Tárgyalások az európai hagyományos fegyveres erők és fegyverzetek csökkentéséről
Tárgyalások az európai hagyományos fegyveres erők és fegyverzetek csökkentéséről
Az 1989 kora tavaszán Bécsben, a NATO 16 és a Varsói Szerződés (VSZ) 7 tagállama között megindult tárgyalások alapvető célja az európai katonai szembenállás szintjének csökkentése volt, a fegyveres erők legdestabilizálóbb elemeinek részleges korlátozása, ill. felszámolása révéri.
Az 1989. márc. 9-23. közötti első forduló kezdetén a NATO javaslatainak fő elemei a következők voltak.
– számukra elsődlegesen csökkentendő eszközök a harcászati csapásmérő légierő gépei, valamint a harci helikopterek;
– a személyi állományt (a tárgyalások terminológiája alapján a továbbiakban: élőerőt) nem kívánták korlátozni,
– nem tervezték limitálni a raktáron lévő fegyverzetet.
A VSZ javaslatai. kevéssé voltak kidolgozottak, inkább törekvéseket, szándékokat jeleztek, mint definiált problémamegközelítési módokat. Jobban érzékelhető volt a nemzeti érdekek eltérő jellegéből fakadó heterogenitás.
A két fél javaslatainak közös elemei:
– a fegyveres erők alacsonyabb szintje;
– a meglepetésszerű támadás eszközeinek felszámolása;
– a destabilizáló fegyverzetekre kiszabandó azonos kollektív szintek követelménye;
– a megszabandó szintek a jelenlegitől mindenképpen alacsonyabbak legyenek;
– a minimálisan bevonandó eszközök a harckocsik, a páncélozott szállító harcjárművek (PSZH-k), valamint a tüzérségi tűzeszközök;
– a szigorú helyszíni ellenőrzés lehetősége. A tárgyalások első fordulójában zavaró tényező volt, hogy a szovjet delegáció a semleges és el nem kötelezett országok (N+N országok) mintegy „szövetségesként" való megnyerésére törekedett. Az első forduló által megszabott feladatok a következőkben összegezhetőek;
– az egyes fegyverzetfajták kategóriáinak, definícióinak és az összehasonlítási számítási szabályoknak a kidolgozása;
– a légierő, ill. a helikopterek bevonásának kompromisszumos elveit kidolgozni;
– megbízható ellenőrzési rendszer elveit kialakítani;
– a közös felső szintek megállapításának, a konkrét adatok kezelésének gyakorlatát létrehozni;
– a nemzeti szintek megállapításának elvei a szövetségi rendszeren belül;
– az élőerő problematikájának kezelése;
– az adatok, az információcsere szerepe, mélysége, időzítése;
– a regionális differenciálás problémájának megoldása;
– a raktározott fegyverkészletek problematikája.
Az első forduló során a légierővel kapcsolatos feladatok megoldását nehezítette a szovjet: tárgyaló delegációnak az a törekvése, hogy a légierőt támadó, ill. védelmi komponensekre ossza fel.
A második forduló (1989. máj. 5.-júl. 13. között) alapvetően új, megvitatandó elemeket nem hozott. A fő erőkifejtés az első forduló során felmerült problémák s a bőségesen felvetődött feladatok megoldására irányult.
A harmadik fordulóra 1989. szept. 7.-okt. 19. között került sor. Az amerikai, ill. a szovjet delegáció a második forduló alatt, ill. a második és a harmadik forduló közti szünet idején kidolgozta a maga szerződésszöveg-tervezetét, ami az adott szövetségi rendszeren belüli megbeszélések és egyeztetések egyik témája lett. A NATO javaslatcsomagjában új elemeket jelentett az információcsere, az ellenőrzés, valamint a stabilizációs intézkedések problémájának felvetése. Az érdemi munka e forduló időszakában az időközben létrehozott munkacsoportokba tevődött át.
A munkacsoportok feladatai a következőek voltak:
„A” munkacsoport: meghatározások, definíciók kidolgozása. A tüzérségi eszközök definíciójáról kompromisszumos megállapodás született, amelynek a lényege, hogy nem a hadrendbe való besorolásuk (tehát bürokratikusan meghatározott rendeltetésük), hanem tényleges képességük, tűzerejük alapján kell számításba venni az egyes tűzeszközöket. A harckocsikkal kapcsolatos vitában a VSZ a közepes és könnyű harckocsikat egy kategóriába akarta sorolni, amivel a NATO nem értett egyet.
A harci repülőgépekkel kapcsolatban az volt a VSZ alapállása, hogy a frontlégierő minden gépét be kell vonni, ugyanakkor külön alszintet kell meghatározni a szovjet honi légvédelemre, vagyis az elfogó vadászgépekre. Ez alapvetően szovjet megközelítési módot tükrözött, mert a Szovjetunió érdeke az volt, hogy honi elfogó vadászai ne minősüljenek csapásmérésre alkalmas eszköznek, s így a külön alszint keretében minél többnek a megtartását ki tudja harcolni. A NATO számára ez a javaslat több szempontból is elfogadhatatlan volt. Nem volt elfogadható számukra például, hogy nem számít bele az alkalmazási övezetben állomásoztatott szovjet stratégiai és közepes hatósugarú bombázóflotta, valamint az állandó földi telepítésű haditengerészeti légierő és a kiképzőrepülők.
A harci helikopterekkel kapcsolatban arról bontakozott ki vita, hogy mi minősüljön harci, ill. szállító eszköznek. Vita folyt még az ellenőrzésről és az információcseréről, melynek korrektségét nehezítették a koalíciónként eltérő adatlebontási szintek (ezred, zászlóalj).
„B” munkacsoport. stabilizációs intézkedések kidolgozása. Megbeszélések folytak a szerződésben érintett fegyverzetkategóriák bejelentés- és korlátozásköteles mennyiségével kapcsolatban, az állandó raktározás, valamint az ún. alacsony feltöltöttségű keretalakulat („low strength unit”) problémáiról. A VSZ által benyújtott stabilizációs csomag sok közös elemet tartalmazott a NATO-éval. Azonban a hadgyakorlatokkal kapcsolatban – a bejelentések és korlátozások kérdésében – szigorúbb volt, mint a NATO-é. Ugyanis mind a 6 kategóriával számolt, s az országonkénti küszöbértékeken kívül szövetségi limiteket is meghatározott.
A forduló során nemzetközi jogi problémák merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a kollektív szintek a szövetségi rendszerekre vonatkoznak ugyan, de végrehajtásuk, betartásuk ellenőrzését , csak nemzeti alapon lehetett garantálni. Jogi jellegű problémákat okozott a szerződés (a majdani szerződés) zárt, ill. nyitott jellegének meghatározása, valamint az olyan ide tartozó kérdések megítélése, mint kívülálló államok esetleges csatlakozása, ill. a szerződésben részes államok esetleges kilépése. A szovjetek saját szövegtervezetükben megkerülték az említett kérdéseket, az amerikaiak pedig feloldás nélkül beépítették.
A negyedik fordulót 1989. nov. 10.-dec. 21. között az egyes fegyverzetkategóriák meghatározásáról folytatott heves viták jellemezték.
A helikopterek esetében megállapodás született arról, hogy csak az a harceszköz minősülhet harci helikopternek, amely beépített elektronikus tűzvezetési rendszerrel rendelkezik, valamint eleve beépített fedélzeti fegyverzettel, ill. olyan gyári megerősített felfüggesztési pontokkal bír, amelyekre fegyverzeti eszközök rögzíthetők.
A repülőgépek esetében a szovjet együttműködési készség hatásaként bevonták a korlátozandó kategóriák körébe a SU-24-es típusokat, a honi légi hadseregek harci gépeit. Felszámolták az ún. „szürke övezetet” a frontlégierő és a kizárni kívánt honi légvédelmi csapatok vadászrepülőgépei között.
A NATO-küldöttség módosította saját harckocsi- és PSZH-definícióit. Ezek alapján a páncélozott harcjármű (PHJ) kategória felső, szövetségi szintje 28 000-ről 30 000-re emelkedett. 14 000-es alszintet határoztak meg a gyalogsági harcjárművekre és a VSZ követelésére bevezetett nehézfegyverzetű PHJ kategóriára. Megmaradt a közepes harckocsi (main battle tank – MBT) kategória. Azonban 26-ról 20 tonnára csökkentették az MBT kategória súlyhatárát, és minimum 75 mm-es lövegben határozták meg fő tűzeszközét.
A PHJ kategórián belül 3 alkategóriát képeztek:
– szállító jármű;
– gyalogsági harcjármű;
- nehézfegyverzetű páncélozott harcjármű. Ez az útobbi kategória esetében azt jelentette, hogy több, eddig korlátozás alá nem eső NATO-rendszert bevontak a tárgyalásokba. Ez tette szükségessé a NATO számára új felső szint, valamint új, gyalogsági harcjárműre és a nehézfegyverzetű páncélozott harcjárműre vonatkozó közös alszint meghatározását. A NATO respektálta azt a VSZ-igényt, hogy a könnyű harckocsikat, valamint a nehézfegyverzetű PHJ-ket vonják be a tárgyalások menetébe. Az előbbieket nem a harckocsi kategóriába. A VSZ által javasolt páncélozott eszközök 3/4-ét így a NATO késznek mutatkozott bevonni. A felderítő járművek kihagyására egy félreérthető szovjet kijelentés szolgáltatott hivatkozási alapot a másik fél számara. A NATO ezen javaslataira adott VSZ-reakcjók nemzeti delegációnként a következők voltak: a magyar és a lengyel pozitív, a szovjet, az NDK és a csehszlovák elutasító.
A forduló tanulságai a következőkben voltak összegezhetők: A légierő ügyében megnyilvánuló merev szovjet álláspont nem tartható a további tárgyalások során. A kiképzőrepülők, a közepes hatósugarú bombázók, valamint a stratégiai bombázóknak a leendő START által nem korlátozott része, ill. a haditengerészet szárazföldi állomásoztatású repülőgépei bevonandók, a honi elfogó vadászokat pedig alszintként célszerű kezelni.
A NATO azon harckocsi-definíciójára, mely lánctalpas járműre 10, kerekesre pedig 20 tonnában szabta meg az alsó súlyhatárt, a szovjetek elutasító választ adtak. Ez azért történt így, mert ennek elfogadása esetén saját lövészpáncélosaik létszámát a felére kellett volna csökkenteni. A delegációk számára nyilvánvalóvá vált a kompromisszumos javaslat szükségessége. A magyar küldöttség áthidaló megoldásként javaslatot alakított ki a lánctalpas súlyhatár 14 tonnára emelésére, illetve a gyalogsági harcjárművek limitjének 16 000-18 000-ben való megszabására, ezen belül a nehézfegyverzetű PHJ-k számára 2000-2500 db-os alszint meghatározására. Ez az áthidaló javaslat a remények szerint – szovjet kompromisszumkészséggel párosulva – kimozdíthatta a tárgyalásokat ezen a területen a holtpontról.
1990. jan. 12.-febr. 22. között, az ötödik forduló során előtérbe kerültek az információcsere, az ellenőrzés, valamint a szerződésszövegezés kérdései. Erősödött az informális egyeztetések szerepe. Az időközben végbement kelet-európai változások különösen kiemelték az érdekek szövetségi rendszerbeli, valamint nemzeti jellege közötti ellentmondása feloldásának szükségességét. A magyar delegáció azt az álláspontot képviselte, hogy a tárgyalássorozatot fel lehet s fel kell használni Magyarországnak a VSZ-ből legalábbis annak katonai szervezetéből – való kilépése elősegítésére. Mindezt oly módon, hogy a magyar nemzeti érdekek érvényesítésével párhuzamosan ne csorbuljon az össz-európai kollektív biztonság közös ügye, amely egyúttal magyar érdek is. Ezt célozza az a törekvés, amely már a tárgyalások kezdeti szakaszában a nemzeti szintek meghatározásának fontosságára helyezte a fő hangsúlyt, s amely ekkor még nem találkozott sem a keleti, sem a nyugati partnerek megértésével.
E probléma valódiságát a delegációk többsége számára csak a Kelet-Európában földcsuszamlásszerűen végbemenő változások s a VSZ szervezetének azok következtében rohamosan felerősödő dezintegrációja jelezte. A megkötendő szerződés tartós érvényessége biztosításának érdekében fel kellett készülni a VSZ felbomlását követő időszak lehetőségére is. Ez a legcélszerűbben úgy látszott teljesíthetőnek, ha a kötelezettségvállalások nem a két katonai szervezet, hanem az azokat alkotó, akkor még 23 szuverén állam nemzeti vállalásaként jelentkeznek. Ennek következtében a továbbiakban – a tárgyalási folyamat gyakorlatának megfelelően a NATO, ill. a VSZ terminológiák helyett a 16-ok, ül. a 7-ek fogalma került előtérbe.
Az ötödik forduló során a korábbi magyar javaslatot elfogadva a 23-ak külön súlyhatárokat állapítottak meg a harckocsi kategórián belül. Lánctalpas harcjármű esetében ez 13 tonna, kerekes esetén 18 tonna volt. E kategorizálással főleg Franciaországnak tettek engedményt. A szovjetek az informális egyeztetések során a 16 tonnás súlyparaméter elfogadását erőltették, ám ez a 16-ok számára elfogadhatatlan volt.
A helikopterek kérdésében jelentős előrelépés volt a forduló során, hogy a 23-aknak sikerült megegyezésre jutniuk a helikoptereknek 2 alapvető csoportba (csapásmérő és harci támogató helikopter) sorolásáról. Csapásmérőnek minősül a szovjet gyártmányú MI-24-es, valamint 3 nyugati típus. Az összes többit harci támogatóvá minősítették át, amelyek nem számítanak bele a közös felső szintbe, de szigorú ellenőrzés alá tervezik vonni őket.
A repülőgépek ügyében a forduló időtartama alatt sikerült megállapodni abban, hogy a 16-ok nem korlátozzák az oktatógépeket, valamint külön kvótát határoznak meg az elfogó vadászokra (amely kategóriával ők nem rendelkeznek). Követelik viszont a közepes hatótávolságú bombázók és a szárazföldi telepítésű haditengerészeti légierő bevonását, nem egyértelműek azonban a stratégiai bombázókkal kapcsolatban. Az elfogó vadászok száma szimmetrikusan 500-500 lehet.
Ez gesztusértékű javaslat, hiszen a Nyugat ilyen jellemzőjű repülőgéppel nem rendelkezik.
Tehát az 5200 db-os felső szint úgy alakul ki, hogy 4700+500. Az 500 fölötti elfogó vadászok a harci gép kategóriát töltik ki. A tárgyalások időszakában Baker amerikai külügyminiszter moszkvai útját felhasználva a szovjetek a partnerekkel nem egyeztetett különutas tervet terjesztettek elő. Eszerint: a 4700-as szintbe belevonnák a frontrepülőket, valamint a közepes hatósugarú bombázókat (TU-16; TU-22; TU-22M Backfire), de igényt tartanának 1500 elfogó vadászra, valamint 1500-1600 harci oktatógépre, tehát a szinten felül 3000-3100 harci repülőgépet akartak megtartani. Igényük tehát a csökkentések után 6500 repülőgép az általuk ily módon javasolt 7700-7800-as közös felső szinten belül. Ez a NATO akkori gépállományát 2000 db-bal haladta meg. A feloldhatatlannak tűnő ellentmondás miatt felmerült annak az esélye, hogy a légierő problematikáját utalják át a szerződés aláírása után feltehetőleg megkezdődő CFE II, konferencia hatáskörébe. A szovjet, az angol és az amerikai delegáció hajlott a halasztásra. A franciák, az NSZK, valamint a magyar delegáció nem.
Az egyeztető megbeszélések után egy relatív konszenzus alakult ki. A szovjet küldöttség egyetértett azzal, hogy minden gépet be kell vonni a tárgyalások hatálya alá, kivéve – szerintük – a szárazföldi telepítésű haditengerészeti légierőt, a 16-ok pedig respektálták a védővadásztöbblet-igényt.
Az élőerővel kapcsolatban – mivel rendkívül komplett kérdésről van szó, s hogy ne terhelje meg a tárgyalásokat – egy olyan magyar javaslat született, hogy a szóban forgó tárgyalássorozaton csak a külföldön állomásoztatott élőerőt korlátozzák. Felmerült, hogy a szerződés tartalmazza: az állomásoztatás csak előzetes államközi megállapodás alapján lehetséges.
Az 1990. ápr. 27-én indult hatodik forduló kezdeti időszakában a kelet-európai változások adaptálásának kérdéséről vita folyt a delegációk között.
A szovjet delegációnak a már megszokotthoz képest is merevebb magatartását kiváltó okok között bizonyára fő helyen szerepeltek a keleteurópai változások, a német egyesülés közeli perspektívája, az ezzel kapcsolatos 2+4 tárgyalások bizonytalanságai, valamint a Szovjetunió belső helyzete. Így a delegáció tevékenységében előtérbe kerültek a lassító, kiváró, halogató, irreális elemek. Ez serkentőleg hatott – elsősorban a 7-ek csoportján belüli partnerdelegációk számára – a nemzeti szintekben való gondolkodásmód megerősödésére. Elsősorban a szovjet magatartás miatt nem sikerült egyeztetni egyetlen újabb definíciót sem.
Mégis a hatodik forduló végére tapinthatóvá vált, hogy melyek lehetnek a következő tárgyalási menetben az előrelépés főbb irányai. Ezek között fontos szerepet játszott az ellenőrzés és az információcsere, a regionális felosztás. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenőrzés problematikája a megkötendő szerződés időtállóságának, biztonságpolitikai garanciaszerepének, működőképességének kulcsmozzanata. Ezért megkülönböztetett figyelmet érdemel. A 7-ek által előterjesztett tervezet integrálta a 16-ok elképzeléseit. Fő elemeiben a következőket tartalmazta: Az ellenőrzési rendszer felépítését alapvetően a szövetségi rendszerek bázisán képzelik el. Minden állam csak a másik szövetségi rendszerbe tartozó országot ellenőrizhetné, valamint csak a saját szövetségi rendszerén belül nyílhatna lehetőség az aktív kvóták felosztására, tehát az ellenőrzési lehetőségek egyes országokra történő lebontására, valamint a kialakított nemzeti kvóták egymás közötti átcsoportosítására. Az aktív, ill. a passzív kvótáknak, tehát a más országok területén való ellenőrzési lehetőségeknek, ill. a saját területen való ellenőrzés-fogadási kötelezettségeknek kizárólagosan saját koalíción belüli átcsoportosítási lehetősége a 16-ok – azon belül is az Egyesült Államok – állásfoglalásának a tükröződése. A 16-ok ugyanis saját koalíciójuk integritását féltették. Amennyire ugyanis a nemzeti szerepvállalás, ill. erő- és eszközkontigensek nemzeti szintekre való meghatározása formálissá tette a tárgyalássorozat kezdetekor nyilvánvaló koalíciós kereteket, annyira nőtt a nyugati aggodalom saját szövetségi rendszerük sorsa felett.
A passzív kvóták meghatározására (hogy milyen gyakran kötelező ellenőrzést fogadni) a nyugatiak által benyújtott javaslat számítási elve a korlátozandó eszközök számát s a földrajzi terület nagyságát vette alapul.
Összegzett keleti javaslat a passzív kvóták kérdésében- nem volt, ellenben a szovjet delegáció javasolta, hogy a számítási elv a telepítési helyek száma legyen. Ez azonkívül, hogy pontatlan (mert nem határozza meg a számítás alapegységét), a szovjetek számára kedvezőbb kvótamegoszlást tett volna lehetővé. Ugyanis a 16-ok katonai alakulatai kisebb, önállá egységek keretében települtek földrajzilag jól elkülönülten, míg a 7-ek, ill. a Szovjetunió nagyobb, azonos Körzetbe tartozó szervezeti egységekkel rendelkezett.
Az ellenőrzéssel kapcsolatos nyugati aggodalmakat a fentebb kifejtettek mellett az is erősítette, hogy feltételezésük szerint, amennyiben szövetségi rendszeren belül is lehetne ellenőrizni, a kisebb VSZ-országok túlságosan sokat használnának fel a Szovjetunió passzív kvótájából. Tehát kevesebb ellenőrzési lehetőség jutna a 16-ok számára. Ezt ki lehet küszöbölni azzal, hogy abszolút vagy százalékos megkötést alkalmaznak az ugyanazon ország irányában felhasználható aktív kvótákra, nem kizárva annak lehetőségét, hogy egyes államok szuverén módon átadhassanak aktív kvótájukból másoknak. Az élőerő, ill. az állomásoztatott csapatok ellenőrzésével kapcsolatban a 16-ok szuverenitásérzékenységük miatt nem biztosítanak passzív kvótát az önálló területtel ott nem rendelkező amerikai és kanadai csapatok számára, azok a tervek szerint beleolvadtak volna a nemzeti kvótákba. Ezt a megoldást a szovjet delegáció elutasította.
A hatodik forduló során markánsan érzékelhető volt a 7-ek csoportján belül korábban megindult divergencia erősödése. Megszűnt a szovjet hegemónia. Nagy különbség volt azonban az egyes delegációk között a realitásokhoz való viszonyban. Ezt általában az határozta meg, milyen mértékben óhajtották saját nemzeti céljaikat a Szovjetunió segítségével elérni, ill. hogy menynyire ragaszkodtak a 7-ek látszategységének fenntartásához.
A lengyel delegáció ambivalens magatartása a küszöbönálló német egyesítés miatti aggodalmat tükrözte, az NDK-küldöttség ingadozó magatartása a változó NSZK-szovjet befolyást. A cseh és szlovák delegáltak viselkedésén, tevékenységén érződött, hogy nem akarnak nemet mondani a Szovjetuniónak. Románia a szinte hagyományossá vált óvatos passzivitásával igyekezett mindig a többségi oldalra állni. A bolgár delegáció feltétlen szovjethűségével tűnt ki. A szovjet delegáció a szükségből erényt kovácsolva bevezette azt a gyakorlatot, hogy a 7-ek fórumán konszenzust nem kapott elképzeléseit nemzeti javaslatként terjesztette be. Ezzel tulajdonképpen erősítette a régebben bírált magyar gyakorlatot, s maga is fokozta a nemzeti szintekben gondolkodás jelentőségét.
A hetedik forduló időtartamára – 1990. júl. 1.–aug. 9. – a tárgyalások témáját képező fegyverzetkategóriák közül csak a harci helikopterek és a harci repülőgépek meghatározásában nem alakult ki konszenzus. A harci repülőgépekkel kapcsolatban a szovjetek olyan elgondolást terjesztettek be, amely 750 db-ban szabta volna meg a harci gyakorlógépek számát – a fennmaradókat szerették volna átkategorizálni. Továbbá külön 1500-as szintet akartak meghatározni a honi légvédelmi elfogó vadászok számára. A tervezet a szárazföldi telepítésű haditengerészeti légierő gépeiről említést sem tett. Így a 16-ok számára elfogadhatatlan volt. A magyar delegáció kompromisszumos javaslattal igyekezett áthidalni a két fél álláspontjában levő különbséget. Ennek lényege, hogy valamennyi gépet be kell vonni a tárgyalások hatálya alá.
A javaslat hatására a szovjetek engedményt tettek a szárazföldi telepítésű haditengerészeti vadászgépekkel kapcsolatos merev elhatárolódás oldására, ill. felajánlották, hogy 200 db-ban korlátozzák a TU-22M (Backfire) bombázó repülőgépek számát.
A harci helikopterekkel kapcsolatban beterjesztett magyar javaslat a szárazföldi állomásoztatású haditengerészeti helikopterek kivételével minden problémára megoldást ajánlott. A következő helikopter-fogalommeghatározásokban sikerült egyezségre jutni:
– specializált támadó helikopter;
– többcélú támadó helikopter;
– harci támadó helikopter.
A „B” munkacsoport ülésén vita folyt a hadgyakorlatok méretéről és gyakoriságáról. Az eszközök megsemmisítésének kérdésében megállapodtak a fegyverzetátalakítás határidejében, 60-72 hónapban szabva meg azt. A 16-ok hajlandónak mutatkoztak korlátozott mennyiségű békés célokra való átalakítást tolerálni a harckocsik és a PSZH-k kategóriájában. A nyugati delegációk inkább elfogadták a hosszabb megsemmisítési határidőket, csak hogy elkerüljék a bizonytalan „harcképtelenné tétel” szovjet terminológia használatát.
A légi ellenőrzéssel kapcsolatban a magyar delegáció kompromisszumos javaslatot nyújtott be. Az amerikai küldöttség elfogadta, hogy eleinte csak fényképezőgépeket lehessen használni az ellenőrzés során (később a fejlett technika elterjedése során szintetikus nyílású radarokat). Terveztek létrehozni közös ellenőrzési feladatokat ellátó repülőgépparkot, amelyeket – térítés ellenében – minden állam igénybe vehetne.
A nemzeti szintekkel kapcsolatban az a vélemény alakult ki, hogy növelhetőnek kell lennie – ellenkező esetben a szerződés korlátozná pl. a jelenleg hadsereggel nem rendelkező Izlandot szuverenitása egyik alapvető elemének gyakorlásában, ill. tekintettel kell lenni a Nyugat-Európából esetlegesen kivonásra kerülő amerikai csapatok távozása utáni helyzetre, valamint a nyugat-európai államok biztonsági igényeire. A növelés azonban regionális egyensúlyt nem sérthet, és 90-120 nappal a végrehajtás előtt be kell jelenteni.
Döntően hozzájárult a konferencia végső sikeréhez az ebben az időszakban több alkalommal lebonyolított amerikai-szovjet külügyminiszteri szintű találkozó. Ezek egyik fő napirendi pontja minden esetben a hagyományos fegyveres erők és fegyverzetek csökkentéséről Bécsben folyó tárgyalások sikeres befejezésének elősegítése volt. Ez a legtöbb esetben azáltal vált lehetővé, hogy a központi utasítások a szovjet delegáció számára nagyobb rugalmasságot és kompromisszumkészséget engedélyeztek, mint a megelőző időszakban. A forduló folyamán a szerződéstervezet végső formába öntésével párhuzamosan az egyes együttműködő csoportokon belül megtörtént a nemzeti szintek meghatározása és elosztása. A 6-ok csoportján belül feladatot jelentett a volt NDK számára eredetileg tervezett mennyiségek arányos felosztása. 1990. nov. 3-án Budapesten aláírták azt a megállapodást, amely Magyarország, Bulgária, a Cseh és Szlovák Köztársaság, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió hagyományos fegyverzete és felszerelése készleteinek maximális szintjeiről rendelkezett az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződéssel összefüggésben.
A megállapodás 1. cikkében meghatározták a felek harckocsi-, PSZH-, tüzérségieszköz-, harcirepülőgép-, valamint támadóhelikopter-állományának felső határértékét.
A 2. cikkben leszögezték, hogy a megállapodást kötő felek a szerződés és a megállapodás rendelkezéseivel összhangban jogosultak a szerződés által korlátozott hagyományos fegyverzetük és felszerelésük készletei maximális szintjeinek a megváltoztatására. Amelyik ország ezt kívánja tenni – pl. növelni –, az köteles értesíteni erről a megállapodást megkötő többi államot. Azok 14 napos határidővel megvitatják a felvetést, s ennek eredményéről értesítik a növelni szándékozó országot.
Ha bármelyik megállapodást kötő fél csökkenti hagyományos fegyveres erőinek és fegyverzetének létszámát, ez nem jogosít fel más, a megállapodásban részes országot az automatikus növelésre. A saját maximális szintek felhasználásáról minden állam szuverén módon dönt.
A 3. cikk az egyik legdestabilizálóbb hagyományos harceszközfajta – a hídvető harckocsik – mennyiségének korlátozásáról intézkedik. A 4. cikk a módosítási lehetőségekkel, az 5. pedig a konzultációk összehívásával kapcsolatban intézkedik. A 6. cikk leszögezi, hogy a nemzeti érdekek vélelmezett sérelme esetén bármely állam jogosult kilépni a megállapodásból. A 7. cikk a megállapodás hatálybalépését és érvényességét a szerződésével kapcsolja össze. A megállapodás megkötésével a formálisan még a VSZ tagállamaiként nyilvántartott országok hatalmas lépést tettek a szervezet önfelszámolása felé. S mindezt az európai integrációs, valamint biztonságpolitikai együttműködési folyamat keretébe ágyazva. A szerződés aláírását közvetlenül megelőző időszakban a részes államoknak sikerült olyan kompromisszumos megállapodást kidolgozniuk az ellenőrzésekkel kapcsolatban, amely megengedi, hogy 5 ellenőrzést mindegyik részes állam a saját államcsoportjába tartozó ország területén is végrehajthasson. Ez előrelépés volt az addig ezt elutasító állásponttal szemben, de mindenképpen hagyományos szemléletmódot konzervál az a tény, hogy államcsoportokat említ a szerződés ezen bekezdése. Ez még a biztonságpolitikai, leszerelési problémák megoldásának blokkrendszerű formájába vetett hitet mutatja, amelynek meghaladása a tervezett 1992-es csúcsértekezletig mindenképpen kívánatos. Az európai hagyományos fegyveres erőkről és fegyverzetekről folyó tárgyalások első nagy sorozatának záróakkordjára 1990. nov. 19-21. között Párizsban került sor, ahol a tárgyalási folyamatban részt vevő, kezdetben 23, később 22 ország legfelsőbb szintű képviselői aláírták a szerződést az európai hagyományos fegyveres erők és fegyverzetek korlátozásáról.
A korlátozás alá eső fegyverzeteknek a Varsói Szerződés 6 tagállamára vonatkozó maximális darabszámai (nemzeti szintek), az 1990.…
Az európai el nem kötelezett és semleges országok fegyveres erőinek létszáma s az általuk szolgálatban tartott fontosabb fegyverf…
