele állta végig ellene a 15 menetet. Soha nem ügyeskedett, válogatott, mindenkivel megmérkőzött, aki csak kihívta. Voltak iszonyatos csatái, volt többször is padlón, volt, hogy veszni látszott már minden, az utolsó pillanatokban azonban mindegyiket visszahozta.

Lényére, egyéniségére roppant jellemző visszavonulásának históriája. 1947. dec.-ben, a Joe Walcott elleni mérkőzés előtt Louis bejelenti, hogy akármi lesz is az eredmény, visszavonul. Az igazság az, hogy az utóbbi mérkőzésein már nem volt a régi, a kor is, a 4 éves kihagyás is alaposan meglátszott rajta, inkább szenvedve, mint magabiztosan győzött az egykori Barna Bombázó. Úgy érezte, nem szabad tovább forszírozni. Walcott ellen akar búcsúzni, ám Walcott alaposan elagyabugyálja. Walcott, ez a nálánál is idősebb, bohém technikai fenomén jóformán azt csinál, amit akar a megkopott, lelassult Louisszal. Louis is teljesen egyértelműnek tartja vereségét, megindul az öltözőbe, hogy ne kelljen végigasszisztálnia trónfosztásának ceremóniáját, útközben hallja meg, hogy a pontozók 2 : 1 arányban őt látták jobbnak. Nyomban visszamegy, és közli Walcott-tal, hogy sajnálja a történteket, méltánytalannak tartja, és ezek után természetesen megváltoztatja visszavonulási szándékát, megadja az újabb lehetőséget Walcottnak. 1948. jún.-ban találkoznak ismét, New Yorkban, 43 000 néző előtt. A mérkőzés ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Walcott játszik, Walcott brillírozik, Walcott tüneményes dolgokat produkál, fölényesen vezet minden pontozónál a 10 menet után. A 11.-ben azonban Walcott egyik könnyelműsködése után Louis még egyszer megvillan. Még egyszer, a legváratlanabb pillanatban, az utolsó pillanatban előjön mindaz, ami őt legendák hősévé, Barna Bombázóvá, minden idők egyik legnagyobbjává tette. Egy horoggal elkapja, és egy félelmetes össztüzérségi támadással letaglózza Walcottot. Most már szögre akaszthatja kesztyűjét. Néhány bemutató-mérkőzés után be is jelenti visszavonulását.

Az utódlás kérdése mindig heves vitatéma, ezt azonban Louis továbbgerjeszti, ugyanis maga jelöli ki, hogy kik döntsék el egymás között a bajnoki cím sorsát. Walcott személyével még úgy-ahogy mindenki egyetért, ám annál kevésbé értik és tartják indokoltnak a félnehézsúlyú Ezzard Charles jelölését. A nemzetközi szövetség eleve el is határolja magát: még ha netán Charles győzne, akkor sem ismeri el bajnokságát. És Charles nagy meglepetésre 1949. jún. 22-én pontozással győz. Olaj a tűzre, az illetékesség kérdésében a civódás tovább tart, miközben a Cincinnati Kobra 4 kiütéses győzelmet arat. Pontot a végére csak egy szívszorítóan keserű epizód tesz. Kiderül ugyanis, hogy Louis nem jól fizetett adót, hatalmas hátralékai halmozódtak fel, és felszólítást kap, hogy ezt mielőbb rendezze. Mivel Louis a pénzügyekben mindig járatlan és ügyetlen volt, számottevő összeget nem tudott félretenni közel 5 000 000 dolláros összkeresetéből, más forrása nem lévén, másfél évi kihagyás után – közel a 40-hez – ismét edzésbe áll, és kihívja Charlest. A közönség természetesen csodát vár a nagy bálvány, a nagy kedvenc visszatérésével, a „bitorló” Charlesszal szemben, ám a csoda elmarad. 15 menetes, eléggé lapos mérkőzésen győz Charles. Louis vesszőfutása ezzel még nem fejeződik be – ez azonban a történet egy másik szálához kapcsolódik. Charles azonban ezzel immár elismertetett, ha meg nem is bocsáttatott neki, hogy Louis örökébe lépett. Jobb öklöző, mint amennyire taksálják, ravasz harcos, nagy küzdő, de nem kivételes klasszis, s így képtelen kilépni az árnyékból. Egyelőre azonban biztosan ül a trónon és uralkodik, ill. uralkodna, ha egy makacs öreglegény nem zaklatná mindannyiszor.

Először másfél évvel első összecsapásuk után invitálja a kötelek közé Charlest Walcott, és megint Charles győz pontozással, Walcott most csak 3 hónapot vár, 1952. jún.-ig. Hiába, sürgeti az idő. Immár 38. évét tapossa, 6 gyermek büszke apja, nagy álma azonban, bármilyen közel is jár hozzá többször is, még nem vált valóra. Elképesztő virtuozitása elképesztő könnyelműséggel párosul. A balhorgot senki nem ütötte még különbül nála, viszont senki nem kockáztatott többet egy trükkért, mint ő. Egyike a szorítótörténet legmegkapóbb figuráinak. A fogadások 6 : 1 arányban állnak Charles javára, s ez a differencia túlontúl szolidnak tűnik 6 meneten keresztül. Walcott 6 meneten keresztül altat, les, figyel, aztán a 7.-ben üt egy balhorgot. Pontosan, keményen, a legjobb ütemben. A hatás frenetikus. Charles előbb térdre érkezik, onnan a hátára fordul, innen meg se moccan, amíg kiszámolja a bíró. Egy esztendő múlva, immár 39 évesen negyedszer áll szembe Charlesszal, és most ismét ő győz 15 menetes szenzációs csatában. Most kezdek belejönni! – nyilatkozza utána Joe papa kajánul. Ami azt illeti, sok ideje a kibontakozásra nemigen maradt. De ezt akkor még senki sem sejthette.

A háború sebei még nem hegedtek be, a hidegháború szörnyűségekkel fenyeget. Kevés győztes van s iszonyúan sok vesztes. A világ zordabb, agresszívabb. A kisember lázad a rock and roll eksztázisában, az olasz neorealizmus filmjeiben, Hemingway, Steinbeck regényeiben. Az anti hősök világa, Santiago, az öreg halász, és – Rocky Marciano. 1923. szept. 1-jén született, olasz bevándorlók gyerekeként. Hamar lett kenyérkereső alkalmi munkákból élt, bokszolni 22 éves korában kezdett. Épp egy cipőgyárban dolgozott, amikor egy amatőr mérkőzésen karját törte, ezért rövid úton kipenderítették. Ekkor csap fel profinak, bár a világon senki nem jósol neki számottevő jövőt. Nem tűnik különösebben nagy fizikumúnak: 177 centi, 85 kiló, mozgása lassú, darabos, technikájában tucatnyi kifogásolnivalót talál minden hozzáértő. Fura, kimunkálatlan, egy tömbből faragott figura. Csendes, morózus, bizalmatlan, visszahúzódó. Indulat nélkül bokszol, nem csinál semmi faksznit, csupán aki elé kerül a szorítóban, azt szétveri. Nem érdekli, mit csinál az ellenfél, ő mennyit kap, hányszor találja csak a levegőt, konok céltudatossággal megy előre és üt mindaddig, amíg a másikat rakkoló stílusával fel nem őrli. Először akkor hívja fel magára a figyelmet, amikor 1951. okt.-ben a visszakapaszkodni, az adóhátralékot összekaparni akaró Joe Louisszal mérkőzik. Általános a vélemény, hogy e fantáziátlan vidéki tuskónak nincs esélye a formáját egyre jobban visszanyerő Bombázó ellen. Az első 6 menet Louisé. Okos, takarékos, kimódolt. Apró csusszanásaival ravaszul tartja távol magát, s pontos balegyeneseivel rendre talál. Óvatosan fürkész a kesztyűk mögül, és türelmesen vár. Vár a pillanatra, ami a 7. menetben elérkezik. Elkapja a ritmust, amint Marciano fedetlenül előrelép, és telibe veri legendás jobbhorgával, amivel másfél évtizeden keresztül a földkerekség valamennyi neves öklözőjét hosszabb álomba küldte. Marciano azonban még csak meg sem roggyan, fel sem veszi, megy előre ugyanazzal a rössel, mint eddig, és csapkod maga körül. Ez az a pillanat, amikor Louis összeroppan, amikor rádöbben, e fura szerzet ellen nincs fegyvere. Változatlanul okosan bokszol, vitézül küzd, de jóvátehetetlenül megrendül benne valami. A 8. menetben aztán Marciano padlóra is küldi. Louis feláll, de a továbbiakat illetően nem lehet sok kétség. Marciano folytatja, jön és üt. A kötelekhez tereli, aztán 2 balhorog testre, majd elindul a jobb, és Louis aléltan csurog ki a ring mellé.

A bokszhistória egyik legtragikusabb pillanata; a bíró nem is számol, nem viszi rá a lelke, hogy generációk bálványát kiszámolja. Marciano segíti a sarokba. A kongresszus a következő napokban elengedi az adótartozást (különös tekintettel arra, hogy 1942-ben 2 mérkőzésének teljes bevételét a haderőnek adományozta). Marciano pedig hamarosan ott találja magát a nagy lehetőség kapujában. Rekordlistája félelmetes: eddigi 42 mérkőzését mind megnyerte, közte 37-et kiütéssel, padlón pedig még nem volt. Az öreg varázsló és az ereje teljében lévő Kőszikla áll tehát szemben a chicagói stadionban 1952. szept. 25-én. Az első másodperc máris észbontó, Walcott egyszerűen letámadja Marcianót. Marciano megzavarodik, tétova lesz, ez ideális terep ellenfele számára. Nem is késlekedik soká, hogy kihasználja, félelmetes balhorgával pontosan állon vágja Marcianót, aki menten földre huppan. Életében először, épp a világbajnoki döntőn. De menten felpattan s 3-nál már várja a folytatást. Walcott továbbra is támad, nem engedi kibontakozni ellenfelét, Marciano pedig sehogy sem találja önmagát. A 6-7. menetben kezd változni a kép, a szerepek kezdenek visszacserélődni. Elfáradt-e Walcott a számára idegen harcmodorban? Biztos előnye tudatában úgy érzi, elég most már őriznie az eredményt? Vagy Marciano talált annyira magára, hogy átvegye a kezdeményezést? Ki tudja. A lényeg, így is Walcott az úr a szorítóban. Bravúros mutatványokat mutat be Marciano pörölyként zúduló ütései között, leeresztett kézzel, látható élvezettel, Marciano azonban ezzel mit sem törődve csak jön és üt változatlan rössel. A 13. menet előtt mindhárom pontozónál Walcott vezet, szinte behozhatatlan előnnyel. A világbajnok, a nagy játékos, fölénye tudatában sziporkázó finist akar kivágni, Marciano változatlanul araszol utána, hogy egyszer közelkerüljön. Már nincs sok hátra, amikor elindít egy balhorgot, majd nyomban egy jobbot. Walcott könnyedén elhúzza a bal elől a fejét – pontosan bele a jobba. Egy villanás, és ott csüng kezeivel fennakadva a kötélen. Percekig tart, amíg magához tér. Marcianót pedig immár világbajnokként ünneplik. Ő kevéssé ünnepel. Nem az a típus. Az utolsó centig bezsebeli a pénzt, aztán tapossa tovább konok céltudatossággal a maga kemény, göröngyös útját. Végigdolgozott, kemény, aszketikus hétköznapokkal, szikrázó csatákban, a maga kamikazestílusát vaskövetkezetességgel végigvivő harcokban kivívott, kínkeserves, kegyetlen győzelmekkel.

Egyedül Ezzard Charles állja végig ellene a 15 menetet 1954-ben; a visszavágón azonban egészen váratlanul veszélybe kerül Marciano világbajnoki címe. Az első 3 menet Charlesé, aztán jön fel és bontakozik ki Marciano. A 6.-ban már ő irányít, amikor az egyik közelharcnál Charles hirtelen felkapott könyöke hosszában széthasítja Marciano orrát. Hiába próbálják a szünetben a segédek összetoldozni, a 7. menetben végig ömlik a vér az orrnak már aligha nevezhető hús és porccafatból. A mérkőzésvezető a szünetben odamegy hozzá, s közli: még egy menetet ad neki, tovább nem halogathatja, le kell léptetnie. Egyetlen menet ilyen állapotban Charles ellen, akit még nem ütött le! Marciano egy lapra tesz fel mindent. Már rég nem tölt, csak lő. Az első percben egy jobbhoroggal leüti, Charles feláll, a másodikban egy felütés nyomán kerül földre, Charles azonban megint folytatja, az utolsó percben egy balhorog, Charles újból emelkedik, aztán ernyedten visszahuppan. Kész. Néhány másodperc lett volna még hátra a menetből...

Itt már alighanem gyanítható valami egészen kivételes versenyzői, emberi nagyság. Egy év múlva pedig egy újabb, már az ötlet pillanatában klasszikussá váló mérkőzés. Miután Marciano minden nehézsúlyú trónkövetelőt felperzselt maga körül, új jelentkező akad. A boksztörténelem talán legelbűvölőbb, legfaramucibb egyénisége: Archie Moore. Király és bohóc egy személyben. A fenségesség és a gyermetegség, a bölcsesség és a kópéság, elegancia és mély önirónia tökéletesen megfér benne egymással. Mindent tud, amit bokszoló tudhat, kisujjában van a technikai és taktikai repertoár minden csínja-bínja, és mindez kifejezett művészi invencióval párosul. 1916-ban született, 1936-ban kezdett el öklözni, 1952-ben, tehát 36 évesen nyerte el a félnehézsúlyú világbajnoki címet, és most gondol egy merészet: 40. évében kihívja a nehézsúlyú világbajnokot. Azaz, a kihívásnak egy sajátos változatát választja; körözőlevelet tesz közzé Marciano fényképével: „100 000 dollár jutalom annak, aki ellenem Rocky Marcianót a szorítóba hozza! Archie Moore.”

Az ötlet pompásnak tűnik, persze hogy menten rácsapnak – az Öreg Monguz a Kőszikla ellen. A valaha élt legnagyobb tudású, legrafináltabb bokszoló harca a legkeményebbel, a legeltökéltebbel. A nehézsúly világelsőjének a félnehézsúlyéval, ahol ráadásul a félnehézsúlyú a nehezebb, mivel Moore-nak a 81 kilóhoz rendre 15–20 kilókat kellett lefogynia. 61 574 néző zsúfolódik össze 1955. szept. 21-én a New York-i Yankee Stadionban, hogy tanúja legyen e páratlannak ígérkező csatának. S a valóság ezúttal felülmúl minden várakozást. Az 1. menet tapogatózás ugyan, de világosan kirajzolódik a harcmodor. Marciano, az állhatatos, megy előre, s függetlenül attól, mit csinál az ellenfél, csépel. Hol a másikat, hol a levegőt. Moore, az alkalmazkodó, néha visszasoroz, egyébként hagyja, hadd hadonásszon Marciano, hadd fárassza ki magát maga diktálta iramával, az ütések java részét, lévén a védekezés művésze, könnyedén hatástalanítja, hajlik velük, vagy karjával hárítja, aztán jönnek az ő percei. A 2. menet hasonlóképpen indul, ám egyszer csak döbbenetes dolog történik. Moore a rohamozó Marciano elől oldalra csusszan, és iszonyú jobbfelütést helyez el ellenfele állára. Marciano nyikkan egyet, és térdre zuhan. Pályája során másodszor. A közönség, mintha dróton rángatnák, úgy ugrik fel egy emberként, aztán visszahuppan. Marciano ugyanis 3-nál már áll, és folytatja a rohamozást, mintha mi sem történt volna. Moore úgy érzi, most talán döntésre lehet vinni a dolgot, nem létezik, hogy egy ilyen tökéletes ütés ne hagyjon nyomot az ellenfélben, odaáll verekedni, de csak pazar kontracsata kerekedik belőle, nyoma sincs a találat hatásának. A 3., 4., 5. menet a Monguzé. Marcianónak szinte minden ütését védi, ide-oda billen előlük, aztán visszavág tiszta hármas sorozatokat. A 6.-ban viszont 2-szer is padlóra kerül Moore. Hiába védekezik változatlanul fenomenálisan, több tucat ütést hárít könnyedén – ereje fogyni kezd. A 7.-ben megint fordul a kocka. Élete talán legjobb teljesítményét nyújtja Moore. Könnyed, virtuóz, elegáns. Marciano minden ütése a levegőben robban, az ütemet hajszálpontosan elkapva „gurul” velük, neki meg minden ütése tisztán talál. A 8.-ban is folytatódik ugyanez – a menet közepéig. Mert akkor kiderül, hogy ezzel a másfél menetes tűzijátékos feltámadással Moore ellőtte az utolsó tartalékát. Sarokba szorul, már képtelen válaszolni az ütésekre. Egy jobbhorog után ismét földre kerül. A gong menti meg a kiütéstől. A szünetben odamegy Moore-hoz az orvos, s felajánlja, hogy valami sérülésre hivatkozva nem engedi tovább, ne tegye ki magát egy értelmetlen mészárlásnak. Moore azonban elhessenti: egy világbajnok csak a szorító közepén, kiszámolva veszthet, nem a szünetben, a széken ülve! És biztos veresége tudatában nekivág a 9. menetnek. De nem adja olcsón magát. Odaáll nyílt harcba Marcianóval amíg bírja, tartja magát, vissza-visszaüt, ám másodpercről másodpercre fogy a szufla. Hiába minden trükk, szakmai mesterfogás, invenció, Marciano jön, mint a végzet, sarokba szorítja, üti, ahol éri, míg az erejével teljesen elkészült Moore lábai alól ki nem folyik a talaj. Ülve számolja ki a bíró, kezével még a kötélbe kapaszkodva próbál feltápászkodni. Marciano rohan oda hozzá elsőnek: jól vagy, öreg? Óriási meccs volt, gratulálok! És a nagy harcost a sarkába segíti, megcsókolja, aztán megy az övéi közé. Moore-t az aggastyánt különösebben nem viseli meg a vereség, pályája ekkor éppen a delelőn jár, 6 évvel később, 46 éves korában köszön majd le a félnehézsúlyú trónról, mert már fárasztónak érzi a sok fogyasztást, közben még a nehézsúlyú világbajnoki cím elnyerésével is többször újra megpróbálkozik. A győztes, a 34 éves Marciano viszont bejelenti, ezennel búcsút mond a versenyzésnek, ezt eldöntötte, kár minden rábeszélés. Mindmáig az egyetlen, aki vereség nélkül fejezte be pályafutását: s 49 győzelme közül csupán 6 volt pontozásos. 46. születésnapján repülőgépe sziklafalnak ütközött. Így halt meg. Szikla a sziklák között…

Ismét a szövetségen a sor, hogy intézkedjék az utódlás kérdésében. A 2 kijelölt személy: a 40 éves Archie Moore és a 21 éves Floyd Patterson, aki a helsinki olimpián középsúlyban nyert aranyérmet, aztán felerősítették nehézsúlyra – vélhetően azért is, mert az igazi nagy pénz ebben van. Villámgyors, roppant technikás, hallatlanul sokoldalú öklöző, csak törékenynek tűnik a nehézsúlyú ütésekhez. Egyértelműen Moore tűnik esélyesebbnek, ám az Öreg idegei a nagy lehetőség küszöbén felmondták a szolgálatot. 1956. nov. 20-án Patterson az 5. menetben kiüti az addig is rendkívül indiszponált, alárendelt szerepet játszó Moore-t. Győzelme annyiból is nevezetes, mert ő a história eddigi legfiatalabb nehézsúlyú világbajnoka. Ezzel együtt senki nem tekinti a nehézsúly méltó királyának. És itt nem csupán arról van szó, hogy Marciano után az emberek szemében ugyan ki lehetne az, hanem kiderül, hogy Patterson bizony fél. Vagy nem is ő, hanem cinikusan ravasz menedzsere, Cus D’Amato, s e klasszisoktól egyébként sem hemzsegő időszakban is csak másod-, harmadrangú ellenfelekkel hozza össze emberét. Az érdektelen meccseken aratott könnyed győzelmek egyáltalán nem teszik népszerűbbé a tudása alapján egyébként jobb sorsra érdemes Pattersont.

Az 1959. jún. 26-ára lekötött Johansson elleni mérkőzés sem korbácsolja fel túlzottan az érdeklődést, hiszen a svéd szintén nem tartozik a szorító héroszai közé. Patterson 2 meneten át le is iskolázza nehézkes, kicsit darabos kihívóját, ám a 3.-ban belelép egy hatalmas jobbkezesbe, padlóra kerül, és innentől nem tud kijózanodni. Johansson még ebben a menetben 5-ször üti le, s kiderül, hogy nem akármilyen harcos Patterson: még az utolsó után is, amikor a mérkőzésvezető beszüntette már a mérkőzést, folytatni akarja. Azzal, hogy most már egy valóban szolid képességű öklöző büszkélkedhet a világelsőséggel, a cím ázsiója még lejjebb csúszik. Valószínűleg eddigi mélypontjára.

1960. jún.-ban találkoznak ismét, megint New Yorkban. Patterson, a leírt, gyalázott, mindennek lehordott exvilágbajnok élete eddigi legjobbját nyújtja. 4 meneten keresztül játszik, pattog, kimozogja lomhább ellenfelét, ügyesen kerüli el annak félelmetes jobbját, csapott horgai rendre betalálnak. Mindez azonban egy remekül felépített koreográfia első része. Az előkészítés, puhítás, az ellenfél elbizonytalanítása. Az 5.-ben pedig jön a második rész. Patterson rohamra indul. Rögtön az elején egy pontos balhorog keményen padlóra küldi Johanssont. A svéd feláll, folytatja, ám most már ugyanaz következik, mint egy éve, csak éppen ellenkező felállásban. Patterson kemény leszámolásának és hőssé magasztosulásának percei ezek, poénként egy nyújtott, csak rá jellemző balhoroggal. Még percek múlva is élesztgetni kell Johanssont utána. Patterson tehát azok után, hogy legfiatalabbként nyerte el a nehézssúlyú világbajnoki címet, újabb történelmi tettet hajtott végre. Ami nem sikerült Corbettnak, Jeffriesnek, Dempseynek, Louisnak, ő véghezvitte: visszaszerezte a világbajnoki címet. Kettejük párharca azonban ezzel még nem zárul le. Most Johanssonnak van joga visszavágót kérni, és ő él is vele. 1961. márc.-ban lépnek ismét ringbe. Egy győzelem ide, egy oda, fifty-fifty az esély. Az ügyet most már döntésre kell vinni.

Amit az 1. menetben produkálnak, az méltó a legnagyobb világbajnoki döntőkhöz. Szédítő iramban vetik egymásra magukat, innen is, onnan is zúdulnak az ütések. Nyilvánvaló, hogy itt pillanatokon belül valaminek történnie kell. Történik is, Johansson jobbhorga ismét betalál, s Patterson máris a földön találja magát. De felkel és folytatja. Egészen a következő ütésig, ami ismét lekaszálja. Rögtön utána egy harmadik ütés és harmadik zuhanás. Csakhogy ezúttal Patterson az, aki üt és Johansson, aki zuhan. Őrjöng az aréna, amikor a gong véget vet ennek a menetnek. Úgy látszik azonban, e kezdés túlontúl sokat vett ki mindkettőjükből, mert a folytatás érdektelen, banális, szimpla. A 6. menetig semmi nem történik, akkor azonban Patterson hirtelen sebességet vált, egy villámgyors ballal megrendíti, majd a következő pillanatban egy jobbhoroggal kiüti Johanssont. A svéd még megpróbál felállni, úgy tűnik, sikerül neki, aztán visszazuhan. Ezzel zárul egy fura párviadal, és kezdődik egy még furább új.

Sok kétség ugyanis nem fér hozzá, hogy mindeközben a korszak kimagaslóan legjobb öklözője Sonny Liston. 186 centi magas és 100 kiló. Ütőereje fantasztikus, emellett hallatlanul gyors, jó reflexű. Évek óta mindenkit, aki csak elébe kerül, pépessé ver néhány menet alatt, minden arra predesztinálná, hogy nagy bajnok legyen – kivéve a múltja. Liston ugyanis fiatal korában bűnöző volt. 18 alkalommal ütközött a hatósággal, 2 ízben volt börtönben, ott ismerkedett meg a boksszal, 19 éves korában. Később legfeljebb szabálysértési ügyei voltak. Hogy maradt, vagy lett-e kapcsolata a szervezett alvilággal, arról legfeljebb találgatni lehet – D’Amato azonban kevésbé finnyás ilyen ügyekben, és valóságos gengsztermítoszt sző Liston köré, aki emiatt ugyebár nem méltó arra, hogy mérkőzhessen a világbajnoki címért. Annyit ugyanis sejt, hogy jobb, ha Patterson elkerüli a találkozást vele. Egy ideig sikerül is húzni-halasztani ezzel a taktikával a dolgot, miközben a közvélemény egyre türelmetlenebb, mígnem egy fehér házi fogadáson maga Kennedy elnök kérdez rá, hogy mikor lesz végre Patterson mérkőzése Listonnal? Ekkor már nem lehet tovább odázni.

1962. szept. 25-én Chicagóban kerül sor az összecsapásra. A helyszínen levő 18 000 néző ragyogó ökölvívást láthat – 124 másodpercen keresztül. Ennyi kell ugyanis Listonnak, hogy egyetlen rohammal elsöpörje Pattersont, aki semmi ellenállást nem tud kifejteni, próbálkozik feltartó egyenesekkel, próbálkozik fogással, hiába. Mintha puszta kézzel igyekezne megállítani az osakai expresszt. Liston keresztülgázol mindenen, és nincs menekvés. Egy év múlva Las Vegasban találkoznak ismét. Patterson keményen készül, a legapróbb részletekig kielemezve az előző mérkőzés tapasztalatait. Nem hiába. Ezúttal keményebb az ellenállás. Listonnak 130 másodpercébe is belekerül, hogy kiüsse őt. A hallgatag, titokzatos Liston elfoglalhatja az őt megillető helyet.

„Én szétverem a Csúnya, Vén Medvét” – hasít egy hadaró, vékony hang az ajnározók kórusa felett. Cassius Clay-é…

Minden ízében a „kor gyermeke”, amibe belefér Párizs és Peking, Central park és Vencel tér, West Side Story és a Szegénylegények, a Beatles és Miles Davis, Bob Dylan és Dave Brubeck, Czibulsky és Woody Allen, Streisand és Sophia Loren, Pelé és Bobby Fischer, Kozma Pici és Rod Laver. Illúziók és kiábrándulások, szabadság és manipuláció, individualizálódás és kohézió. Clay pont a legjobb időpontban érkezik. Amikor a legnagyobb szükség van rá. Amikor a televízió világhatalommá válik, amikor szükség van rá, hogy valaki magára vonja százmilliók figyelmét, hogy a készülék elé vonzzon rajongó vagy gyűlölködő tömegeket, aki nem mészárol pillanatok alatt, hanem produkciója 10-15 meneteket garantál, aki zseniális tehetség és zseniális showmen egy személyben. Cassius Clay 1942. jan. 17-én született Louisville-ben. 12 éves korában kezd el bokszolni, kiugrását az 1960-as év hozza, amikor megnyeri az Aranykesztyű versenyt, majd a római olimpiát. Rögtön utána átlép a hivatásosak táborába, és súlycsoportot is vált félnehézsúlyból nehézsúlyba megy, ám igazi nehézsúlyú nem lesz soha – ez pályájának egyik kevéssé figyelembe vett vonása –, sok tekintetben ez okozza nagyságát, majd később hanyatlását.

Hiperérzékeny, szenzibilis, túlpörgetett, karizmatikus jelenség. Öklözése is teljesen egyedi, senkihez sem hasonlítható. Szavaival: száll, mint a pillangó, és döf, mint a méh. Elsősorban intellektuálisan kerekedik ellenfelei fölébe. Letett kézzel táncol a szorítóban, intuíciója, gyorsasága, ritmusérzéke révén húzogatja el fejét az ellenfél ütései elől, majd a legváratlanabb pillanatban lendül ellentámadásba távoli egyenesekkel vagy géppuska-gyorsaságú sorozással. Törékeny, fél az ütéstől – nem nehézsúlyú! –, szorult helyzetekben pánikszerűen menekül, ám ebből a gyengéjéből ámulatba ejtően képes erényt kovácsolni, a külharcot művészi tökélyre emelni. Sorozatban aratja győzelmeit, mégis inkább extravaganciájával, szélsőséges megnyilvánulásaival, handabandázásaival kelt feltűnést. Inkább tartják blöffölőnek, mint művésznek, pojácának, mint egyéniségnek, kóklernek, mint iskolateremtőnek. Részletekben mindig ösztönös, indulatai, exhibicionizmusa, hangulatai vezérlik, ám karrierjét abszolút céltudatossággal, vaskövetkezetességgel építi.

Sajtója és a paláver körülötte mindenesetre egyre nő. A nagy attrakció, hogy sorra előre bemondja: hányadik menetben üti ki ellenfelét, és az esetek túlnyomó többségében akkor is végez velük. Amikor azonban a 21 éves Clay 1962. nov.-ben a 47. évét taposó Moore-t a 4. menetben kiüti, „Mr. Nagyszáj” megítélése alapvetően kezd megváltozni. Még mindig több a kétség, mint a bizonyosság, de most már sokakban vetődik fel: lehet, hogy ez a különös, izgága alak mégiscsak tud valamit? S kezd megnyílni előtte az út a Liston elleni mérkőzés felé. Ha tényleg annyira nagy, amennyire állítja, akkor Liston ellen bizonyítsa, ha nem, akkor ki más taníthatná inkább móresre, mint Liston.

1964. febr. 25-én Miami Beachben találkoznak A képhez tartozik, hogy Clay kapcsolatai a Malcolm X vezette Fekete Muzlimokkal egyre intenzívebbé válnak, és nem sokkal a mérkőzés előtt tagja is lesz a szektának. Ettől kezdve használja a Muhammad Ali nevet. A mérkőzés előtti orvosi vizsgálatnál Clay hisztérikusan viselkedik, úgy tűnik, nem ura idegeinek, provokálja Listont, csaknem verekedés lesz belőle. Az orvos alig akarja szorítóba engedni ebben az állapotban. A fogadóirodák 7 : 1 arányban adják esélyesnek a hatalmas fizikai fölényben lévő robusztus Listont. Az első 4 menetben Clay a jobb. A nehézkesen cammogó Liston elől könnyedén eltáncol, távoli egyenesei közül elég sok betalál. Az 5. furcsa fordulatot hoz: Liston agresszívabbá válik, végig irányít, ütései, ha nem is pontosak, de rendre ülnek. Clay pánikszerűen menekül, kapkod, fog, kétségbeesetten néz ki a sarokba. A 6.-ra úgy kell betuszkolni a szorító közepe felé. A kép viszont újból változik: Liston megtorpan, Clay egyre jobban oldódik és bátorodik fel, lassan átveszi az irányítást. A 7. menetre Liston nem jön ki. Segédei jelzik: feladja a küzdelmet. Csendben, maga elé meredve ül a sarokban, miközben Clay eksztatikus örömtáncot lejt, eszeveszetten rohangál körbe és ordibálja, én vagyok a legjobb, a legszebb, a legnagyobb, én vagyok a király!

Clay tehát világbajnok lett. De mi is történhetett valójában? Ez az a kérdés, amit tisztességgel megválaszolni aligha lehet. Liston segédei szerint a 6. menetben elszakadt Liston bal vállán egy izomköteg, mozdítani sem tudta, azért adták fel. Ezt később orvosi diagnózis is alátámasztja. Vannak azonban, akik úgy vélik, hogy Liston alábecsülte Clayt, úgy számolt, hogy 1-2 menet alatt agyoncsapja, és szuflával nem bírta az elnyúló mérkőzést. És akadnak, akik váltig állítják, hogy a bokszon kívüli erők osztották ilyetén módon a szerepeket, célozván akár Liston, akár Clay kétes kapcsolataira, tehát eleve el volt döntve, hogy Claynak itt nyernie kell. (Ekkoriban kezdődnek iszonyatos összegek beáramlani a sportágba. Ennek a mérkőzésnek csak a tv-jogdíja közel 3 millió dollár!) Hol, vagy melyikhez áll közelebb az igazság? Mindegyik verziót erősíteni és cáfolni látszó tényezők azóta is időről időre felbukkannak, az alapkérdés azonban minden bizonnyal így marad, végső válasz nélkül.

Az ügy titokzatosságát még csak fokozza az 1965. máj. 25-i visszavágó. Alig kezdődik a mérkőzés, amikor Liston egy tétova ütése elől Clay hátralép, és onnan villámgyors egyenessel állon találja. Liston a hátára zuhan, majd kezd tápászkodni, Clay ott áll mellette, hisztérikusan ordibál, a mérkőzést vezető Joe Walcott taszigálja a sarokba, majd visszatérve a már álló Listonhoz számolni kezd. 8-nál teljesen harcképes Liston, így engedélyt ad a folytatásra. Összecsapnak, miközben a zsűriasztaltól az időmérő felkiált, hogy több mint 10 másodpercig volt padlón Liston, tehát kiütéssel vesztett. Walcott erre szétválasztja a küzdőket, és általános megrökönyödésre kihirdeti Clay győzelmét.

Ha az előző mérkőzés után gyanú támadt, akkor most itt botrány. A feltételezéseknek, találgatásoknak, leleplezéseknek se szeri, se száma, holott ez esetben a legvalószínűbb egy banális baklövés. Nevezetesen az, hogy a bírónak rutintalan Walcott a váratlan esemény hatására megzavarodott, és szarvashibát követett el, hiszen a szorítóban kizárólag az ő számolása mérvadó, és nem a túlbuzgó időmérő véleménye. (Tunney–Dempsey mérkőzés…) Tehát nem lett volna szabad a mérkőzést abbahagyatni. Liston ezzel gyakorlatilag el is tűnik a sportág színpadáról, néhány év múlva felderítetlen körülmények között hal meg Las Vegas-i otthonában.

Clay csillaga viszont egyre emelkedik. Sziporkázó öklözéssel zsinórban nyeri mérkőzéseit, száll és döf, még csak megütni sem tudják ellenfelei. Egészen 1967. ápr.-ig, amikor egy nem várt esemény megszakítja az üstököspályát. Katonai behívót kap a vietnami háborúba. Valószínűsíthetően nem frontvonalban kéne harcolnia, hanem bemutatókat tartani. Ám Clay, illetve Ali lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadja a szolgálatot. A gyorsan lefolytatott tárgyaláson az esküdtek bűnösnek találják, a bíró 5 évi börtönt és 10 000 dollár büntetést szab ki rá, a nemzetközi szövetség pedig azonnal megfosztja a világbajnoki címtől. 3 éves jogi hercehurca következik. Ali óvadék ellenében mindvégig szabadlábon van, perújrafelvételt kér, közben misszionárius tevékenységet folytatva járja be Amerikát és a muzulmán világot. Ez idő alatt a nemzetközi szövetség selejtezőt ír ki a világbajnoki címért, ebből Ali korábbi edzőpartnere, a szorgosan középszerű Jimmy Ellis kerül ki győztesen. Elsőségét azonban több államban nem ismerik el. Szerintük a világbajnok a boksz élvonalába sisteregve berobbanó új csillag, Joe Frazier. Lehengerlően dinamikus, félelmetesen agresszív, stílusa egyfajta totalitást képvisel. Az első másodperctől megy előre, tapad az ellenfélre, szünetet nem hagyva, ragyogó ritmusérzékkel bujkál az ellenfél ütései között és ha rést lát, iszonyú nagyokat vág oda. Tornádóként megy végig a súlycsoporton, és 1970. febr. 16-án pillanatok alatt söpri el Ellist. Jogilag megoldódik a probléma, ő az új világbajnok. Elismerik, tisztelik, nagyra tartják, ám kimondva vagy kimondatlanul ott a kérdés: akkor is világbajnok lenne-e, ha bokszolna Ali?

Nem sokkal később sikerre vezet Ali sokadik perújrafelvételi kísérlete, s az új tárgyaláson rehabilitálják. Így 3 éves szünet után nincs akadálya, hogy visszatérjen a szorítóba. Feldereng a lehetősége egy újabb „Évszázad mérkőzésének”, a 2 addig veretlen bajnok, Frazier és Ali között. Ali vagy 10 kilónyit felszedett a kényszerpihenő alatt, ami többé már nem jön le róla. 2 felkészítő mérkőzésen kiderül, hogy korábbi könnyedsége elveszett, már nem száll a szorítóban, nem képes lábával, kiismerhetetlen mozgásával mérkőzéseket nyerni, ellenben nagyszerű pozícióharcossá fejlődött, keményebb lett, tudatosabb. 1971. márc. 8-án a Madison Square Gardenben kerül sor a csúcstalálkozóra. És a mérkőzés valóban káprázatos csatát hoz. Érződik, itt nem csupán a bajnoki címről, hanem a veretlenség megőrzéséről, a presztízsről van szó. Szinte menetenként változik a helyzet. Iszonyú az iram, öldöklő a csata, hol a szüntelenül támadó, testre fejre szédítő horgokat ütő Frazier, hol az ellenfelét megelőzve sorozó, majd őt arrébb taszító Ali dominál. A 14. menet után még nyíltnak tűnik a csata sorsa, az utolsóban, amikor mindketten mindent egy lapra feltéve őrült nyílt sisakos csatát vállalnak, Frazier egy iszonyatos balhorga padlóra küldi Alit. Ali azonmód felpattan, de gyakorlatilag ezzel, itt el is dől a mérkőzés sorsa. Frazier nyer pontozással. Az izgalomtól 2 néző holtan esik össze. Alit állkapocstörés gyanújával viszik kórházba, Frazier vérnyomását nem tudják megzabolázni. Túlerőltette magát a 45 perces kamikazeháborúban. Mindketten 2,5 millió dollárt kapnak érte. A mérkőzés méltán vonul be a legnagyobb összecsapások közé. Mindketten emberfelettit nyújtottak – ám iszonyú árat kell érte fizetniük. Ezt a teljesítményüket többé megközelíteni sem tudják.

A végzet előbb Frazierre sújt. 2 könnyű győzelem után 1973. jan. 27-én a mexikói olimpia bajnokával, George Foremannel kerül szembe. Foreman rekordlistája félelmetes ugyan – eddigi 37 mérkőzéséből csak 3-at nyert pontozással –, ám e győzelmek java részét gyengébb ellenfelek fölött aratta. Többen korainak tartották, hogy összeengedjék Frazierrel. Hiába a félelmetes ősfizikum, az eddig mindenkit szétvágó ütőerő, a nagy harcosokra jellemző hideg szenvedély, kérdés: tud-e mindez érvényesülni egy precízebb, dinamikusabb, ütőfelületet alig hagyó, állandóan mozgásban lévő, támadó ellenféllel szemben? Egyértelműen Fraziert tartják a mérkőzés esélyesének. Aztán az első megdöbbenés, hogy jelentős súlyfölösleggel, láthatóan kevéssé felkészülten lép szorítóba a világbajnok; a második pedig, hogy Foreman 2 menet alatt lemészárolja. Hatszor üti le, mire a bíró kihirdeti kiütéses győzelmét. 2 hónappal később Ali szenved heves csatában pontozásos vereséget Nortontól. Az utolsó meneteket törött állkapoccsal küzdi végig. Egyikük sem adja fel azonban. Ali rövidesen legyőzi Nortont, majd 1974. jan.-ban sor kerül az Évszázad mérkőzésének visszavágójára. Lapos, unalmas, gyenge mérkőzést hoz a viadal. Tűz nélkül, fásultan bokszolnak, Ali belharcban ügyesen fog, dulakodik, s néhány távoli szurkálása elég, hogy a bírák a javára ítéljenek. Ezzel ismét megnyílik az út számára a világbajnoki mérkőzés felé.

1974. okt. 30-án Kinshasában a 10 éve első ízben esélytelenként szorítóba lépő Ali elképesztő dolgot produkál. A magas páratartalmú, pokoli hőségben a félelmetes Foremannal szemben 7 meneten keresztül alig csinál egyebet, mint kettős fedezékből hárítja az egyre idegesebben, kapkodóbban rohamozó Foreman ütéseit. Igen, Foreman lépre megy, a sok hatástalan ütéssel tökéletesen elfárasztja magát, ellenállásra sem futja, amikor a 8. menetben Ali egy szemvillanás alatt vált, és egyetlen gyors rohammal kiüti. Az egyik legnagyobb truvaille, amit sportoló valaha kitalált. A világ elképed, kalapot dobál, ünnepli, csak azt veszik kevesen észre, hogy Ali – akinek ütésálló képessége félnehézsúlyú – nyertes mérkőzésein is egyre több ütést kap.

1975. okt. 1. Manila. Harmadszor Frazier ellen. Ádáz adok-kapok csata 14 meneten keresztül. Az exvilágbajnok valamicskével jobban áll, de a szeme úgy bedagad, hogy segédei nem engedik kiállni a 15.-re.

1976. szept. 28., New York. Most harmadszor Norton ellen, Norton 15 meneten keresztül űzi-hajtja, Alinak csak felvillanásai vannak. Iszonyú verést kap. Norton sírógörcsöt kap, 30 000 néző tüntet, Ali alig akarja elhinni, hogy a pontozók őt látták jobbnak. Rögtön a mérkőzés után be is jelenti visszavonulását, néhány nap múlva azonban visszavonja bejelentését. Vagy visszavonatják? Ki tudja? Maga a sportág egyébként is a 2 – egyelőre még csak 2 – világszervezet rivalizálása következtében egyre kaotikusabb. Az Ali–Foreman visszavágóban még mindenki egyértelműen sok pénzt szimatol, ám közben Foreman váratlanul vereséget szenved Youngtól, így ugrik ennek a reménye. Ismét előtérbe kerül a Norton-botrány, a világtanács, a WBC felszólítja Alit, hogy ismét mérkőzzön meg vele, őt ismerik el első számú kihívójának. Ali vonakodik, s váratlanul a másfél évvel azelőtt félnehézsúlyban olimpiát nyert, egyelőre még veszélytelennek tűnő, tapasztalatlan Leon Spinks ellen köt le mérkőzést. A WBC azonnal megfosztja világbajnoki címétől Alit, és odaadományozza a címet Nortonnak.

A bonyodalmaknak ezzel éktelen láncolata kezdődik, és sok évnek kell eltelnie, míg egy igazi nagy bajnok, Mike Tyson keresztülvágja a csomót. Addig azonban hol kínos, hol piti, hol keserű események sora zajlik a szorítókban, kevés szép fellángolással. Az első nem várt esemény, hogy a könnyű mérkőzésre számító Alit 1978. febr. 28-án hivatásos pályafutásának 8. mérkőzésén Spinks szétveri. Spinks fékezhetetlen, vad, zabolátlan egyéniség. Ez nagysága és végzete is. Most, rangsorozatlanul, váratlanul lehetőséget kapva felőrli, széttrancsírozza, ledarálja az elhízott, eltompult, elnehezedett Alit. És ezzel immár a semmiből előugorva ő a világszövetség, a WBA bajnoka. Ettől kezdve valóban nem bír iszonyú temperamentumával, féktelenül veti bele magát az élet örömeibe, néhány hetes felkészülés után vág neki a mérkőzés visszavágójának 1978. szept. 15-én New Orleansban (az első kesztyűs döntő óta ez az első nehézsúlyú döntő itt!), és simán kikap az egészében szolid teljesítményt nyújtó, néhány villanásával azonban valamikori szebb napjait idéző Alitól. Ezzel sikerült neki, ami eddig senkinek a nehézsúly történetében: másodszor szerezte vissza a világbajnoki címet. Ezzel be is jelenti – sokáig úgy tűnik: végleges – visszavonulását.

A WBA selejtezőt ír ki a világbajnoki címért. Ettől kezdve azonban ez a szál jó ideig meglehetősen érdektelenül gabalyodik tovább. A másikat, a WBC-ét Norton kijelöltetésével hagytuk abba. A kitűnő, erős, sokoldalú öreglegény többször állt már reálisan a nagy siker küszöbén, a sors iróniája, hogy végül is nem átlépett rajta, hanem mögéje tették. Az első adandó alkalommal pedig ménkű nagyot esik rajta. 1978. jún. 9-én Larry Holmes kőkemény mérkőzésen biztosan legyőzi. Egy korszak legszámottevőbb egyénisége fejére kerül ezzel a korona. Az amatőröknél a müncheni olimpiáig Bobick árnyékában volt, a hivatásosoknál Ali és Frazier kedvelt edzőpartnere lett, miközben szép lassan egyre magasabbra emelkedik a ranglistán. Kitűnő bokszolóvá vált: gyors, kemény, technikás, sokoldalúan képzett, minden harcmodorban egyaránt otthonos, öklözése esztétikailag is szép, harmonikus.

Mégis, amikor 28 éves korában addigi 29 mérkőzését mind megnyerve eljut a világbajnoki címig, az ováció elmarad. Valami hiányzik belőle, ami egy nagy öklözőt nagy bajnokká tehetne. Valami, ami különös, ami extrém, ami önmagánál többé, a jelenség szintjére emelhetné. Tiszteletből, elismerésből jócskán jut neki, csodálatból, népszerűségből alig valami. Kezdetben azt nem tudják megbocsátani neki, hogy Ali örökébe mert lépni, anélkül hogy legyőzte volna őt, később azt, hogy le merte győzni Alit. Mert Ali hosszabb kihagyás után 1980. okt.-ben ismét próbálkozik.

Az egyik leglehangolóbb 10 menetnek tanúja ezen a napon 2 milliárd néző a világon. Ali még csak ellenállást sem képes kifejteni. Holmes azt csinál a szorítóban, amit csak akar. Amikor segédei a 10. menet után megkegyelmeznek neki, Holmes valósággal sírva kér elnézést bálványától, aki egykori önmaga árnyékaként, szánalmasan vergődött. Egy letűnt, szép reményű kor valaha káprázatosan csillogó hőse búcsúzott kiábrándítóan, túlélve önmagát, nimbuszát.

Holmes viszont folytatja. 1981 nyarán Leon Spinksen gázol át 3 menet alatt. Közben, mintha nem volna eléggé kaotikus a helyzet, tovább bonyolítandó, megalakul a 3. világszervezet, az IBF, és 1983-tól ennek a bajnoka Holmes. Ezzel együtt Holmes becsületes, jó bajnok, mindenkivel kiáll és megmérkőzik, aki csak számba jön, és mindenkit le is győz. 1985 derekán 48. győzelmes mérkőzése után ott tart, hogy következő diadalával beállíthatja a legendás Marciano rekordját. Az ellenfél Leon Spinks testvére, Michael, aki kísérletet tesz arra, ami eddig egyetlen félnehézsúlyú öklözőnek sem sikerült: elhódítani a nehézsúlyú világbajnoki címet. 1985. szept. 21-én csapnak össze, és nívós csatában, ha vitatható módon is, de Spinks nyer. A helyzet azonban most már valóban komolytalan és áttekinthetetlen: 3 szervezet 3 világbajnokot tart nyilván, miközben biztosra vehető, hogy a 3 együtt nem ér fel egy igazi bajnokkal. Az elérdektelenedés, a szétesés fenyeget, amikor új fiú jelentkezik.

Mintha egyenesen filmvászonról vagy képernyőről lépett volna le, horror-, kommandófilmekről, Schwarzeneggerek, Stallonék, Norrisok megszemélyesítette félelmetes, borzongató, emberen-túli formátumú mesehősök közül. Emberfeletti ereje, sebezhetetlensége révén nem helyettünk cselekszik, küzd és oszt igazságot, hanem – amire mi már nem vagyunk képesek – értünk. Mike Tyson ő. Kedves, gyermeteg, szeretetre méltó figura az életben, a szorítóban azonban a végzet embere. Kegyetlen, agresszív küzdőmodorával, fergeteges lendületével, hajszálpontos, taglózóan erős ütéseivel pillanatok alatt morzsolja fel ellenfeleit. Nemhogy megállítani, még csak feltartóztatni sem lehet. Sebzetlenül gázol át kemény feltartóütéseken, szilaj horogzárakon, és közelről aztán nincs kímélet. 1986. nov. 22-én a 2. menetben végzi ki Berbicket és nyeri el a WBC világbajnoki címét. 1987. márc. 7-én James Smithen gázol át, ezzel ő a WBA bajnoka is; aug. 1-jén Tony Tucker sem akadály számára, ami az IBF koronáját jelenti. Ami éveken keresztül nem sikerül számos jó szándékú sportdiplomatának, azt a szorítóban Tyson néhány hónap leforgása alatt megteszi: újból egyesíti a nehézsúlyú világbajnoki címet, és azóta is, amikor csak szorítóba lép, az egyetlen kérdés, hogy ki meddig állja ellene. Holmes nagy bravúrral az 5. menetig húzza, Michael Spinks erejéből másfél percre telik.

37 mérkőzésből 37 győzelem – ebből 33 kiütéses. Meddig bírja ezt az iszonyatos tempót? Meg tudja-e dönteni Marciano rekordját? Meddig lesznek érdekesek ezek a másodpercekig tartó mérkőzések? Vagy éppen ez a sűrítettség a kor igénye? Túlhevítettségre, felfokozottságra, szuperbajnokokra van szükség? E kérdésekre ma még nincs válasz. Közeledik az ezredvég 1989-et mutat a naptár.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem