Privatizálás és/vagy reprivatizálás?
Privatizálás és/vagy reprivatizálás?
A privatizáció egyik legegyszerűbb – napi politikai és erkölcsi szempontokból egyaránt támogatható – lehetősége: az 1946–47-es tulajdoni állapotok helyreállításának alapulvétele. Ez technikailag és jogilag az iparban, a vállalatok körében elvileg könnyebben megvalósítható lenne, mint az ingatlantulajdonban (föld, épület, lakás).
Az ilyen értelemben vett reprivatizáció azonban a jelenlegi állami tulajdon ellenérték nélküli eltüntetését jelentené, amit a költségvetés aligha tud elviselni, s az ország hitelezői szempontjából sem tűnik elfogadhatónak. A hitelezők számára az állami vállalatoknál lévő vagyon mintegy az államadósságok fedezetéül szolgál, ami a reprivatizációval úgy tűnne el, hogy más fedezet nem keletkezik. A föld emellett túlnyomórészt nem állami gazdaságoknál, hanem termelőszövetkezeteknél van, amelyek gazdálkodását viszont e következetes földtulajdon-visszaállítás ellehetetlenítené. A jelenlegi tendencia szerint a természetbeni reprivatizálás háttérbe szorul, s ehelyett egy meglehetősen elnyújtott kártalanítási folyamat (Kárpótlási Hivatal felállítása 1990 nyarán), ill. az új tulajdonban való részesítés (kötvény, befektetési jegy stb. formájában) kerül előtérbe.
Az állami tulajdont össznépi tulajdonnak feltüntető korábbi ideológia átöröklődött az új rendszerbe, az állami tulajdont sommásan a nemzet tulajdonának minősítő alkotmányos tétellel. Ez a felfogás szociálpszichológiailag táplálja azt az eredetileg Liska Tibor nevéhez fűződő „személyes társadalmi tulajdon” elméletet, amely az újabb politikai irányzatokban „népi részvénytulajdon” követelésbe ment át. Itt nem arról a törekvésről van szó, hogy a kormányzat kedvezményes hitelekkel – vagy más közgazdasági eszközökkel – támogassa a lakosság részvényvásárlását és ezáltal a kereskedelmi kultúra terjedését, az ún. „középosztályosodást”, hanem „ingyenes” részvényjuttatásról.
A privatizációs döntésben, ill. a keletkező társasági tulajdonban való alkalmazotti részesedést elsősorban baloldali politikai erők, ill. a „hagyományos" szakszervezetek jogutódjai támogatják, de felbukkan az MDF által támogatott munkástanács-mozgalomban is. A Szakszervezetek Országos Szövetsége ezen az alapon bírálja a társasági és az átalakulási törvényt és a dolgozói részesedés alanyi jogként való elismertetése érdekében 1990 nyarán népszavazást kikényszerítő előkészületeket tett. Minderre van már gyakorlati példa is: főleg értelmiségi alkalmazottakkal rendelkező vállalatok átalakulásánál (tervező-, szervező-, tanácsadó, továbbképző, kiadóvállalatok, újságok) a dolgozók sok esetben elérték, hogy az új társaságban kizárólagos vagy legalábbis jelentős – részesedéshez jussanak. Az alkalmazotti részesedés lehet egyéni, de előfordulnak – egyesületi, alapítványi formákban – közös részesítési kísérletek is.
Elvi szempontból az átalakulás-privatizáció tulajdonosi döntés. Ezért a munkavállalók közössége ebben ügydöntő funkciót csak akkor kaphat, ha az adott állami vállalatnál az öntulajdonlás valamilyen formában (vt, közgyűlés, küldöttgyűlés, tulajdonosi funkciót betöltő munkástanács) fennmarad (a szakszervezet tulajdonosi funkciót rendeltetésénél fogva nem láthat el). Minden más esetben az alkalmazottak közösségének – vagy közvetlenül, vagy szakszervezeti érdekképviseletei révén – kellő információs, ill. véleménynyilvánítási jogot kell kapnia, de semmiképpen sem döntési jogot. Ugyanis a fő cél az állami vállalati forma megszüntetése, amellyel szemben – mivel egy gazdasági társaságnál hatalmuk szükségképp csökken – a szakszervezeti bürokrácia objektíven ellenérdekelt. A társasággá való átalakulás továbbá (tipikus esetben és főleg külföldiek bevonása esetén) a munkavállalókat szükségképp differenciáltan érinti: felszámolja a kapun belüli burkolt munkanélküliséget, sújtja a különböző okokból gyenge munkaerőt, de a jól, hatékonyan dolgozó munkaerő jövedelmi viszonyait jelentősen javítja.
A már létrejött társaságoknál bevált az a szabály, mely szerint az alkalmazottak közössége bizonyos főfoglalkozású dolgozói létszámhatár (jelenleg 200 fő) felett egyharmados képviseletet kap a felügyelőbizottságban. A felügyelőbizottság a magyar társasági jogban nem ügydöntő, hanem kontrollszerv.
Másik oldalról viszont a munkavállalók által teremtett érték az állami vállalat vagyonának részét képezi, és hogy az eddigi munkabér nem fedezte ezt az értéket. Bár az alkalmazottak ingyenes vagy kedvezményes részvényhez juttatása költségvetési és vállalati szinten egyaránt rontja a pénzügyi pozíciókat, mégis mintegy az eddigi önigazgatási tendenciák honorálásaként erkölcsi-politikai szempontból elengedhetetlennek tűnik az alkalmazottak egyéni vagy/és kollektív részvényhez (üzletrész) juttatása, nemcsak a teljes átalakulás, hanem a vállalati vagyon jelentősebb részének társaságba való bevitele esetén is. Ez a névre szóló, korlátozottan forgalomképes dolgozói részvény nem keverendő össze az alkalmazottak „normál” részvényhez juttatásával. A feltétlenül helyeslendő ún. alkalmazotti részvényvásárlási program megvalósítása nem a társasági törvény módosítását igényli, hanem pénzügyi eszközöket (hitelkonstrukciók, adókedvezmények).
Az 1990. őszi helyhatósági választások miatt a települési önkormányzati tulajdon kérdésének kiemelkedő politikai jelentősége lett. Az állami ingatlanok jelentős részének eddig a tanácsok vagy tanácsi alárendeltségű ingatlankezelő vállalatok voltak a kezelői. A kommunális-közüzemi vállalatok jó része tanácsi államigazgatási felügyelet alatt állt, és számos helyi jelentőségű vállalatnak is a tanácsok voltak az alapítói. Igen ám, de a vállalatok túlnyomó része megyei, ugyanakkor a jövőben a megye sokban veszít jelentőségéből, s a tulajdont a települési (városi-községi) önkormányzatokhoz kívánják telepíteni.
Az 1990 nyarán történt jogalkotási lépések ebből a szempontból meglehetősen ellentmondásosak voltak. Egyfelől kiterjesztették az Állami Vagyonügynökség hatáskörét a tanácsi vállalatokra is, ami a központi befolyás növelését jelenti, holott elvben mindenki a helyhatóságok gazdasági önállósága mellett foglal állást. Ugyanígy: a belkereskedelem-vendéglátóipar ún. előprivatizációjáról hozandó döntést és az ellenérték felőli rendelkezést lényegében a Vagyonügynökséghez centralizálja, és ezzel – lévén, hogy az érintett vállalatok 90%-ban tanácsi alapításúak – elvonja a leendő önkormányzatok egyik leglényegesebb jövedelmi forrását.
Másfelől: a leendő önkormányzatok ingatlanvagyonának megóvása érdekében a földtörvényt úgy módosították, hogy állami ingatlan bármifajta hasznosítását (társaságba bevitelét, bérletét stb.) a tanácsi vb-titkárok által vezetett és párt-, ill. független szakértőkből álló vagyonvédelmi bizottságoknak kell jóváhagyniuk. A vagyonvédelmi bizottságok sok vonatkozásban bizonytalan hatásköre gyakorlatilag leállította a társaságalapítást, külföldiek befektetését a városokban, hiszen pl. az irodahelyiségre alkalmas ingatlanok 90%-ban állami tulajdonban vannak.
A vagyonvédelmi törvény kapcsán sokan az ideiglenességre hivatkoztak, mondván, hogy az önkormányzati törvény majd feloldja az ellentmondásokat, tisztázza, hogy milyen állami vagyon, milyen vállalatok tartoznak az önkormányzatokhoz. A jelentős elvi nézeteltérések (a decentralizálás mértéke stb.) és a technikai kidolgozatlanság miatt az aug. elején elfogadott önkormányzati törvény gazdasági-tulajdoni része más törvényekre (államháztartási, föld-, privatizációs) bízta e probléma megoldását. Ezekből azonban 1990 végéig egy sem született meg. Az 1990 nyaráig létrejött törvényi állapot vállalati önkezdeményezésű (tehát önkéntes), vállalati döntésű és államilag csak ellenőrzött privatizációt intézményesített, ahol a privatizációs ellenérték jó része is a vállalatnál marad. Az állam központi szervezete meggátolhatja a privatizációt, adott esetben kivételesen államigazgatási irányítás alá is veheti az önkormányzó vállalatot, fő szabályként viszont a vállalat dönt: ha akar, átalakul, ha akar, nem. Ez a rendszer fokozatos, önkéntes és evolutív privatizációs lehetőségeket jelent, hiszen csak közgazdasági ösztönzés hat a társasággá való átalakulásra, s minden vállalat maga dönt sorsáról.
A már korántsem spontán privatizáció bírálata már 1989-ben azt a célt szolgálta, hogy – e vállalati önállóságon alapuló, decentralizált rendet megváltoztatva – ismét az állam központi szerveihez telepítsék vissza az állam tulajdonosi jogköreit. Ez a sajátos „visszaállamosítás” lényegében az államigazgatási tulajdonlás újrateremtését jelentené – e koncepció hívei szerint szintén csak ideiglenesen, hiszen a Vagyonügynökség, ill. a minisztériumok ezt követően privatizálnák az állami tulajdont. Ezen irányzat szerint megalapozatlan, hogy a vállalat privatizálja önmagát, ill. az állam tulajdonát.
E vita összefügg annak megítélésével, hogy mi a vállalati társaságalakítások célja, ill. a privatizáció közgazdasági alaprendeltetése. Ha a privatizáció a létező vállalatok hatékonyságának növelésére irányul – s így az ellenérték az iparban, ill. a kereskedelemben maradhat –, úgy az államilag ellenőrzött, vállalati önkezdeményezésű privatizáció a helyes. Ha azonban az elsődleges közgazdasági cél a költségvetési hiány, ill. a belső államadósság csökkentése, úgy a jogszabályok gyökeres módosításával át kell térni az állami vezérlésű privatizációra, ahol alapvetően központi állami szervek döntenek a vállalatok sorsáról, a privatizáció módjáról, a külső partnerek személyéről, valamint a privatizáció mértékéről és üteméről.
A centralizált megoldás lehetővé tenné a belső államadósság radikális csökkentését, de jelentős tőkekivonást jelentene a termelőszektorból. A vállalati önkezdeményezésű privatizáció valóban módot ad az eddigi vállalatvezetők ún. hatalomátmentésére, míg a visszaállamosítás lehetőséget teremt a gazdaságirányító államapparátus tulajdonosi államapparátusként való megmaradására.
Mindez összefügg a vállalati tanácsok további sorsával. A vállalati törvényhez kapcsolódó kormányrendelet 1990. júl.-i módosítása – bár növeli az állami befolyást a vállalatok felé (állami tag a vt-ben) – a vt-vel hosszabb távon is számolt, mert előírta a vt-k 1990. szept. 15-ig történő intézményes újraválasztását. Az új vt-k döntenek a jelenlegi igazgatók megerősítéséről, ill. pályázati úton új igazgató megválasztásáról.
A magyar gazdaság túlcentralizáltsága a piacgazdaság kialakításának egyik alapvető akadálya. Már a társasági törvény is tartalmazott versenyt védő konszernjogi szabályokat a tipikusan nagyvállalati formát képező részvénytársaságoknál, a társaságok fúziójánál pedig az átalakulási törvény épített be közérdekvédelmi rendelkezéseket. Az átalakulási törvény gyakorlatilag kizárja a vállalatközi keresztrészvényszerzést (ez igazából – banktörvény hiányában – a kereskedelmi bankoknál veszélyes), s a nagyvállalati holdingközpontokat is igyekszik törvényi rendbe terelni, kimondva, hogy ha egy állami vállalat vagyonának 50% feletti részét gazdasági társaságokba vitte, úgy 2 éven belül a hagyományos formában maradt központnak is át kell társasággá alakulnia (így beléphet a Vagyonügynökség, s alkalmazni lehet a konszernjogi szabályokat is).
1989 őszén közzétették a versenytörvény tervezetét, amely szigorítja a tisztességtelen versenycselekmények, a kartellmegállapodások tilalmait, átfogó funkciókontrollt vezet be, erősebben szankcionálja a monopolhelyzetekkel való visszaéléseket, a konszernjogot pedig kiterjeszti valamennyi társasági formára, ill. szerződésekre, továbbá a közvetlen résztvevőkön kívül a közvetett résztvevőkre is. A versenytörvénynek az őszi parlament elé kerülésekor a már 1990 elejére létrehozni tervezett Gazdasági Versenyhivatal 1991. évi felállításáról is döntöttek.
Ezek a jogszabályok általában meghaladják a Nyugat-Európában szokásos versenyvédelmet, Magyarországon azonban mégis kevésnek bizonyulnak, hiszen a monopóliumok jó része már rég létrejött, mégpedig nem vállalati praktika, hanem a direkt szocialista tervgazdaság lényegéhez igazodó állami közhatalmi döntés eredményeként. Amit pedig a múltban közhatalmi úton egyesítettek, az ellen nagyon nehéz jövőre irányuló civilisztikai technikákkal küzdeni.
Miután a magyar lakosság, a nem állami vállalkozások tőkeszegények, és ezt különböző pénzügyi konstrukciókkal (hitel, kötvény, részvényvásárlásra jogosító bon) csak részben lehet pótolni, a magyar privatizációnál szükségképp előtérbe kerül a külföldi működőtőke-bevonás. Ezt közgazdaságilag-politikailag alátámasztja, hogy hitelfelvételi lehetőségeink igen korlátozottak, a nyugati világ erőteljesen szimpatizál a kelet-európai változásokkal, a nyugati tőkebefektetésekkel változtatni lehet a magyar gazdaság egyoldalú szovjet-KGST-orientáltságán, a vállalatokba történő befektetés javítja a hatékonyságot, élenjáró technikát, magasabb színvonalú menedzsertevékenységet honosíthat meg.
Ugyanakkor különösen a külfölditőke-befektetéseknél erősödik fel a „kiárusítás”, az „elkótyavetyélés” vádja. Ennek okai a vagyonértékelési problémákon túl lényegében a következők.
Az esetek jelentős részében az a látszat, hogy a külföldi „túl olcsón” vesz. Vállalataink régi neve egyesek szerint százmilliókat ér, de sajnos a külföldi ezt nem ismeri el, adott esetben a nevet nem is akarja átvenni. Emellett külföldiek betársulásánál a magyar fél az esetek nagy részében szükségképp gyengébb, s ez nemcsak akkor igaz, ha a vt vagy a vállalati igazgató tárgyal a külföldivel. A vállalatokat ugyanis a fenyegető tőkehiány, a csőd veszélye, a kormányzati szerveket pedig a belső államadósság, a költségvetés
összeomlásának réme készteti „rugalmas” magatartásra.
Ha egy ország megnyitja határait a külföldi tőke előtt, a nemzetközi gyakorlat szerint általában szinte szükségszerű, hogy először az ún. venture capital jelentkezik, tehát a nagy kockázattal rövid távon nagy haszonra törekvő befektetők. Csak ezt követően jelentkezik a tartós, de kisebb haszonra hosszú távon törekvő befektetőcsoport, amely erőteljesebben értékeli a befektetés stabilitását és biztonságát.
Magyarországnak aligha van más választása, mint nagy mennyiségű külföldi tőkét behozni: 1972-től 1990 tavaszáig mindössze kb. 500 millió dollárt fektettek be. Ha figyelembe vesszük, hogy Spanyolországban csak 1989-ben 15 milliárdot fektettek be, Magyarország „kiárusításának” vádja – a ténylegesen fennálló visszaéléseket, anomáliákat nem tagadva – objektíven megalapozatlan. Mivel az 1930-as években a magyar ipar kb. 30%-a külföldi részvételű társaságokhoz tartozott, az sem igaz, hogy a külföldi tulajdon ellentétes lenne a magyar tradíciókkal.
Az előzőekben felvázolt dilemmák is jelzik:
– rendkívül ellentétes érdekeket kell összehangolni, csak kompromisszumos megoldás lehetséges;
– nincs csak előnyökkel járó megoldás; bizonyos hátrányokat bármely döntés esetében el kell viselni;
– a jogi, politikai, erkölcsi, közgazdasági, pénzügyi, ill. a rövid és hosszú távú szempontok rendszeresen ütköznek egymással.
Cselekedni azonban kell: az állami tulajdont nem szabad úgy védeni, hogy ilyen mértékben fennmaradjon, hiszen akkor illúzió lesz a piacgazdaságra való áttérés. Az előprivatizációs törvény ugyan megszületett, de az 1990-re becsült 20 000 bolt közül mindössze 14-et értékesítettek. A beharangozott privatizációs hitel, egzisztenciaalapítási hitel, privatizációs kötvény még mindig nem funkcionál. Az út java még hátravan.
Sárközy Tamás
