A Szovjetunió vége
A Szovjetunió vége
1991. dec. 21-én megszűnt a világ utolsó birodalma, a Szovjetunió bukásával végleg megpecsételődött a kommunista ideológia sorsa.
„Elhagyta posztját a Nagy Romboló” – írta Gorbacsov távozásakor a Moszkovszkaja Pravda. Pedig a Szovjetunió első és egyben utolsó elnöke valójában aligha akart mást, mint létrehozni a hatékony szocialista Szovjetuniót. 1985. ápr.-ban hozzálátott, hogy eltávolítsa a hatékony gazdálkodás akadályait. 1991-re kiderült, hogy a legfőbb akadályok egyike maga a szocializmus, másika a Szovjetunió volt. És Gorbacsov is az eltávolítandó akadályok közé került, mint a központi hatalom fenntartásának híve. „Miközben végezni akart a totalitarizmussal, Gorbacsov a kommunizmust ölte meg. Az államot akarta eszközül felhasználni arra, hogy szabadságot osszon: felszámolta az államot. Miközben felülről akart demokráciát injekciózni a társadalomba, tönkretette azt – minthogy a társadalom egész szerkezete az autokráciára épült. Miközben fel akarta szabadítani a birodalmat annak régi határai között, lerombolta a határokat és a birodalmat is.” Így értékelte Gorbacsov munkásságát a Nyezaviszimaja Gazéta főszerkesztője, Vitalij Tretyakov, aki a Gorbacsovról írott legelső szovjet politikai portréban, 1989-ben a taktikázás, az ingadozás művészének nevezte az elnök-főtitkárt, aki úgy cikázik a reformerek és a konzervatívok között, hogy közben egy létező politikai centrum látszatát kelti, pedig a centrumban ő van egyedül.
1991. jan.-ban a Nobel-békedíjas szovjet elnök politikai sasszéi közben épp az erőszakszervezetek mellett, a birodalompárti konzervatívok oldalán állt. Jó évet zárt, a Népi Küldöttek Kongresszusa 1990. dec.-ben ismét újabb jogköröket szavazott meg neki és sikerült – igaz, csak többszöri szavazás után – átverekednie a képviselők ellenállásán a lenézett, jelentéktelen Janajev alelnökké választását is. Máig is kérdéses, hogy az elnök parancsára történt-e, mindenesetre ő próbálta utólag igazolni, hogy Vilniusban a KGB elitalakulata, az Alfa csoport jan. 13-án elfoglalta a Litván Rádió és Televízió épületét. Az akciónak 14 halottja és 164 sebesültje volt. A brutális támadásra más, a „kemény kéz” évadját jelző események közepette kerül sor, hiszen egybeesett a szűk látókörű Pavlov miniszterelnöki kinevezésével (jan. 14.), aki tevékenységét az 50 és 100 rubeles bankók elkobzásával, érvénytelenítésével kezdte. Petrakov és Satalin, Gorbacsov korábbi reformpárti gazdasági tanácsadói sietve lemondtak, az elnök pedig olyan „ukázt” adott ki, melynek értelmében a KGB külön engedély nélkül, akár házkutatással ellenőrizhette a vállalkozásokat, a nagyvárosok utcáira pedig katonai járőröket vezényelt (jan. 26.).
A konzervatív nyomás alatt cselekvő Gorbacsovot csapatostul hagyták el korábbi munkatársai, akiket az oroszországi parlament és kormány épületében, a később legendássá vált „Fehér Házban” Borisz Jelcin tárt karokkal fogadott. Jelcin, akit a peresztrojka Robin Hoodjából nem utolsósorban a tömegek Gorbacsovban való csalódása érlelt karizmatikus politikussá, ügyesen használta ki a köztársaságok elégedetlenségét is. Amikor a központ fokozta a Baltikumra gyakorolt nyomást, ő együttműködési megállapodásokat kötött az ottani köztársaságokkal. Amikor Gorbacsov elítélte Gamszahurdia akcióit Dél-Oszétiában, akkor Jelcin üzeneteket váltott a grúz politikussal.
Gorbacsov 1991 tavaszán könyvelhette el utolsó belpolitikai győzelmeit. Sikerült a Legfelsőbb Tanácsnál megszavaztatnia a Szövetségi Szerződés új tervezetét, amely szerint a központ kezében maradt volna a fegyveres erők, a külpolitika irányítása, a Kreml döntött volna a külkereskedelem ügyeiben, a költségvetésről, és megtarthatta volna a távközlést, az űrkutatást és az energetikát is. Márc. 17-én a 185 millió szovjet választópolgár 80%-a vett részt azon a népszavazáson, melynek során egy meglehetősen nyakatekert, csiki-csuki kérdésre kellett válaszolni a szövetség fenntartásáról. 76% igennel felelt, a népszavazás sikere azonban nem feledtethette a mélyülő válság nyilvánvaló jeleit.
Hat köztársaság területén (a Baltikumon kívül Grúziában, Moldavában és Örményországban) megtiltották a népszavazás megtartását, sőt a balti köztársaságokban már korábban másik referendumot tartottak, melyen a szavazók 90%-a függetlenségre voksolt. Márc. 1-jén sztrájkba léptek az ukrán bányászok, akikhez később csatlakoztak kazahsztáni, majd nyugat-ukrajnai társaik is. A Szövetségi Szerződés tervezetének publikálása után a Demokratikus Oroszország Mozgalom Moszkvában félmillió tiltakozó állampolgárt vitt az utcára, márc. végén már 300 ezer bányász sztrájkolt, a grúziai népszavazáson a leadott voksok 99%-a a függetlenséget pártolta.
A gazdasági nehézségek leküzdéséhez remélt nyugati segítség lehetett a háttere Gorbacsov és Jelcin sokak számára akkor váratlan novo-ogarjevói összeborulásának. Kilenc köztársaság vezetői jutottak megállapodásra az elnökkel arról, hogy együttműködnek a gazdaság kulcságazatainak működtetésében, a reformok folytatása, a további decentralizáció alapján (ápr. 23.). A szovjet és az orosz elnök ellentétei a tavasszal látszólag elcsitultak, mindketten tudták, hogy a várt nyugati segítségre csak együtt számíthatnak. A kulisszák mögött azonban folytatódott a kötélhúzás. Miközben Gorbacsov a máj. 1-jei felvonulás résztvevőinek integetett a Vörös téren, Jelcin Novokuznyeckben határozatot írt alá a még mindig sztrájkoló bányászokkal arról, hogy az energetikát orosz fennhatóság alá helyezik. A szovjet minisztertanács kényszeredetten megerősítette a megállapodást. Több Gorbacsov-Jelcin találkozót tartottak, ám nyilvános ígéreteiben az orosz elnök mindig továbbment, mint amiben szövetségesével-ellenlábasával megállapodott.
Folytatódik a nemzetek és nemzetiségek távolodásának folyamata. Máj. 26-án Grúziában köztársasági elnökké választják Gamszahurdiát, aki addig a parlament elnöke volt. Ezzel ő lett az első elnök a Szovjetunióban, akit a lakosság választott, hogy később a lakosság üldözze el diktátori politikájáért. Oroszország is elnökválasztásra készül, a tatár parlament viszont úgy dönt, hogy az autonóm köztársaság nem választ orosz elnököt, a Szövetségi Szerződés független résztvevői akarnak lenni. A csecsen népi kongresszus szintén az Orosz Föderáció területén kiáltja ki a Nahicsicsi Csecsen Köztársaságot. Jún. 12-én Jelcin fölényesen győz az oroszországi elnökválasztáson. 57,3%-ot szerez, míg Rizskov, volt szovjet miniszterelnök csak 16,8%-ot kap és a liberális-demokrata – a se nem liberális, se nem demokrata, inkább fasisztoid párt elnöke – Zsirinovszkij a voksok 7,9%-át gyűjti be.
Gorbacsov továbbra is ragaszkodott pártfőtitkári tisztéhez, nem tudott megbirkózni a dilemmával, amely abból következett, hogy a gazdaság állapota reformokért kiáltott, ám a reformok erősítéséhez feltétlenül le kellett bontani a korábbi struktúrát. A rendszer lebontása ugyanakkor óhatatlanul további gazdasági romlást kellett eredményezzen, ami robbanásveszélyes feszültségeket szabadíthatott fel. Lassan viszont előkészítette a terepet a pártból való visszavonulásra. Aligha véletlen, hogy korábbi legközelebbi szövetségesei hirdették meg (köztük Sevardnadze és Jakovlev), hogy új pártot alapítanak Mozgalom a Demokratikus Reformokért elnevezéssel (júl. 1.).
Júl. közepén a szovjet elnököt meghívták Londonba a vezető tőkés hatalmak csúcstalálkozójára, ám a Nagy Alku álma szertefoszlott. Gorbacsov vállonveregetésen kívül semmit sem kapott, üres kézzel, megalázottan kellett hazatérnie és a vereség súlyát nem csökkentette az sem, hogy Bush elnökkel megállapodott a hadászati fegyverzeteket csökkentő START-szerződés aláírásáról. A hazai héják szemében ez újabb engedmény volt, hiszen a Szovjetunió rakétáinak 35%-áról mondott le, cserében az amerikai arzenál 25%-áért. London után mindenki levehette a korábbi álarcot, megkezdődött az erők gyors polarizációja, amely egyenes úton vezetett az aug.-i operettpuccshoz, majd ahhoz a másik hatalomátvételhez, amely az elnököt úgy fosztotta meg hatalmától, hogy a birodalmat vette ki alóla.
Máig sem tisztázódott, hogy mi játszódott le a háttérben az aug.-i furcsa puccs idején. Már a kezdeteknél furcsa jelek: Alekszander Jakovlev, Gorbacsov valaha volt jobbkeze puccsveszélyre figyelmeztetett, amikor aug. 16-án kilépett az SZKP-ból. Mint később kitudódott, az amerikai elnök telefonon közölte Gorbacsovval, hogy értesülései szerint puccs készül ellene. Alig hihető tehát, hogy Gorbacsovot váratlanul érték a történtek. Sokkal valószínűbb, hogy egy későbbi, veszélyesebb jobboldali fordulatot akart megelőzni azzal, hogy az elnök-főtitkár tehetségtelen és népszerűtlen környezetét az eleve elvetélt hatalomátvételt színjátékba sodorta. A színjáték díszletei és felvonásai ismertek. Aug. 18-án délután Gorbacsov krími nyaralójába hívatlan vendégek érkeznek. Az elnök tisztázni akarja, ki küldte őket, ám mind az 5 telefonvonala süket. Rögtön érti, mi történt. Látogatói ultimátumot intéznek hozzá: vagy kihirdeti a rendkívüli állapotot és lemond a Szövetségi Szerződés aug. 20-ára tervezett aláírásáról, vagy átadja a hatalmat alelnökének. Gorbacsov egyikre sem hajlandó. A puccsisták szárazon és vízen elvágják a világtól, gyakorlatilag házi őrizetbe helyezik. Másnap reggel a rádió szimfonikus zenét játszik és bejelenti, hogy Gorbacsov egészségi állapota miatt nem képes elnöki feladatainak eleget tenni, ezért tisztét Janajev veszi át. A Rendkívüli Állapotot Felügyelő Állami Bizottság nyilatkozata ugyanakkor kevésbé szemérmes. Megállapítja, hogy Gorbacsov politikája kudarcot vallott, hogy az ország irányíthatatlanná vált: véget kell vetni a zavaros időknek. Moszkva utcáit tankok lepik el. Még nem tudni, hogy a katonák sem élelmiszert, sem pontos feladatot nem kaptak, turistatérképekkel tájékozódnak.
Jelcin reakciós államcsínynek minősíti a hatalomátvételt és bejelenti, hogy átvette az ellenőrzést az Orosz Föderáció területe felett. A puccsisták rendkívüli állapotot hirdetnek a Szovjetunió teljes területén, valamint megígérik, hogy csökkentik az árakat, javítják az egészségügyi ellátást, az oktatást, 1 hónap alatt lakást adnak mindenkinek, azaz, ha támogatják őket, megoldanak mindent, amit a szovjet hatalomnak 73 év alatt nem sikerült.
Moszkvaiak gyülekeznek a „Fehér Ház” körül, megkezdik a barikádok építését. Az orosz elnök törvényen kívül helyezi a Rendkívüli Állapotot Felügyelő Állami Bizottságot, saját parancsnoksága alá vonja a köztársaság fegyveres erőit. A puccsisták bűnlajstroma tulajdonképpen igen szerény. A puccs és forradalom 3 halottja közül az egyiket a toronytetővel fejbevágták, amikor be akart mászni egy harckocsiba, a másik kettőt ugyanez a páncélos ütötte el, amikor figyelőréseit kívülről eltakarták. Aug. 20-án és 21-én állandósul a gyülekezés az Orosz Föderáció Parlamentjének épületénél. Jelcin egyre radikálisabb határozatokat hoz. Felszólítja az igazságügyi hatóságokat a puccsisták letartóztatására, az összes fegyveres erő parancsnokának nyilvánítja magát, miközben Ukrajna és Kazahsztán siet saját területén érvénytelennek nyilvánítani a puccsisták és Jelcin határozatait is.
Aug. 21-én a puccskísérlet, vagy ami volt – összeomlott. A junta tagjai Gorbacsovhoz siettek bocsánatot kérni, az elnök azonban nem őket fogadta, hanem az oroszországiak küldöttségét. Az elnök aug. 22-ének éjjelén visszaérkezett Moszkvába, megkezdődött a rend helyreállítása, a puccsisták letartóztatása.
A furcsa puccs után, furcsa forradalomban, az események már egyébként sem Gorbacsov forgatókönyve szerint alakultak. Az elnök sajtótájékoztatóján még az SZKP megőrzését és a központi irányítás fenntartását helyezte kilátásba. Minden másképpen alakult azonban azok után, hogy megalázó magyarázkodásra kényszerült az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Tanácsa előtt, ahol Jelcin az elnököt sarokba szorítva a szeme láttára írt alá olyan Oroszországot erősítő rendeleteket, melyeket Gorbacsov korábban elfogadhatatlannak nyilvánított.
Az orosz elnök és az orosz állam korábban látszólag az alkotmány védelmében lépett föl. A puccs utáni napokban azonban nyilvánvalóan alkotmányellenes döntések sorjáztak, minden esetben a meggyengült szovjet elnök – fogcsikorgató – támogatásával. Jelcin önkinevezése az oroszországi fegyveres erők élére, az SZKP betiltása, lapok feloszlatása valójában egyetlen célt szolgált: a szovjet pártállam szétzúzását. Az erőtlen ál-hatalomátvétel után megtörtént a valódi is: az orosz állam kezdett diktálni a Kremlnek, amíg egyáltalán létezni hagyta a központi apparátust. Az ősz és tél folyamán – nyilván Jelcin hallgatólagos támogatásával – az összes köztársaság függetlennek nyilvánította magát, az egy Orosz Föderáción kívül, amelynek nem volt már szüksége erre a formális aktusra.
Gorbacsov alighanem sejtette már az események végkifejletét, mégis folytatta egyre kilátástalanabb tárgyalásait egy, a központnak egyre kevesebb jogot adó Szövetségi Szerződésről. Dec. 1-jén Ukrajna népszavazáson döntötte el, hogy kilép a Szovjetunió kötelékéből. Ez után már csak kegyelemdöfésnek számított, hogy Jelcin Kravcsuk ukrán és Suskevics belorusz államfővel egy Breszt közelében lévő kormányrezidencián dec. 8-án bejelentette a Független Államok Közösségének megalapítását. A hírt Jelcin előbb telefonálta meg Bushnak, mint ahogy azt Suskevics Gorbacsovval közölte. Két hét sem kellett hozzá, hogy 11 köztársaság képviselői Alma-Atában bejelentsék: a Független Államok Közösségébe a balti köztársaságokon és Grúzián kívül minden volt szovjet köztársaság belépett. 1991. dec. 21-én a Szovjetunió megszűnt létezni.
A FÁK, az apparátus és döntési mechanizmus nélküli, sőt igazából nevesincs államalakulat aligha lesz hosszú életű. Ezt bizonyította az év utolsó előtti napján megtartott minszki találkozó is, amely látványos kudarcot hozott: Ukrajna minden fontos határozatot megtorpedózott. Kravcsuk kijelentette, hogy a rubelövezet fikció, s az újságok címlapját a Fekete-tengeri Flotta körüli nézeteltérések foglalták le.
Bush amerikai elnök a nyugati értékek diadalaként értékelte a FÁK megalapítását. Alighanem keserű tapasztalatokba és a Marshall-segélynél nagyobb összegű dollármilliárdokba kerül majd a felismerés Oroszország sajátosságairól. Az SZKP betiltása semmiképpen sem jelenti azt, hogy a volt szovjet társadalomban többpártrendszer alakult volna ki. Oroszországban újabb teljhatalmú állam jelent meg, melynek akcióit nem ellenőrzi a társadalom. Ismét csak felülről kezdeményezett reformok következnek, márpedig az individualizmust, a vállalkozói szemléletet, a civil kurázsit nem lehet parancsra bevezetni. Az új orosz állam kudarcának visszajelzése éhséglázadások sorozata lehet, a kemény kéz iránti igény egy nyíltan autokrata vagy fasisztoid hatalmat hívhat maga fölé.
Jelcin képesnek bizonyult arra, hogy a központi szovjet struktúrákat kiiktatva új nemzetközösség létrejöttét deklarálja. Kérdés viszont, hogy a törvényszerűen bekövetkező súrlódások és konfliktusok rendezésének milyen eszközei állnak majd rendelkezésre a nyers katonai erőn kívül. Oroszország legalább a nyilatkozatok szintjén a demokrácia alapelveit állította a bukott kommunista ideológia helyére. A köztársaságok régi elitjeinek erre nem volt szüksége. A nemzeti eszme, az állami függetlenség jelszava elégnek bizonyult ahhoz, hogy a régi emberek új mezben maguk mögé állítsák a hatalmuk megtartásához elegendő nagyságú tömeget. A köztársaságok többségében a régi bürokrácia, a régi elnyomó trükköket alkalmazva él tovább. A Sztálin által megrajzolt hevenyészett határok között élő nemzetiségek összeütközése elkerülhetetlen. Karabah ismét kinyilvánította függetlenségét, ám az ott élő örmények lemészárlását az immár független Azerbajdzsán egyszerűen belügyének nyilváníthatja. Ki és milyen eszközökkel rendezheti Jereván és Baku konfliktusát? Oroszország nem jelenhet meg új központként, nem veheti ismét magára a térség csendőrének zubbonyát. Vagy mégis?
Az irdatlan tehetetlen tömeg, ami a Szovjetunió után maradt, saját erejéből nem képes arra, hogy talpra álljon. Ha a világ el akarja kerülni a menekültek áradatát, a környezeti katasztrófákat, tömegpusztító fegyverek bevetését a volt birodalom területén, nem lesz más választása, mint hogy részt vállaljon a csődtömeg felszámolásában.
Barát József
