A jelenlegi ellátórendszerek becsült alakulása, ha a rendszer nem változik
A jelenlegi ellátórendszerek becsült alakulása, ha a rendszer nem változik
A nyugdíjkiadások évi 15–17%-os növekedése mellett több kedvezőtlen folyamattal is számolni kell. Pl.:
– A nyugdíjas létszámon belül nő a rokkantak aránya. A foglalkoztatási problémák egy része is a rokkantellátásokat növeli, mert a munka nélkül maradó nyomást gyakorol saját leszázalékolása érdekében.
– Az elkövetkező években nem változik az aktív keresők és a nyugdíjasok aránya: 1,8 aktív keresőre jut 1 nyugdíjas. E tendencia ugrásszerűen csak a ma harmincas évei derekán járó „Ratkó-generáció” nyugdíjba vonulása idején fog változni: 1 nyugdíjasra kevesebb mint 1,5 aktív kereső jut majd.
– A fenti demográfiai folyamat rövid távon is érezteti hatását, ugyanis nő a 70 éven felüli nyugdíjasok aránya, akik egészségi állapotuk, csökkenő aktivitásuk miatt nem számíthatnak a nyugdíj melletti jövedelemszerzésre, külön munkavállalásra.
– Az átlagnyugdíj emelkedése mögött az egyes nyugdíjak folyamatos értékvesztése húzódik meg.
– Az alacsony bérek miatt a minimumellátások aránya az újonnan nyugdíjba vonulóknál nem mérséklődik (!). A mai bérminimumhoz képest ugyanis az öregségi nyugdíjminimum 90%.
Összességében megállapítható, hogy az egységes összegű nyugdíjemelés több éven át nem tartható.
Igényként fogalmazódik meg a régi, alacsony nyugdíjak emelése, a létminimumszintű ellátások biztosítása és az értékmegőrzés törvényi szintű garantálása is.
Mindezek alapján szükségszerű és halaszthatatlan a nyugdíjrendszer olyan korszerűsítése, amely a kiadásokat összességükben mérsékli, és garantálja az értékmegőrzés rendszerét.
A gyermekes családok ellátásainak – egy 1989. jan.-ban készített becslés szerint – átlagosan 20% körüli éves növekedése mellett is elégedetlenség várható.
Viszonylag jó színvonalúak – és nemzetközi adatokat is figyelembe véve kedvezőek – az anyasági ellátások a gyermek 3 éves koráig. Általános az elégedetlenség viszont a családi pótlékkal szemben, ami ugyanakkor e kiadások között meghatározó nagyságrendű.
Az aktívak egy főre számolt átlagos havi létminimuma 3700 Ft körül várható 1989-ben (1 gyermek létminimuma természetesen annak függvénye, hogy 1 vagy 2 keresős családban él, és hány eltartott van a családban rajta kívül). Az 1 gyermekre jutó átlagos családi pótlék havi 1670 Ft, ez az átlagos havi létminimum 45%-a. A 2 keresős, 2 gyermekes családoknál átlagos kereset esetén családi pótlékkal együtt az 1 főre jutó nettó havi jövedelem 4500 Ft, azaz a létminimum 123%-a, a társadalmi minimumnak viszont mindössze 98%-a 1989. jan.-ban.
Ha egy 2 gyermekes család jövedelme és családi pótléka az eddigi átlagos mértéknek megfelelően növekszik, az 1 főre jutó jövedelem a családban 7–10% pontot közelít a minimumszinthez, és közel ennyi %-ponttal marad el a társadalmi minimumtól. Ez az általános életszínvonal-romlás és az átlagos jövedelmi szinten élőknél is azt jelenti, hogy korlátozniuk kell az alapvető szükségleteik kielégítését.
Egy felmérés szerint 1989-ben a Budapesten élő, 2 gyermekes, átlagos jövedelmű családok helyzete romlik a leginkább, ugyanis a szociálpolitika csak a minimumszinten élőket és a 3 gyermekeseket „védi”.
Mindez finanszírozási oldalról és társadalmi fogadtatás oldaláról is a gyermekes családok támogatásának újragondolását igényli.
A táppénzes esetek és napok száma évről évre nő, de az 1 napra jutó táppénzköltség növekedése elmarad a keresetek átlagos növekedésétől. Ha ezek a tendenciák nem változnak, 3 év alatt 3,8%-ról 4,2–4,3%-ra nő a kiadásokhoz szükséges járulékmérték.
A gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-kiadások a támogatás mértékének meghatározásával mérsékelhetők, de számolni kell azzal a ténnyel, hogy itt csak egy lassúbb ütemben befolyásolható közfelfogás-változás hozhat igazán eredményt.
