Az Öböl-háború
Az Öböl-háború
1990. febr.-ban az ammani arab csúcstalálkozón Szaddám Huszein iraki elnök arra biztatta az arabokat, hogy vigyék át pénzüket a nyugati bankokból Moszkvába, mert különben a szovjet szuperhatalom nem lesz képes kiállni „ügyükért”.
Júl.17-én, a – baathisták által megdöntött kasszemi – forradalom évfordulóján Szaddám Kuvaitot és az Emirátusokat jenki ügynökökként emlegette, akik washingtoni érdekből nyomják le az olajárakat, s Kuvait ráadásul „lopja” Iraktól a folyékony aranyat. Egy hét múlva két iraki hadosztály masírozott a kuvaiti határhoz, ám arab diplomaták mindenkit megnyugtattak. Szaddám megígérte, nem lépi át a határt. Másnap, júl. 25-én a bagdadi amerikai nagykövetasszony felkereste a diktátort, és – persze kormányutasítást követve – megismételte a néhai külügyminiszter, Dean Acheson hírhedt hibáját. Truman elnök fődiplomatája egy rutin külügyi jelentésbe 1950 tavaszán azt íratta bele, hogy Korea nem számít „létfontosságú”, vagyis mindenképpen megvédendő országnak. Most Mrs. Glaspie közölte Szaddám Huszeinnel, hogy Washington nem óhajt „beleavatkozni” az arab határvitákba, az iraki elnök pedig biztosította vendégét, hogy tankjai csupán a diplomáciai nyomásgyakorlás végett vonultak a kuvaiti határhoz.
Utólag mindenki okos: feltűnhetett volna, hogy Irak 1990 elejére adósválságba került, 80 milliárd dollárral tartozva hitelezőinek. Szaddám ráadásul büszkén visszautasította a „Párizsi Klub” ajánlatát az átütemezésre, s helyette az olajárak „lenyomását” panaszolta, a szaúdiakat és a kuvaitiakat vádolva, Richard Murphy volt külügyminiszter-helyettes utóbb ezért jegyezte meg, hogy Szaddám valójában egyszerűen járt el: „A csődből a bankrablásba menekült.”
Bagdad természetesen az Irán elleni háborúját szunnita közérdekből pénzelő araboknak, köztük Kuvaitnak is tartozott, s erősen sérelmezte a behajtási törekvéseket, ám csak aug.1-jén tudatosult az amerikai fővárosban, hogy itt bizony nem kizárható az erőszakos megoldás sem. Másnap Irak elfoglalta Kuvaitot, amelyre „történelmi” igényt tartott (noha szakértők nem osztják a bagdadi vélekedést az oszmán birodalom felosztásakor elszenvedett sérelmekről). Behatolva a katonailag törpe Kuvaitba, Irak egyszeriben felhívta a figyelmet régi keletű, ám eddig „észrevétlen” hatalmi törekvéseire.
A Bush-kormány kapkodni kezdett: befagyasztotta Irak külföldi bankbetéteit, elítéltette az agressziót az ENSZ Biztonsági Tanácsával (BT), az éppen Szibériában tartózkodó Baker külügyminiszter pedig rávette kollégáját, Sevardnadzét a közös elítélő nyilatkozatra, amely meg is alapozta a meglepő együttműködést Bagdad barátja és ellensége között. Ám az arab országok többsége is az iraki bekebelezés ellen fordult. Washington heteken át izgalomban élt, hiszen amennyiben Szaddám seregei betörtek volna Szaúd-Arábiába, a diktátor kiterjeszthette volna ellenőrzését a világ feltárt olajtartalékainak majd a felére.
A nagyhatalmi egyetértéshez híven, a BT egyik szankcióhatározatot a másik után hozta. Bush elnök pedig – szándékosan nem szakítva meg nyaralását – elmondta híressé vált szavait: „Ez nem marad így.” Aug. 7-én amerikai csapatokat vezényelt a veszélyeztetett Szaúd-Arábiába, s elnevezte a hadműveletet „Sivatagi pajzs”-nak. Mire másnap Bagdad tudatta, hogy Kuvaitot – 19. tartományként – valóban bekebelezte. A BT ezt sebtében „semmisnek” nyilvánította, Irak viszont rekontraként lezárta határait, egyetlen külföldit sem engedett távozni diplomáciai útlevele nélkül. Utóbb Bagdad e sokezernyi túszt „vendégeknek” minősítette, s hónapokon át packázott velük, néhányat ki-kieresztve, valahányszor magas rangú külföldi kérelmező, exállamférfi gazsulált a diktátornak.
Aug. 10-én fontos fordulat: a kairói arab csúcs is csapatokat küld a szaúdi frontra. Két napra rá a Bush-kormány hajóblokádot hirdet azok ellen, akik megszegnék a BT-szankciókat. Szaddám viszont először tudatja, hogy a palesztin probléma „megoldása” esetén hajlandó lenne kivonulni Kuvaitból (bár annak külföldi betéteihez nem férhetett hozzá). A BT felszólítja Bagdadot a túszok elengedésére.
Aug. 23-án Bagdad elrendeli a Kuvaitban lévő külföldi követségek felszámolását, ám a nyugati képviseletek kitartanak, bár másnap körbezárják őket az iraki csapatok. A BT erre katonai akciókra is felhatalmazza a kormányokat, a szankciók betartatása végett. Szept. 9-én Bush és Gorbacsov Helsinkiben véget vet a bagdadi diktátor álmainak, hogy – miként egykor példaképe, Nasszer – ő is kijátszhatja egymással szemben a két szuperhatalmat. Szaddám Huszein már csak kisebb játszmákkal próbálkozhat: másnap felveszi a diplomáciai kapcsolatot a háborús ellenféllel, Iránnal. Moszkva sem marad le: fél évszázad után felújítja hivatalos viszonyát Rijaddal. Szept. 25-én a BT légizárlatot léptet életbe Bagdaddal szemben. Az embargó kezdi éreztetni hatását, noha később az amerikai közélet kettészakad a szankciópártiak és az azokat keveslők táborára. Okt. újabb fenyegetésekkel és csavarszorító BT-döntésekkel telik el, s nov. elején Baker a szaúdi királlyal megállapodik olyan közös parancsnokságról, amelynek amerikai tábornok a parancsnoka. Bush elnök nov. 8-án bejelenti, hogy a pajzs már elavult, a hadművelet támadó jellegűvé vált, mire a sajtóban rögvest „Sivatagi kard” kódnevet kap, hiszen a Fehér Ház elrendeli az amerikai erők megkétszerezését, ami 1990 végére 400 000-nél több katonát jelent. Nov. 22-ét, a hálaadás napját George Bush főparancsnokhoz illően a sivatagban lévő csapatainál tölti. S az amerikai diplomácia hatalmas erőfeszítéssel felsorakoztatja a világszervezetet a nov. 29-i BT-döntés mögé, amely jan. 15-ével ultimátumot ad Bagdadnak Kuvait elhagyására. Bush másnap – elsősorban a belpolitikai ellenállás leszerelésére – közli, hogy hajlandó Baker külügyminisztert Bagdadba küldeni, de előtte Washingtonba várja az iraki Azizt.
A magát immár sarokba szorítva érző Szaddám válasza: dec. 6-án „felkéri” parlamentjét a külföldi „vendégek” elengedésére: a túszok indokot adhatnának az amerikai támadásra. Bagdad javasolja, hogy Baker jan. 12-én jöjjön oda. Megkezdődik a diplomáciai kötélhúzás. Washington nem óhajt az ultimátum lejártához ily közeli időpontban tárgyalni, helyette dec. 20-a és jan. 3-a között „bármikor” küldené külügyminiszterét. Senki sem enged, ám republikánus vezérek jan. elején meggyőzik a – hírek szerint karácsonykor már hadba szólító beszédét fogalmazó – elnököt, hogy belpolitikai okokból meg kell tennie az „utolsó lépést”. Bush felajánlja a jan. 9-i genfi találkozót Baker és Aziz között. Az elnök azonban jelzi, hogy csakis az ultimátum továbbításáról lehet szó, s így Washington háborogva fogadja, hogy az iraki külügyminiszter át sem veszi Bush levelét. Végül a kongresszus mindkét háza megadja a háborús felhatalmazást az ahhoz ragaszkodó elnöknek. Pérez de Cuéllar ENSZ-főtitkár még utoljára megpróbálja a lehetetlent, ám Szaddám nem enged, s lejár a jan. 15-i határidő. Bush ad még némi haladékot (állítólag Gorbacsov kérésére), ám 19 órával később kitör a „Sivatagi vihar”, ahogyan a Pentagon elnevezi a támadó hadműveletet.
Avar János
