A privatizálás eddigi folyamatáról
A privatizálás eddigi folyamatáról
A gazdasági társaságokról szóló törvény nem volt privatizációs törvény. A nagy magyar vállalatok azonban már 1987-től az 1975-ös kereskedelmi törvényt használták fel arra, hogy belső társaságosítással modernizálják szervezetüket. Ez a-folyamat 1989-re felgyorsult: az állami vállalatok jelentős köre kiürült; vagyonkezelő holdinggá változott központjuk maradt csak meg állami vállalati formában, gyáregységeik társasággá váltak, ezek üzletrészei-részvényéi egyfelől a vállalati központé, ill. a társegységeké, másfelől más vállalatoké, ill. bankoké lettek (pl. a tartozások fejében), s egyre inkább megkíséreltek külföldi tőkés partnereket is bevonni a vállalatláncba. A belkereskedelemben és vendéglátóiparban a vállalatok igyekeztek szerződéses üzleteiket társaságba bevinni, kft.-kké átalakítani. Ezt a folyamatot (amely az esetek jó részében állami tulajdonon belül maradt, tehát nem valódi privatizáció) a magyar tömegkommunikációban „spontán privatizációnak” nevezik, és jelentős kritikával kísérik. Elsősorban a versenykorlátozás, felesleges nagyvállalatok fennmaradása, a vállalatvezetői hatalom át-, ill. a vállalati vagyon kimentése, az állami tulajdonosi pozíciók kiürítése, a vagyon elkótyavetyélése fordul elő „vádpontként”.
1989 nyarán az ún. átalakulási törvény az állami vállalatok teljes átalakulására is tartalmazott szabályokat. A törvény, az 1984-es vállalati reform által adott helyzetből kiindulva, az államigazgatási felügyelet alatt álló vállalatoknál az alapító minisztériumot vagy tanácsot, az önkormányzó vállalatoknál viszont a vt-t, a közgyűlést, ill. a küldöttgyűlést jogosította fel döntésre (minősített többséggel). Mivel az átalakulással az állami vállalat teljesen megszűnik, a törvény kötelezővé tette a vagyonértékelést, s más hitelezővédelmi biztosítékokat is beépített (kétszeres nyilvános meghirdetés stb.).
Az állami szektorban egy év alatt, 1990 nyaráig az átalakulási törvényt 20-nál kevesebb esetben alkalmazták, a vállalatok ugyanis inkább a részleges társaságosítást választották.
A visszaélésgyanús esetek 1989 nyarától történő elszaporodásának okai lényegében a következők:
a) a vállalatvezetés „pánikja”; politikai félelmei a rendszerváltozás folyamatában;
b) a hiányzó kereskedelmi kultúra következtében nyerskapitalista, rövid távú, spekulációs nyereségre számító törekvések;
c) vállalati tőkehiány, amelynek következtében az állami tulajdonban lévő ingatlanok jelentkeztek egyedül valódi vagyoni értéket képviselő apportként a vállalatok számára;
d) a vállalati mérlegkészítés piacgazdaságra való alkalmatlansága, ennek következtében a megbízható vagyonértékelés hiánya;
e) a megbízható, gyors, korszerű számítástechnikán alapuló nyilvántartás hiánya, a cégeljárások esetlegessége, a nagy tömegű eljárás miatt a törvényességi felügyelet csökkenő hatékonysága;
f) a megfelelő társasági jogi kultúra (történeti előzmények folytán érthető) hiánya.
A visszaélések eltúlzása ugyanakkor összefüggött a politikai hatalom várományosainak az állami tulajdon konzerválására való törekvéseivel a hatalom átvételéig (a hatalom gazdasági alapjainak megőrzése), ill. az államosítás előtti tulajdonosok (örököseik) tulajdoni igényeinek tömeges megjelenésével. A rendeltetésellenes társaságalapításokkal, joggal való visszaélésekkel, ill. az üzleti erkölcsöt nyilvánvalóan sértő cselekményekkel szemben ugyanakkor széles körű törvényhozási akciókra került sor.
Az 1990. márc.-ban hatályba lépett állami vagyonvédelmi törvény (1990. évi VIII. törvény) elkülönített állami tulajdonosi szervezethez, az Állami Vagyonügynökséghez történő bejelentéshez kötötte a gazdasági társaságokba való apportbevitelt 20 millió Ft felett, a vagyoni értékű jognak, ill. a tulajdonosi érdekeltségnek állami vállalatok által történő elidegenítését 30 millió Ft felett, végül bármilyen egyéb (pl. bérleti) szerződést, amelynek alapján a vállalat átruházza könyvviteli mérleg szerinti összes eszközének 50%-ot meghaladó része használati-hasznosítási jogát. Az Állami Vagyonügynökség ellenőrző vagyonértékelést – vagy kötelező pályázatot, ill. versenyeztetést – írhat elő, végső soron pedig, ha a szerződés – megítélése szerint – a társadalom érdekeit nyilvánvalóan sérti, ill. a nemzetgazdaság megkárosításához vezet, megtilthatja annak megkötését. A Vagyonügynökség a vállalatok teljes átalakulásával szemben is vétójogot kapott. Más kiegészítő intézkedésekre is sor került, így pl. az értékpapírtörvény az egyik leggyakoribb visszaélésfajta elleni védekezésképpen 1 éven belüli alaptőke-emelési tilalmat léptetett be a részvénytársaságoknál.
E törvényhozási lépések után spontán privatizációról aligha lehet beszélni, a vállalati vagyonbevitelek-vagyonátruházások állami ellenőrzés alá kerültek. Ennek az ellenőrzésnek tényleges megvalósítását az Állami Vagyonügynökség státusával és vezetőjével kapcsolatos politikai viták ugyan gátolták (1990. júl.-ban a Vagyonügynökség az eredeti parlamenti ellenőrzésből a kormány alá került, s vezetőcserére is sor került), de az állami ellenőrzésű privatizáció intézményei törvényhozási szinten 1990 nyarára lényegében kiépültek.
Az esetleges konkrét törvénysértésekkel szemben mód van
a) mindenekelőtt alaki hiányosságok címén fellépni (törvényességi óvás folytán semmisítette meg a Legfelsőbb Bíróság 1990. febr.-ban a HungarHotels átalakulását, az Ápisz pedig ügyészi fellépés nyomán önként módosította társasági szerződését);
b) továbbá az esetleges vagyonleértékeléssel, „elkótyavetyéléssel” szemben érték és ellenérték feltűnő aránytalansága címén is felléphet az állami vagyonkezelő szervezet (a társadalomellenesen eljáró állami vállalat helyébe belépve, annak államigazgatási felügyelet alá vonásával);
c) végül a nyilvánvalóan a társadalom érdekét sértő szerződés semmis, és ennek megállapítása érdekében bárki – párt, érdekképviselet stb. – felléphet.
A 90%-os állami tulajdon végül is másfél év alatt csak kb. 1 %-kal csökkent. A felizgatott politikai légkörben azonban szinte minden átalakulás botrányba fulladt, éles támadásokat váltott ki, még ha kormányzati szervek közreműködésével történt is (a Tungsram, egyes Ganz-gyárak, a Nagykanizsai Sörgyár eladása, avagy az IBUSZ tőzsdére vitele a Vagyonügynökség által). Ennek egyik oka, hogy 1990 nyaráig még nem kerültek tisztázásra és világos politikai megválaszolásra a privatizáció alapdilemmái, amelyekről kiélezett elméleti és politikai vita folyik.
