Szovjetunió: nincs visszaút
Szovjetunió: nincs visszaút
A peresztrojka véget ért, és vele alighanem lezárult az eddig ismert Szovjetunió történelme is. A szovjet modell átalakíthatatlannak, megreformálhatatlannak bizonyult, az agresszív, terjeszkedő, kommunista világbirodalom a múlté.
A Nobel–díjjal jutalmazott Mihail Gorbacsov külpolitikai teljesítménye lenyűgöző: kivonta a szovjet csapatokat Afganisztánból, nem csak eltűrte, de siettette Kelet-Közép-Európa felszabadulásának folyamatát, aktív részt vállalt a német újraegyesítésben, és az Öböl–válság során megvalósult szovjet–amerikai együttműködés a nemzetközi kapcsolatok új minőségét jelzi, a hidegháború végének gyakorlati demonstrációja lett. Mindez együtt azonban lehetetlen lett volna anélkül, hogy a Leninhez visszatérni kívánó, a szocializmust „emberarcúsítani” próbáló Gorbacsov ne bizonyult volna a világtörténelem leghatékonyabb antikommunista politikusának. Olyan utat járt be öt esztendő alatt, melynek során nemcsak a sztálini, de a lenini, sőt marxi dogmák nagy részét is sutba kellett vágja.
Mégis: a peresztrojka, a szovjet modell állítólagos tökéletesítése a belpolitikában mind ez idáig katasztrofális következményekkel járt, kiérdemelte a katasztrojka elnevezést. Eddig építeni nem, csak bontani sikerült, ami nyilvánvaló feltétele a szovjet rendszerváltásnak, csakhogy közben a szovjet emberek életfeltételei annyira megromlottak, hogy azokat már nemcsak a külvilág véli elviselhetetlennek, de a nélkülözéshez szokott szovjet állampolgárok számára is túllépték a tűrés határát. 1990 őszére a moszkvai ellátás rosszabb lett, mint a háború idején volt. A Szovjetunióban ismét felütötte fejét a kolera, a tuberkulózis, a nagyvárosi óvodákat újra és újra torokgyíkjárványok miatt zárják be, ami nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a szülők nem engedik, hogy gyermekeiket védőoltásokban részesítsék: sterilizálatlan fecskendőkkel több száz gyermeket AIDS–vírussal fertőztek meg. Az otthon és állás nélküli menekültek száma a világon ma már a Szovjetunióban a legmagasabb, 700 000-en vannak; a sors keserű fintora, hogy többségük orosz. A szovjet elnök nap mint nap új „ukázokkal” jelentkezik, rendelkezéseit azonban senki sem tartja be. Az országban, amely nemzeti jövedelmének egynegyedét még mindig katonai kiadásokra fordítja, egyszerűen nem tudják elhelyezni a külföldről hazatérő katonákat és családjaikat, az állig felfegyverzett birodalomban ma már van tábornoki rangú hajléktalan is. A 90-es év legnagyobb szovjet filmsikerének ez volt a címe: „Nem lehet így élni.”
Az 1990-es évben megadták a kegyelemdöfést a pártállami, állampárti rendszernek. Gorbacsov célja, hogy a totalitárius rendszert liberális demokráciává alakítsa. Sevardnadze külügyminiszter a nyár derekán azt is kijelentette, hogy az elnök előbb–utóbb ki fog lépni saját pártjából. Ezt valószínűsíti, hogy Gorbacsov hatalmas lépéseket tett az SZKP gyengítése érdekében. Febr.-ban a Legfelsőbb Tanács elnökeként keresztülvitte a szovjet törvényhozásban az alkotmány 6. pontjának eltörlését, amely korábban az SZKP vezető szerepét törvényesítette. Márc.-ban államelnökké választatta magát olyan végrehajtói jogkörrel, amely – miután szept.-ben különleges hatáskörrel ruháztatta fel magát – formálisan felülmúlja az amerikai és a francia elnök lehetőségeit. Az elnöki dekrétumok törvénynek számítanak, Gorbacsov hatályon kívül helyezheti a köztársaságok törvényeit, feloszlathatja a parlamentet, illetve megvétózhatja annak határozatait. Az elnöki jogkör ilyen kiterjesztéséhez természetesen szükség volt arra, hogy a párt politikai bizottságának hatalmát megtörje. Erre a jún.-ban megtartott XXVIII. pártkongresszuson került sor, amikor az elnök–főtitkár addig lavírozott, míg képes volt elkerülni a pártszakadást, ugyanakkor viszont havonta ülésező, csak a párt ügyeiben kompetens tanácskozó testületté züllesztette a politikai bizottságot.
Az elnök-főtitkár nyilvánvalóan kezdeményező szerepet vállalt a reformjait fékező pártapparátus szétverésében, ám ezzel meggyengítette az egyetlen központosító erőt, a Kreml korlátlan és vitathatatlan hatalmának biztosítékát is. Megkezdődött az a politikai szabadesés, melynek egyes következményeit ő sem tudja befolyásolni. Az elnök-főtitkár lépéseinek következménye, majd a kétségbeesett hatalomkoncentráció következő köreinek kiváltó oka volt, hogy a tavaszi parlamenti választások során katasztrofális vereséget szenvedtek a pártbürokraták, a 20 legfontosabb nagyvárosban Gorbacsov demokratikus ellenzékének képviselői (köztük a moszkvai Popov és a leningrádi Szobcsák), illetve a nacionalisták arattak győzelmet. A máj. elsejei felvonulás, amely korábban az alattvalói hűség demonstrációja volt, 1990-ben a Kreml elleni dühödt tüntetésbe torkollott.
1990 első 8 hónapjában a hivatalos adatok szerint az SZKP-ból 400 ezren téptek ki. Egy majd húszmilliós párt esetében ez még akkor sem számít soknak, ha gondolatban felszorozzuk kettővel-hárommal, hiszen a kilépési mechanizmust annyira elbonyolították, annyi bürokratikus lépcsőt iktattak be, hogy a pártkongresszus utáni kilépések reális száma alighanem csak később derül ki. A számnál sokkal fontosabb, hogy kik szabadultak meg tagkönyvüktől. Borisz Jelcin mellett Gavriil Popov, Anatolij Szobcsák és velük azok a legaktívabb emberek, akik felismerték: az SZKP-n kívül hatékonyabban politizálhatnak – például új pártok alapításával. A Szovjetunióban ma mintegy 400 párt működik. Csak Grúziában 150, Oroszországban 100, Örményországban 80. Kevesebb több volna. Amikor okt.-ben a Legfelsőbb Tanács legalizálta a többpártrendszert, nemcsak az volt kétségtelen, hogy ezek a pártok már úgyis léteznek és működnek, hanem az is, hogy igen alacsony hatékonysággal. Amikor okt. végén kongresszust tartott a Demokratikus Oroszország mozgalom, a fórum után gyengébb volt, mint előtte, sikerült belefulladnia a belső vitákba. A Szovjetunióban megvalósult a pluralizmus, a vélemények sokfélesége, nyoma sincs viszont a többpártrendszernek, amikor egyik párt valódi ellenfele volna a másiknak. Még a meggyengített SZKP is erősebb bármelyik új politikai képződménynél, és Gorbacsov valószínűleg éppen ezért kerülte el nyáron a küszöbönálló pártszakadást.
A szovjet belpolitika kulcsfontosságú eseménye volt, hogy az Orosz Föderáció parlamentje máj. 30-án Borisz Jelcint választotta elnökévé. Ennek igen nagy szerepe lett a későbbi gazdasági reformvitákban és abban is, hogy feltartóztathatatlanná lett a birodalom bomlása. Az orosz parlament első teendője volt ugyanis, hogy deklarálta az Orosz Föderáció szuverenitását. Ez nagyobb csapás volt a birodalom egységére, mint az, hogy márc. 11-én Litvánia, majd később kevésbé drámai módon, de Vilniussal egyetértésben a másik 2 balti köztársaság is kinyilvánította függetlenségét, hiszen Oroszország esetében a birodalmi központról van szó. A populista Jelcin elnökké választásakor már nyilvánvaló volt: egyszerre nem lehet decentralizálni a gazdaságot, erősíteni a képviseleti demokráciát és közben fenntartani a Szovjetunió korábbi monolitikus egységét, központosított politikai rendszerét. Jelcin nyílt választás elé állította a centrista Gorbacsovot, aki korábban minden eszközzel akadályozni próbálta a nála hiába jelentéktelenebb, de sokkal népszerűbb politikus megválasztását. A „peresztrojka Robin Hoodjának” orosz elnökké választása felgyorsította a szovjet köztársaságok nacionalista politikai csoportjainak erősödését. Az év végéig Kirgízia kivételével minden köztársaság deklarálta szuverenitását. Örményország aug.-ban Levon Ter Petroszjan személyében ellenzéki politikust választott elnökké és a balti köztársaságokhoz hasonlóan függetlenségi nyilatkozatot tett. Győzött az ellenzék Grúziában is, bonyolult helyzet alakult ki Moldáviában, ahol a nacionalisták kinyilvánították, hogy inkább tartoznának Romániához, amire az orosz és a gagauz kisebbség saját köztársaság kikiáltásával reagált. A birodalom jövője szempontjából alighanem meghatározó jelentőségű, hogyan fejlődnek tovább az események a második legerősebb szovjet köztársaságban, Ukrajnában, amely júl.-ban nemcsak szuverenitási nyilatkozatot tett, de elhatározta saját pénz és saját hadsereg bevezetését is. A szovjet köztársaságok közül azonban egyedül Oroszország önfenntartó. A köztársaságok egységes kórust alkotva arra panaszkodnak, hogy Moszkva kizsákmányolja őket. Valójában azonban fordított a helyzet. Az abszurd szovjet árrendszer olyan, hogy az energiahordozók és nyersanyagok belső ára egyharmada, egyötöde a világpiacinak, míg a késztermékek ára közelebb van a külső realitásokhoz, sőt bizonyos esetekben – televíziók, gépkocsik, egyes ruhaneműk – magasabb, mint a világpiacon. Nincs az a szovjet köztársaság – beleértve a balkániakat is -, amely az orosz olajszállítások nélkül, devizában fizetve, akár egy fél évig is képes fenne az önálló létre olyan nyugati támogatás nélkül, amelyért még az aprócska és a Szovjetunión belül legfejlettebb balti köztársaságok is hiába kilincseltek. Az önmagukban virágzó gazdaságot kifejlesztő, független szovjet köztársaságokról szóló álom üres fantázia. A reális alternatíva a szovjet közös piac, egy lazább nemzetközösség, amely azonban megőrzi az integrációs kapcsolatokat, vagy a háborúság, a káosz és az éhínség.
Amikor 5 hónapos vita, helybenjárás után a Legfelsőbb Tanács okt.-ben megszavazta a Gorbacsov által előterjesztett programot a piacgazdálkodásra való áttérésről, az elnök-főtitkár átlépte a Rubicont. Deklarálta, hogy „az emberiség a történelem folyamán nem talált ki hatékonyabb gazdasági rendszert a piacgazdaságnál”. A korábbi hónapok során 2 koncepció ütközött meg egymással. Satalin akadémikus Jelcin által is támogatott 500 napos programja a lengyel sokkterápiához közel álló kezelést írt volna elő. A program gyors ütemű privatizációt javasolt, melynek során a magántulajdonosok játszották volna a főszerepet. Magánkézbe kerültek volna a földek, az árak döntő többségét egy esztendő alatt fel kellett volna szabadítani. Rizskov kormányfő – hiperinflációtól tartva – fontolva haladó, óvatos tervet javasolt. A privatizáció helyett lassú „államtalanítási” hadműveletet indítványozott, melynek során a vállalatok többsége kollektív tulajdonba kellett volna kerüljön. A földekről népszavazás döntött volna, az árak egyharmada még 1992-ben is szabott állami ár kellene hogy tegyen. A szavazás előtt Jelcin hadat üzent Rizskovnak és tervezetének. Kijelentette: ha a szovjet törvényhozás ezt a változatot fogadja el, akkor Oroszország vámhatárokat állít fel, saját pénzt vezet be és területén hatályba lépteti a Satalintervet.
Gorbacsov okt. 17-én ismét kompromisszumos tervet fogadtatott el – mint a lemondott orosz miniszterelnök-helyettes, Javlinszkij fogalmazott –, összeházasította a sünt a siklóval. A 2. változatot Aganbegjan akadémikussal egybedolgoztatta, és egy adatokat, határidőket, általában konkrétumokat nem tartalmazó szöveget szavaztatott meg, visszautasítva Rizskov menesztését. A honatyák tehát egy olyan koncepcióra mondtak igent, melynek részleteit nem ismerték, azaz szabad kezet adtak Gorbacsovnak. Jelcin szerint Gorbacsovnak a szovjet gazdaságra vonatkozó intézkedései közül Oroszországban csak azok lesznek érvényesek, melyeket egyenként megszavaz a Föderáció Legfelsőbb Tanácsa. Sikerülhet-e Gorbacsov heroikus kísérlete, hogy a szovjetrendszerből képviseleti demokráciát, a birodalomból nemzetközösséget, a tervutasításos-kollektivista berendezkedésből piacgazdaságot faragjon? 1990 vége felé annak jelei mutatkoznak, hogy a vállalkozás káoszba, anarchiába fordul. Akárhogyan is lesz, a Szovjetunió túlhaladta azt, amit a repülésben „no return point” -nak hívnak. A pontot, ahonnan nincs visszatérés. A bolsevik-kommunista politikai rendszer, és az erre épülő birodalom, a gazdaságon kívüli kényszert feltételező adminisztratív-parancsnoki gazdaság építménye összeomlott. A Szovjetunió a jövőben nem az lesz, ami eddig volt. Egy pillanatra sem érdemes azonban feledni, hogy Oroszország fennmarad, s talán 1-2 év, talán 1-2 évtized múltán, de mindenképpen erősebb lesz, mint ma. Most bármi is történjék, Oroszország Európa egyik meghatározó nagyhatalma marad.
Barát József
