Nehézsúlytól lefelé
Nehézsúlytól lefelé
Az alacsonyabb súlycsoportok elemzésénél figyelmen kívül hagyjuk az alig egyéves WBO bajnokait (egyes súlycsoportokban a trónust még be sem töltötték), s a korlátolt terjedelem miatt csak a legnagyobb egyéniségek pályafutására térünk ki.
Az 1980-ban létrehozott kisnehézsúly első bajnoka az amerikai Marvin Camel volt. A súlycsoport legkiemelkedőbb bajnoka az amerikai Evander Holyfield, a Los Angeles-i olimpia félnehézsúlyú bronzérmese, akinek bajnoki státusát 1986-tól kezdődően folyamatosan mindhárom szervezet elismerte. 1988-ban lemondott koronájáról, s felment nehézsúlyba, ahol Mike Tyson skalpjára pályázik. A profik között veretlen.
1903-ban jött létre a félnehézsúly. Hogy hogyan, az jól tükrözi az akkori idők spontaneitását. Egy Lou Housman nevű menedzsernek volt egy Jack Root nevű versenyzője, aki kicsi volt a nehézsúlyúak közé, de már nehezen tudta hozni a középsúly felső határát. Nosza, keresett egy másik versenyzőt, akinek hasonló problémája volt – meg is találta az amerikai Charles (Kid) McCoy személyében. Ápr. 22-én Root győzött 10 menetben, s ő lett a félnehézsúly első bajnoka. A korona aztán gyorsan vándorol tovább. Júl. 4-én az ír George Gardner detronizálja Rootot (döntő fölény a 12. menetben), ő viszont a már 40 éves, volt közép- és nehézsúlyú király Bob Fitzsimmonsnak adja tovább a trónust nov. 22-én, pontozással.
A „Szeplős Bob” az első a sportág történetében, aki egymás után 3 súlycsoportban tudott bajnokságot nyerni. A veterán ökölvívó 1905. dec. 20-án a 13. menetben t. k. o.-val (technikai kiütés) veszít Philadelphia Jack O’Brien ellen, aki kétszer is eredménytelenül próbálkozik a nehézsúlyú bajnoksággal, majd 1912-ben szegre akasztja a kesztyűket.
Nehéz eldönteni – a többi súlycsoportban is – , hogy kiket emeljünk ki a számtalan kitűnő ökölvívó közül. A súlycsoport legnagyobb egyénisége kétségkívül az amerikai ring-matuzsálem, Archie Moore, aki 36–46 éves kora között viselte a félnehézsúlyú koronát (anyja szerint 3 évvel idősebb volt!). 1936–1963 között versenyzett, összesen 215 mérkőzést vívott, s mindössze 22 vereséget szenvedett. Monguznak is hívták, mert védekező tudását állítólag egy film alapján fejlesztette ki, ahol egy monguz megölt egy kobrát: megvárta a kígyó döfését, villámgyorsan félrehúzódott, s oldalról elkapta a hüllő torkát. Mindenesetre tény, hogy hosszú pályafutása során nem volt egyetlen arcsérülése sem. (Az ő idejére esett sok egészségvédő szabálymódosítás, pl. a profiknál is bevezették az amatőröknél használt 8 unciás kesztyűt. Az Öreg ezen csak dohogott. „Minek ezek a párnanagyságú kesztyűk, először tanuljanak meg bokszolni, s csak aztán lépjenek be a szorítóba, meglátjátok, nem lesz semmi baj!”)
A bajnokságot 1952. dec. 17-én pontozással nyerte el az olasz amerikai Joey Maximtól (Giuseppe Antonio Berardinelli), akinek kétszer is megadta a visszavágás lehetőségét. Mindkét alkalommal a Monguz diadalmaskodott, pontozással. 1954 nyarán a 14. menetben döntő fölénnyel verte honfitársát, Harold Johnsont, majd 1 évvel később a 3. menetben kiütötte a középsúlyú világbajnok hawaii Carl Bobo Olsont. Szept. 21-én nagy fába vágta a fejszét: kihívta a nehézsúlyú világbajnok Rocky Marcianót. A drámai mérkőzés a nehézsúly klasszikusai közé tartozik: Moore a 2. menetben egy csodálatos jobbfelütéssel a padlóra küldte a Sziklát, de aztán diadalmaskodott az erő és a fiatalság, s a 39 éves Monguzt – miután már 4 leütésből felkelt! – a 9. menetben kiszámolták.
Amikor Rocky szegre akasztotta a kesztyűket, a bajnokságért a 21 éves Floyd Patterson és a 40 éves Moore mérkőzött. Az Öreg volt az esélyes, de itt is a fiatalság – és főleg a gyorsaság! – kerekedett felül: Patterson az 5. menetben egy balhoroggal kiütötte.
A matuzsálem visszament félnehézsúlyba, 1957 őszén kiütéssel védte meg bajnokságát a 20 évvel fiatalabb Tony Anthony ellen. 1958. dec. 10-én drámai csata a sziklakemény kanadai Yvon Durelle ellen: a halászlegény az 1. menetben háromszor is valósággal letaglózza, de valahogy kihúzza a menet végéig, akkor segédei fel akarják adni a mérkőzést. „Meg ne próbáljátok! Meg fogom tanítani ezt a fiatalembert, hogy ne akarjon olyan valakit megverni, aki az apja lehetne!” Az 5. menetben az Öreg újra „lemegy”, de a 6.-ban már a kanadai ismerkedik meg a padlóval, a 11.-ben ki is számolják. A következő nyáron visszavágó, Moore kiütéssel győz, már a 3. menetben.
1960-ban csak barátságos mérkőzéseket vívott – Robinsonnal folytak tárgyalások, de az „álommeccs” végül a két fél túlzott anyagi követelései miatt nem jött létre –, az amerikai szövetség meg is fosztotta koronájától. 1961 nyarán pontozással védi meg címét az olasz Giulio Rinaldi ellen, majd újra csak barátságos meccsek, így 1962-ben megfosztják bajnoki címétől.
Felmegy nehézsúlyba, ott gyorsan több értékes győzelmet arat, de nov. 15-én a fiatal Cassius Clay (akinek ő volt az első profiedzője!) döntő fölénnyel legyőzi a 4. menetben. Nem akar vesztesként visszavonulni: 1963. márc.-ban kiütéssel győz egy középszerű versenyző ellen, aztán szegre akasztja a kesztyűket.
A 191 centi magas, nyakigláb albuquerque-i seriffhelyettes Bob Foster 1961-ben, 23 éves korában kezdte a versenyzést. Eleinte főleg nehézsúlyban indult, de 1968. máj. 24-én a 4. menetben egy remek balhoroggal kiütötte a közép-, majd félnehézsúlyú világbajnok Dick Tigert, ezzel megszerezte a félnehézsúlyú koronát. Miután bajnoki címét 1969-ben és 1970-ben is 2-2 alkalommal megvédte, újra kirándult a nehézsúlyba: kihívta a világbajnok Joe Frazier-t. A 10 centivel alacsonyabb Frazier 1970. nov. 18-án a 2. menetben egy balhoroggal úgy oldalbordán vágta, hogy az kis híján kettétört, a fejre leadott befejező balhorog már csak a pontot tette a mondat végére.
Úgy vigasztalódott, hogy a következő évben négyszer, majd 1972-ben háromszor is megvédte félnehézsúlyú koronáját, aztán megint feljebb tekintett. Nem is akárkit vett célba: a Frazier-vereség után magát összeszedő Muhammad Alit. Bár nagyon jó teljesítményt nyújtott–száraz, hosszú balegyeneseivel helyenként valósággal ledöfte ellenfele fejét. Ali itt bizony nem lógathatta a kezeit! –, a 18 kilós súlykülönbség döntött, s a bíró a 8. menetben leállította a meccset, miután a bátor Foster már többször is padlóra került.
1973-ban kétszer is a dél-afrikai Pierre Furie ellen védte meg bajnokságát (pontozással); dec. 1-jén Johannesburgban vívott mérkőzésük azért érdekes, mert ez volt az első sportesemény Dél-Afrikában, amelyen fekete és fehér mérkőzött egymással. (A boksz népszerűsége erősebbnek bizonyult a szegregációnál!) 1974 nyarán döntetlent ért el az argentin Jorge Ahumada ellen, ezzel megvédte bajnokságát, de utána bejelentette visszavonulását.
Harmadik kiemelkedő félnehézsúlyúnk Michael Spinks, aki az 1976-os, montreali olimpián középsúlyban nyert aranyérmet. A profik között lassabban, de biztosabban haladt előre bátyjánál, Leonnál, aki már 1978-ban nehézsúlyú világbajnok lett az öregedő és felkészületlen Ali legyőzésével, de még abban az évben el is vesztette koronáját s azóta teljesen visszaesett. Ő „csak” 1981. júl.-ban lett világbajnok, amikor pontozással ragadta el az amerikai Eddie Mustapha Muhammad WBA-koronáját. Bajnokságát 5 alkalommal védte meg sikerrel, majd amikor 1983. márc. 18-án Dwight Braxtont, a WBC bajnokát is megverte, általánosan elismert félnehézsúlyú világbajnok lett. Újabb 4 sikeres címvédés után 1985. szept. 22-én pontozással győzött az IBF nehézsúlyú bajnoka, Larry Holmes ellen, s ezzel megtörte elődei kudarcsorozatát: ő az első félnehézsúlyú világbajnok, akinek sikerült megszereznie a nehézsúlyú koronát is. 1986-ban a visszavágón is diadalmaskodott – igaz, egyik győzelme sem volt túl népszerű sem a közönség, sem az újságírók között –, majd a norvég Steffen Tangstad ellen is megvédte bajnokságát (a félnehézsúlyúról a Holmes-győzelem után lemondott). 1987-ben az IBF megfosztotta címétől, mert a kijelölt kihívó helyett a fehér óriás Gerry Cooney ellen vállalt – sokkal jövedelmezőbb – mérkőzést. Nagy fegyvertény volt, hogy az 5. menetben döntő fölénnyel győzött, Holmesnak ez csak a 13.-ban sikerült, 1982-ben. Veretlen volt 31 mérkőzésen, amikor 1988. jún. 27-én Mike Tysonnal állt szemben. Bár minden szempontból Tyson volt az esélyes, sokan bíztak benne, hogy Spinks kellemetlen stílusa ismét meglepetést okoz. Ezúttal viszont a papírforma érvényesült: Spinkset a 91. másodpercben kiszámolták. Azóta nem lépett szorítóba.
A nagyközépsúly története mindössze 1984-ig nyúlik vissza. Az első bajnok a skót Murray Sutherland volt, őt a dél-koreai Chong-Pal Park még ebben az évben legyőzte, s tartotta az IBF bajnokságát 1987-ig, akkor átkerült a WBC trónjára. Koronáját azóta továbbadta a venezuelai Fulgencio Obelmejiasnak. Az IBF bajnoka az NSZK-beli Graciano Rocchigiani, a WBC trónján pedig Sugar Ray Leonard ül.
Mivel a nehézsúly után a középsúly a sportág „legizgalmasabb” súlycsoportja, itt megint végig kell szaladnunk a kategória teljes történetén.
A súlycsoport első bajnoka az angol Nat Langham, aki 1843. febr. 9-én 8 menetben győz William Ellis ellen. 20 évvel később 61 menetben diadalmaskodik Tom Sayers felett, aki középsúlyú létére a nehézsúlyúak között versenyzett (ez volt Sayers egyetlen veresége). Később ő is megvív a jóval nehezebb Ben Caunttal: 1857. szept. 9-én 60 menetben döntetlenül mérkőznek. Tom Chandler, George Rooke, majd „Professzor” Mike Donovan a bajnokok sorrendje – az ő visszavonulása után, 1884. júl. 30-án rendezték meg a „váltó- és a középsúlyú bajnokságért” mérkőzést az ír John Kelly (ismertebb nevén a „Páratlan” Jack Dempsey) és George Fulljames között; Dempsey győzött kiütéssel, a 22. menetben. A helyszíni riport szerint „az ellenfelek nehéz motoroskesztyűkben viaskodtak”. A közönség nyomására Mike Donovan 4 év kihagyás után, 41 éves korában kiáll Dempsey ellen, 6 menetes mérkőzésük döntetlenül végződik 1888. nov. 15-én. Dempsey Bob Filzsimmonsnak adja tovább a bajnokságot, aki 1891. jan. 14-én kiüti őt a 13. menetben.
Miután Fitz felment nehézsúlyba, a volt váltósúlyú bajnok Tommy Ryan került a középsúlyú trónusra 1898-ban, s bajnokságát biztosan tartotta 1907-ig, amikor veretlenül visszavonult. Utódja a súlycsoport egyik „legizgalmasabb” alakja, a lengyel származású Stanley Ketchel (Stanislaus Kiecal). 1908. máj. 9-én a 20. menetben kiütéssel győz Jack (Twin) Sullivan ellen, bajnokságát még ebben az évben háromszor megvédi, majd a német származású – ugyancsak nagyon kemény verekedő – Billy Papke kiüti a 12. menetben, szept. 7-én. Nov. 26-án visszavág (k. o. a 11. menetben), majd 1909. júl. 5-én 20 menetben pontgyőzelemmel zárja kettőjük sorozatát.
Ketchel jellegzetes képviselője a század eleji Amerika kemény legényeinek: utcai, kocsmai verekedő, revolverhős, nem csinál ügyet abból, hogy Jack Johnson 20 kilóval nehezebb nála (s ráadásul kitűnő ökölvívó), beáll a Fehér Reménységek sorába, s kihívja a nehézsúlyú világbajnokot! A fekete végig vezet, de Ketchel a 12. menetben egy jobbhoroggal valósággal letaglózza; Johnson felkel, hátralép, és egy rettenetes jobbfelütéssel kiüti a védekezés nélkül nekiugró kihívót – akit 1910. okt. 15-én féltékenységből agyonlőnek a saját vadászpuskájával...
Ugrás 1941. máj. 9-ére, amikor az amerikai Billy Soose elnyeri a bajnoki címet, de még ebben az évben le is mond a bajnokságról. Az üres trónért a lengyel amerikai Tony Zale (Anthony Florian Zaleski) és az amerikai Georgie Abrams mérkőzik nov. 28-án; Zale (az „Acélember”) győz, s bajnokságát biztosan őrzi 1947. júl. 16-ig, amikor az olasz amerikai Rocky Graziano (Rocco Barbella) kiüti a 6. menetben. (A két sziklakemény verekedő meccssorozata a háború utáni évek legendás találkozói közé tartozik; első meccsükön – 1946. szept. 27-én – Zale győzött kiütéssel, szintén a 6. menetben.) 1948. jún. 10-én Zale visszaszerzi a koronát – nagy kiütés a 3. menetben –, de még ebben az évben végleg el is búcsúzik tőle: szept. 21-én a robusztus verekedő francia Marcel Cerdan felőrli, összetöri, és segédei a 11. menet után feladják.
A „Marokkói Bombázónak” ezután nincs szerencséje: 1949. jún. 16-án sérülés miatt feladni kényszerül az olasz amerikai Jake LaMotta ellen, okt. 27-én pedig repülőszerencsétlenség áldozata lesz, miközben a visszavágóra utazik. LaMotta 1951. febr. 14-ig ült a középsúly trónusán, akkor a váltósúlyból feljött Sugar Ray Robinson – 1946-tól tartotta a váltósúlyú bajnokságot – a 13. menetben döntő fölénnyel detronizálta.
Robinsont sokan tartják a súlycsoporttól függetlenül legjobb ökölvívónak. Ideális alkatú, hosszú kezű, hosszú lábú, tökéletes lábmunkával és villámgyors sorozatokkal. Mestere volt a ritmusváltásoknak: balegyenesezéssel vagy fogással „elaltatta” ellenfeleit, aztán egy villámgyors, kemény sorozattal kiütötte őket. Híres volt visszavágóiról is. 1951-ben volt az első. Az angol Randolph Turpin legyőzte őt pontozással júl. 10-én, de a szept. 12-i visszavágón (ahol 61 000 néző szurkolt: máig is rekord nem nehézsúlyú mérkőzésen) Sugar győzött döntő fölénnyel a 10. menetben. 1952 tavaszán Bobo Olson és az exvilágbajnok Graziano ellen védte meg bajnokságát, majd jún. 25-én a félnehézsúlyú bajnok Jaey Maxim ellen próbálkozott. A súly- és erőkülönbség azonban Robinson ellen döntött a roppant hőségben vívott mérkőzésen – a vezetőbírót a 10. menet után le kellett cserélni, mert hőgutát kapott –, a 13. menet után ülve maradt a szorító sarkában.
A vereség annyira elkeserítette, hogy visszavonult. A trónutódlásért Turpin és a hawaii Carl Bobo Olson mérkőzött 1953. okt. 21-én: a kemény hawaii verekedő pontozással győzött. Robinson 3 éves kihagyás után visszatért a szorítóba s 1955. dec. 9-én a 2. menetben kiütötte Olsont – újra ő volt a középsúlyú világbajnok. A visszavágón, 1956. máj. 18-án a 4. menetben számolták ki Olsont; Robinson legközelebb csak 1957. jan. 2-án vívott bajnoki mérkőzést, ahol pontozással alulmaradt a rohamozó utah indián Gene Fullmer ellen. Máj. 1-jén volt a visszavágó: Robinson az 5. menetben egy remek balhoroggal kiütötte ellenfelét. Koronáját azonban még ebben az évben újra továbbadta: szept. 23-án szoros küzdelemben maradt alul a váltósúlyú király Carmen Basilióval szemben. 1958. márc. 25-én – megint nagy csatában, szoros mérkőzésen – Robinson győzött, s ezzel ötödször nyerte el a középsúlyú bajnoki koronát.
Miután több mint egy évig nem bokszolt (ez idő tájt folytak a tárgyalások az Archie Moore elleni esetleges mérkőzésről), az NBA megfosztotta bajnokságától, s azt Fullmer és Basilio között döntötte el. 1959. aug. 28-án Fullmer döntő fölénnyel győzött a 14. menetben; 1963-ig tartotta NBA-bajnokságát. Robinson 1960. jan. 22-én pontozással vesztett az amerikai Paul Pender ellen, s ezúttal a visszavágón (jún. 10.) is alulmaradt a bostoni tűzoltótiszt ellen. Dec. 3-án, majd 1961. márc. 4-én eredménytelenül próbálkozott Fullmer ellen (az első döntetlenül, a második pontozásos vereséggel végződött), de a kesztyűket csak 1965 végén, 45 éves korában akasztotta szegre.
1970-től 1977-ig az argentin Carlos Monton viselte a középsúlyú koronát, akkor visszavonult. Bajnoki címét 14 alkalommal védte meg, 101 mérkőzése során mindössze 3 pontozásos vereséget szenvedett. A súlycsoport egyik kiemelkedő alakja.
Visszavonulása után a columbiai Rodrigo Valdez lett a bajnok, amikor 1977. nov. 5-én nagy küzdelemben pontozással győzött az amerikai Benny Briscoe ellen. Koronáját 1978. ápr. 22-én pontozással vesztette el az argentin Hugo Corro ellen, akit viszont az olasz amerikai Vito Antuofermo detronizált 1979. jún. 30-án, pontozással. Nov. 30-án nagy verést kapott a kopasz fekete Marvin Haglertől, de a bírók döntetlent hoztak ki, így megvédte bajnokságát. A következő nagyság, aki az angol Alan Mintert 1980. szept. 27-én a 3. menetben döntő fölénnyel detronizálta, Marvin Hagler. Hagler – aki hivatalosan is felvette a Marvelous (Csodálatos) előnevet – fordított alapállású nagyon kemény ökölvívó; 1976 óta veretlen volt és bajnoki státusát mindhárom világszervezet elismerte. Biztosan őrizte koronáját: a bajnoki címet 12 alkalommal védte meg. 1987. ápr. 6-án vitatható pontozással maradt alul a hosszú kihagyás után visszatért Sugar Ray Leonarddal szemben, utána szegre akasztotta a kesztyűket. 67 mérkőzése során csak 3 – vitatható – pontozásos vereséget szenvedett, 52 mérkőzést nyert kiütéssel. A súlycsoport és a közelmúlt egyik legnagyobb bajnoka.
Leonard a bajnokság elnyerése után visszavonult, azóta 3 ágon halad a súlycsoport bajnoksága.
A váltósúlyú bajnokságnak hosszú története és sok nagy egyénisége van. Az amerikai Paddy Ouffy volt az első bajnok; címét 1888. okt. 30-án nyerte el, amikor a 17. menetben kiütötte honfitársát, William McMillant. Sok kérészéletű bajnok után a század első negyedének 2 nagy egyénisége, az ír amerikai Jack Britton (William A. Breslin) és az angol Ted (Kid) Lewis (Gershon Mendeloff) váltogatta egymást a trónon 1915 és 1922 között. 20 (!) mérkőzéses sorozatuk a sportág klasszikusai közé számít: 4 alkalommal Britton győzött, 3 ízben Lewis, 1 találkozó döntetlenül ért véget, 12 pedig pontozás nélküli volt – ebben az időben ilyesmi is létezett, ha a bajnok a lábán állt a meccs végén, megvédte címét, akármilyen verést is kapott „útközben”. A sorozat folyamán csak egyszer fordult elő kiütés: 1919. márc. 17-én Britton a 9. menetben altatta el ellenfelét. Mindketten a sportág halhatatlanjai; Brittonnak 342, Lewisnak 283 mérkőzését jegyezték fel. (Lewis hazánkban is járt, értékes tanácsokat adva gyermekcipőben járó ökölvívósportunknak.)
Brittontól a középsúlyból ismert Mickey Walker nyerte el a bajnokságot 1922. nov.-ben; 4 évig biztosan ült a trónuson, akkor már súlyproblémákkal küszködött, s alulmaradt az amerikai Pete Latzo ellen.
A 30-as évek híres sorozatát vívja az ír Jimmy McLarnin és az amerikai Barney Ross (az ő pályafutását majd a könnyűsúlyúaknál fogjuk részletesen elemezni). Ross 1934 tavaszán pontozással elnyeri McLarnin koronáját, amelyet az szept.-ben ugyanígy szerez vissza. 1935. máj.-ban újra Ross győz, s 3 évig biztosan őrzi a címet. Akkor a pehelysúlyú világbajnok Henry Armstrong hatalmas küzdelemben legyőzi – és nála meg kell állnunk egy kicsit.
A Henry Jackson néven született amerikai ökölvívó ereiben néger, indián és fehér vér keveréke keringett. 19 éves korában vívta első profimeccsét – kiütéssel vesztett. Szerencsére kedvét nem vesztette el, Kaliforniában és Mexikóban vívta legtöbb mérkőzését, ahol mindig hemzsegtek a jó ökölvívók. A közönség szerette nonstop stílusát: magát összehúzva, előrehajolva, folyamatosan támadott, közben jó érzékkel hajolt el az ellenfél ütései elől, s azokra kemény horgokkal, felütésekkel válaszolt. Hurrikánnak becézték, és olyan is volt, mint a forgószél.
A pehelysúlyú világbajnoki címet 1937. okt. 29-én nyerte el, amikor a 6. menetben kiütötte Petey Sarront. Ezután következett a váltósúlyú bajnokság, 15 menetes pontgyőzelem Ross ellen 1938. máj. 31-én; majd ugyanazon év aug. 17-én a könnyűsúlyú „babér”, a Lou Ambers elleni pontgyőzelemmel. A sportág történetében ő az egyetlen, aki egyszerre volt 3 súlycsoport bajnoka.
Persze a testsúllyal nem lehet sokáig játszani. Nov.-ben lemondott a pehelysúlyú koronáról: a könnyűsúlyút Ambers 1939. aug.-ban visszanyerte tőle; váltósúlyú bajnokságától pedig az amerikai Fritzie Zivic fosztotta meg pontozással, 1940. okt 4-én. Közben megpróbálkozott a középsúllyal is, de 1940. márc.-ban döntetlent hoztak ki neki Garcia ellen. 1945. febr.-ban lépett utoljára szorítóba. Összesen 181 mérkőzést vívott, 152 győzelmet aratott, 100-at kiütéssel. 1951-ben pappá szentelték; 1988. nov. 22-én halt meg, 75 éves korában.
Az 50-es években – többek között – olyan bajnokai voltak a váltósúlynak, mint Sugar Ray Robinson, a kubai Kid Gavilan (Robinson őt tartotta pályafutása legjobb ellenfelének) és Carmen Basilio; a későbbi évtizedekben pedig Emile Griffith, a kubai emigráns José „Mantequilla” Napoles (18 éves korában vívta első profimeccsét, 4 év múlva áttelepült Mexikóba; 1969. ápr.-ban – 29 évesen – az amerikai Curtis Cokestól nyerte el a bajnokságot, ezt háromszor megvédte, majd döntő fölénnyel vesztette el Basilio unokaöccse, Billy Backus ellen 1970. dec.-ben; a következő nyáron ugyanígy nyerte vissza, aztán tartotta egész 1975. dec.-ig, amikor az angol John H. Stracey döntő fölénnyel detronizálta a 6. menetben; 1974. febr. 9-én Alain Delon volt a rendezője annak a mérkőzésnek, ahol Párizsban megpróbálta elhódítani Monzon középsúlyú bajnokságát: a méretkülönbség döntött, segédei a 6. menet után feladták a mérkőzést), Wilfred Benitez, Sugar Ray Leonard, Roberto Duran, Thomas Heams az amerikai Donald Curry, a jamaicai Milton McCrory és az amatőr világ-, majd olimpiai bajnok Mark Breland.
Ray Charles Leonard 20 éves volt, amikor elnyerte a montreali olimpia kisváltósúlyú aranyérmét. Utána átlépett a profik táborába, s 1979. nov. 30-án elnyerte a váltósúlyú világbajnoki címet, amikor a 15. menet legvégén döntő fölénybe került Benitezzel szemben. A bajnokságot 1980. jún.-ban pontozással elvesztette a könnyűsúlyból feljött Duran ellen; nov. 25-én viszont a „Kőöklű” a 8. menetben feladta ellene, miután egyszerűen nem tudta megütni a ringben csodálatos lábmunkával ide-oda cikázó ellenfelét. Nevét – „Sugar” Robinson után – Sugar Ray Leonardra változtatták. 1981. jún. 25-én a 9. menetben kiütéssel hódítja el az ugandai Ayub Kalule nagyváltósúlyú címét. Még ebben az évben visszamegy váltósúlyba, szept. 16-án iszonyatos küzdelemben győz a WBA-bajnok Hearns ellen. A „Kobra” vezet 12 meneten át, akkor Leonard – utolsó lehetőségként – elsöprő rohamba kezd, s a 14. menetben a bíró döntő fölényt hirdet. Drága árat fizet a győzelemért: bal szemén leválik a retina, ezért – miután 1982. febr.-ban még megvédi címét Bruce Finch ellen – bejelenti visszavonulását. Két év múlva visszatér a szorítóba, de Kevin Howard elleni győzelme után újra szegre akasztja a kesztyűket. Tévériporterként működik, s miután többször közvetíti Marvin Hagler mérkőzéseit, kiismeri harcmodorát és – megveri.
A bajnokságról a győzelem után lemond, mondván, csak Haglert akarta legyőzni, presztízsből. Újabb visszavonulását már kevesen veszik komolyan, inkább azt várják, kit fog legközelebbre kiszemelni. Végül a kanadai Don Lalonde félnehézsúlyú koronáját célozza meg, s 1988. nov. 7-én a 9. menetben kiütéssel diadalmaskodik (nem volt „sétameccs”: az elején bizony respektálta jóval nagyobb darab, kemény ellenfelét, aki a 4. menetben egy jobbegyenessel padlóra is küldte). Mivel mindketten a nemrég létrehozott nagyközépsúly felső határán is belül vannak, a WBC a találkozót az új súlycsoport első bajnokságának is elismeri, így Leonard a győzelemmel 2 címet is szerez.
A félnehézsúlyúról lemond, de a nagyközépsúly megvédésére tárgyalások indultak a régi rivális Hearnsszel. A „Nagy visszavágóra” 1989. jún. 12-én került sor: 12 menetes, hatalmas küzdelem után döntetlent hoztak ki, Leonard így megvédte bajnokságát.
Thomas Hearns 155 mérkőzést vívott az amatőrök között, de nemzetközi sikert nem ért el. 19 éves korában ment el profinak, 1977-ben. 185 centijével, pipaszár karjaival-lábaival, beesett mellkasával elég furcsán mutatott a váltósúlyú mezőnyben, ennek ellenére kiütéssel nyerte első 17 mérkőzését. Már ekkoriban ráragasztották a „Hit Man” (Ütőember) jelzőt – főleg a jobb keze volt életveszélyes. 1980. aug. 2-án Detroitban, az új Joe Louis Arénában a félelmetes WBA-világbajnok mexikól José „Pipino” Cuevasszal állt szemben. Ellenfelét 2 villámgyors jobbkezestől már a 2. menetben kiszámolták: Hearns a világbajnok.
Miután bajnoki címét háromszor megvédte, 1981 őszén a WBC-király Leonarddal ütköztek meg, hogy eldöntsék: ki a váltósúly igazi „főnöke”. Hearns veretlen volt 32 mérkőzésen. Leonard 31 csatából csak egyet vesztett el. Mint már láttuk, Leonard nyert, de Tommy nem vesztette el a kedvét feljebb ment egy súlycsoporttal, s 1982. dec. 3-án pontozással elnyerte Benitez nagyváltósúlyú WBC-bajnokságát, majd amikor 1984. jún. 15-én szenzációs kiütéses győzelmet aratott a 2. menetben Duran ellen, a nagyváltósúly általánosan elismert bajnoka lett. Ez a győzelem nagy távlatokat nyitott meg előtte: mivel Duran alig fél éve csak szoros mérkőzésen maradt alul Haglerrel szemben, 1985. ápr. 15-én a középsúlyú bajnokságot célozta meg. Sajnos, itt elszámította magát. Ezúttal nem egy könnyűsúlyról felerősödött, hanem egy valódi, nagyon kemény középsúlyúval volt dolga. A „blitzkrieg” most nem vált be, kegyetlen csatában Hearns fokozatosan „elolvadt”, s a 3. menetben a bajnok 3 egymásutáni jobbhoroggal kiütötte.
A „Kobra” ezúttal sem keseredett el, 1986 nyarán megvédte nagyváltósúlyú bajnokságát, aztán lemondott róla, s 1987. márc.-ban döntő fölénnyel ragadta el az angol Dennis Andries félnehézsúlyú WBC-koronáját. Miután a Haglert legyőző Leonard visszavonult, a megüresedett középsúlyú trónusért a WBC Hearnst és a sziklakemény argentin Juan Domingo Roldant mérkőztette 1987. okt. 29-én. Nagyon kemény küzdelem után az argentint a 4. menetben kiszámolták – így Hearns lett az első ökölvívó, akinek 4 különböző súlycsoportban sikerült világbajnokságot nyerni!
Koronáját nagyon balszerencsésen vesztette el. Fölényesen vezetett Iran Barkley ellen, amikor egy hatalmas jobbkezestől hanyatt vágódott, s bár felkelt, a bíró hamarosan kihirdette ellenfele döntő fölényét.
Nem lepődhetünk meg, hogy még ezután sem dobta be a törülközőt, és nov.-ben James Kinchen ellen pontozással megnyerte a WBO, az új világszervezet középsúlyú bajnokságát – sajnos, ezt a szervezetet a közvetlen érdekelteken kívül nemigen veszik komolyan. 1989 nyarán pedig Leonard nagyközépsúlyú koronáját célozta meg, kétszer is padlóra küldte ellenfelét (igaz, neki is voltak meleg pillanatai), s a közönség tüntetett a döntetlen eredmény ellen, amellyel Leonard végül is megvédte bajnokságát.
A váltósúly jelenlegi bajnokai – WBA: Mark Breland (USA), WBC: Marlon Starling (USA); IBF: Simon Browvn (USA).
A kisváltósúly utóbbi évtizedeinek bajnokai elsősorban latin-amerikaiak és távol-keletiek. A sok kitűnő ökölvívó közül egyet emelünk ki.
A columbiai Antonio Cervantes (Kid Pambele) 1972. okt.-ben a panamai Alfonso Frazer kiütésével került a trónra, akit a 10. menetben ütött ki. Az aránytalanul magas, vékony, csontos fekete bőrű öklöző nagyon kemény verekedő volt: folyamatosan támadva kemény balegyenesekkel és felütésekkel győzte le ellenfeleit. Bajnokságát biztosan tartotta 1976. márc.-ig – közben 10 alkalommal védte meg –, akkor pontozással alulmaradt a Puerto Ricó-i Wilfred Benitezzel szemben (szoros meccs volt: ha nem a kihívó szülővárosában rendezik, Cervantes a győztes). Benitezt a WBA 1977-ben megfosztotta trónjától, s annak betöltésére Cervantest és az argentin Carlos Giminezt mérkőztették. A columbiai a 6. menetben döntő fölénnyel győzött – újra ő lett a bajnok.
1980. aug.-ban az amerikai Aaron Pryor kiütötte (addig 6 ízben védte meg ismét a koronát); végleg elbúcsúzott a bajnokságtól, de csak 4 évvel később, 39 éves korában vonult vissza.
Az ír Jack McAuliffe volt a könnyűsúly – egy szintén klasszisoktól hemzsegő súlycsoport – első bajnoka, 1886–1894 között uralkodott. A századforduló tájának legkiemelkedőbb alakja a fekete amerikai Joe Gans (1902–04, majd 1906–08), emlékezetesek a dán Battling Nelson elleni csatái: először ő győzött a 42. menetben, aztán kétszer a dán ütötte ki, a 17., majd a 21. menetben 156 mérkőzését jegyezték fel, mindössze 9-et vesztett el.
A század első negyedének legjobbja az amerikai Benny Leonard (Benjamin Leiner). Remek ökölvívó, védekező virtuóz, az ellenütések mestere. Hosszú orrával, csapott állával, középen elválasztott s mindig simára brillantinozott hajával inkább keltette egy úrlovas benyomását, mint bokszvilágbajnokét. 15 éves korában vívta első profimérkőzését – kiütötték a 3. menetben. 6 évvel később 1917. máj. 28-án a walesi Freddie Welsh (Frederick Hall Thomas) kiütésével lett világbajnok, s trónját biztosan őrizte egész 1925-ig, amikor veretlen bajnokként vonult vissza. 1922. jún.-ban érthetetlen – és rá egyáltalán nem jellemző – fegyelmezetlensége miatt vallott kudarcot a váltósúlyú bajnoksággal: nagy fölényben volt, s a 13. menetben kiütötte a bajnok Jack Brittont, de a földön is megütötte, amiért azonnal diszkvalifikálták. 213 mérkőzéséből csak 21-et vesztett el. 51 éves korában, a szorítóban halt meg: vezetőbíróként szívinfarktust kapott.
A könnyűsúlyúak között kell megemlékeznünk a közelmúlt egyik legnagyobb egyéniségéről, a panamai Roberto Duranról. Pályafutása állítólag úgy indult, hogy atyja elérzékenyült büszkeséggel mutatta egy barátjának, amint éppen az utcán verekedett. „Így megsérülhet és a rendőrséggel is meggyűlhet a baja; küldd el hozzám az edzőterembe, ott kedvére kiverekedheti magát, sőt ha elég ügyes, megnyerhet egy-két meccset is” – mondta a barát, aki történetesen bokszmenedzser volt. Nem tudni, hogy a történetben mennyi az igazság, tény, hogy a kávébarna fiú még nincs 16 éves, amikor megnyeri első profimeccsét 1967-ben. Veretlen, amikor a skót Ken Buchanan könnyűsúlyú koronájáért lép a Madison Square Garden szorítójába 1972. jún. 26-án. A nagy csatában az ügyes technikás skót fokozatosan őrlődött fel a kemény horgokkal, felütésekkel folyamatosan agresszíven rohamozó Duran ütései nyomán. A meccs már eldőlt, amikor a 13. menetben – szépséghibaként – a panamai egy erősen öv alá sikeredett felütéssel kiütötte ellenfelét. Buchanan segédei hiába reklamáltak, a bíró kiütést hirdetett.
Még ebben az évben elszenvedte első vereségét a jó lábmunkájú Puerto Ricó-i Esteban De Jesus „kimozogta” és pontozással legyőzte 10 menetes, barátságos mérkőzésen – így bajnokságát nem vesztette el. Trónusát 1979-ig őrizte veretlenül, 12 alkalommal védte meg a legjobb ellenfelekkel szemben. (De Jesusnak 2 ízben is kiütéssel vágott vissza), s a Nemzetközi Bokszújságírók Szövetsége őt szavazta meg a 70-es évtized legkiemelkedőbb ökölvívójának.
1980-ban felment váltósúlyba, ahol jún. 20-án pontozással elnyerte Leonard váltósúlyú bajnokságát – akinek ez az egyetlen veresége –, a nov.-i visszavágón azonban ellenfele kerülte a közelharcokat, kitáncolta vagy lefogta, Duran egyszerűen nem jutott ütéshez, s idegileg teljesen felőrlődve a 8. menetben feladta a mérkőzést. Az addig ünnepelt sztár, a rettegett „Kőöklű” kegyvesztett lett a szurkolók körében. 1982. jan.-ban eredménytelenül próbálkozott Benitez nagyváltósúlyú WBC-koronájával, majd amikor szept.-ben pontozással kikapott a rangsorolatlan angol Kirkland Laingtől, mindenki eltemette.
De ő nem adta fel (amint az előzők során is láttuk, ez jellemző a legnagyobbakra): 1983. jún. 16-án valósággal darabokra szedte az addig veretlen nagyváltósúlyú WBA-világbajnok amerikai Davey Moore-t – a bíró a 8. menetben hirdetett döntő fölényt –, ezzel egy 3. súlycsoportban is felkapaszkodott a világbajnoki trónusra.
A közönség kegyeit viszont egy vereséggel szerezte vissza: nov. 10-én hatalmas, 15 menetes csatában maradt alul a középsúlyú világbajnok Haglerrel szemben, a Csodálatos csak az utolsó 2 menetben levágott huszáros hajrájával fordította a maga javára a mérkőzést.
1984 nyarán – nagy meglepetésre – Thomas Hearus a 2. menetben súlyosan kiütötte, megint úgy nézett ki, hogy pályafutása végére érkezett. A következő évet ki is hagyta, de 1986-ban újrakezdett, és – 17 évvel első világbajnoksága után, 38. évében – 1989. febr. 24-én elhódította Iron Barkley középsúlyú WBC-koronáját.
A kiskönnyű- vagy nagypehelysúly kiemelkedő alakja a mexikói Julio Cesar Chavez, akit ma sokan súlycsoporttól függetlenül a legjobb ökölvívónak tartanak. 18 éves korában kezdett versenyezni, 1980-ban. 1984. szept. 13-án a mexikói Mario Martinez legyőzésével (döntő fölény a 8. menetben) került fel a súlycsoport WBC-trónjára. Bajnokságát biztosan tartotta 1987 végéig; nov. 21-én a Puerto Ricó-i Edwin Rosariót verte döntő fölénnyel a 11. menetben, ezzel a WBA könnyűsúlyú világbajnoka lett s lemondott a kiskönnyűsúlyú trónról. 1988. okt. 29-én a WBC könnyűsúlyú koronáját is megszerezte, amikor honfitársát, José Luis Ramirezt a 11. menetben sérülés miatt leléptették. 1989. máj. 17-én még feljebb lépett: a kisváltósúlyú WBC-király, a kitűnő amerikai Roger Mayweather segédei a 10. menet után feladták ellene a mérkőzést. Eddig 63 mérkőzést vívott, egyetlen vereség nélkül, 50 ellenfelénél nem volt szükség a pontozók munkájára.
A kispehelysúlyban 1922–24 között már rendeztek bajnokságot, amelyet aztán 1976-ban újított fel a WBC (az első bajnok a panamai Rigoberto Riasco, aki fél évig ült a súlycsoport trónusán). A bajnokok mind a latin-amerikai és a távol-keleti országok ökölvívói közül kerültek ki.
Az amerikai Hughey Boyle a harmatsúly első bajnoka, 1887–88-ban. A súlycsoport nagy egyénisége a panamai Al Brown (aki 1929. jún. 18-án Gregorio Vidal elleni pontgyőzelmével lett bajnok, s koronáját biztosan őrizte 1935. jún. 1-jéig, akkor pontozással adta tovább a spanyol Balthasar Sangchillinek); az amerikai Manuel Ortiz (aki 1942. aug. 7-én az olasz amerikai Lou Salica pontozásos legyőzésével került trónra, s bajnokságát 1947. jan. 6-án az amerikai Harold Dade ellen vesztette el pontozással – átmenetileg, mert már márc. 11-én vissza is szerezte, s csak 1950. máj. 31-én adta tovább a dél-afrikai Vic Toweelnek, ugyancsak pontozással); a vegetáriánus brazil Eder Jofre (aki 1961. márc. 25-én az olasz Piero Rollo elleni döntő fölényes győzelmével lett bajnok, s koronáját 1965. máj. 17-én pontozással vesztette el a japán Masahiko Harada ellen). Jofre, miután 1 évvel később a visszavágón is alulmaradt, visszavonult. 78 mérkőzéses pályafutásának ez volt a 2 veresége. 1969-ben aztán meggondolta magát, ismét felhúzta a kesztyűket, s 1973. máj. 5-én a kubai spanyol José Legra pontozásos legyőzésével a pehelysúlyú trónra is felkapaszkodott. Okt.-ben kiütötte a félelmetes mexikói Saldivart, de következő nyáron megfosztották bajnokságától, mert nem védte meg a 6 hónapos határidőn belül.
A súlycsoport utolsó nagy alakja az ausztrál Jeff Fenech. 1985. ápr. 26-án – élete 7. mérkőzésén! – döntő fölénnyel nyerte el az IBF bajnokságát a 9. menetben a japán Satoshi Shingakitól. Trónját veretlenül őrizte 1987. máj. 8-ig, akkor eggyel feljebb lépett, és a WBC kispehelysúlyú koronáját szerezte meg a thaiföldi Samart Payakaroon kiütésével (4. menet). 1988. márc. 7-én már a WBC pehelysúlyú trónusát vette be (döntő fölény a 10. menetben a Puerto Ricó-i Victor Callajas ellen), miután pedig 1989. ápr. 8-án harmadszor is sikeresen védte meg, bejelentette visszavonulását. Mindössze 23 mérkőzést vívott, valamennyit megnyerte.
Az 1980-ban bevezetett kisharmatsúly első bajnoka a venezuelai Rafael Orono volt; a súlycsoport 3 legjobbja a japán Jiro Watanabe (WBA: 1982–84, WBC: 1984–86), a thaiföldi Kaosai Galaxy (WBA: 1984-től) és a mexikói Gilberto Roman (WBC: 1986-tól).
A légsúly első bajnoka az amerikai Jimmy Barry volt, aki 1897. dec. 6-án a 20. menetben kiütötte az angol Walter Crootot, de aztán visszavonult, s a súlycsoport csak 1913-ban éledt újjá: ápr. 11-én az angol Sid Smith 20 menetben pontozással győzött a francia Eugene Criqui ellen. Az argentin Pascual Perez 22 éves, amikor Londonban aranyérmet nyer légsúlyban, az 1948-as olimpián. 1954. nov. 26-án pontozással nyeri el a világbajnokságot a japán Yoshio Shiraitól, aztán sikeresen védi (9 alkalommal) 1960. ápr. 16-ig, amikor a thaiföldi Pone Kingpetch pontozással detronizálja. A visszavágón is alulmarad, de csak 1964-ben vonul vissza. 91 mérkőzéséből csak 7-et vesztett el.
Az utóbbi 2 évtizedben a légsúlyt, de az 1975-ben indított kislégsúlyt és az 1987-ben alapított minilégsúlyt is latin-amerikai és távol-keleti ökölvívók uralják.
