Fejlődés 1989 óta:
Fejlődés 1989 óta:
a FÁK államain belüli instabilitás miatt fennmaradt a veszélyeztetettség. A NATO reakciója: először a haderő csökkentése néhány tagállamban, ill. (főként amerkai) csapatok áthelyezése Németországból az anyaországba, a reagálási képesség szembeötlő korlátozódása. Ezután az európai haderők átcsoportosítása/újrabetagozása a fő védelmi erőkbe (MDF) 16 hadosztállyal. Gyorsreagálású kötelék (ARRF) mintegy 100 ezer emberrel, csapaterősítések (AF) kívülről (az USA-ból stb.), valamint egy Eurohadtest étrehozása Strasbourgban (belga, német, spanyol és francia egységekkel). 1996. június 3-án a 16 NATO-állam külügyminisztere határozatban elfogadta a Combined Joint Task Forces (CJTF) koncepcióját, miszerint a NATO-n belül erősíteni kell „az európai védelmi identitást”. A CJTF-ek – szövetséges haderő-kommandók, vagyis többnemzetiségű (“combined”), a feladat természete szerint speciálisan összeállított egységek („Task Forces”), különböző, a közös bevetésre koordinált fegyvernemekből „joint”) – képessé kell hogy tegyék az európai szövetségeseket arra, hogy az USA közreműködése nélkül, a WEU irányítása alatt bevetéseket hajtsanak végre, és konfliktushelyzetben vagy békeműveletben a szövetség anyagi forrásait és logisztikáját saját maguk használják.
Békebiztosítás ENSZ-kereteken belül: az Észak-atlanti Tanács (NAC) 1992. december 17-én kinyilvánította készségét arra, hogy békefenntartó műveleteket támogasson az ENSZ fennhatósága alatt. Az out-of-area bevetések előfeltétele az ENSZ Biztonsági Tanácsától nyert felhatalmazás. Ezzel a NAC szembehelyezkedik azzal a felfogással, hogy a NATO-szerződés csak a 6. cikkben definiált joghatósági területre nézve alapozza meg az önvédelem lehetőségét. Sokkal inkább az érvényes, hogy azokat a perifériákon jelentkező konfliktusokat, amelyek potenciálisan átterjedhetnek a tagállamokra, eleve elfojtsák: a volt Jugoszláviában vett részt először a NATO ilyen ENSZ-műveletben, 1994 februárja óta a légierő harci bevetésével is, az ENSZ-szankciók érvényesítése érdekében. 1995. december 5-én az Észak-atlanti Tanács jóváhagyta a bosznia-hercegovinai bevetés tervét, amely az Implementation Force (IFOR) mintegy 60 ezer katonájának odaküldését irányozta elő. Ebben 30 nemzet vett részt, köztük olyan államok is, amelyek nem tartoznak a NATO-hoz. Az USA alkotta 20 ezer emberrel a legnagyobb kontingenst, Oroszország 1600 embert küldött 1995. december 15-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazta a NATO-t, hogy az IFOR-bevetéssel a daytoni, illetve a párizsi békemegállapodás (1995. nov-dec.) megvalósítását minden szükséges eszközzel – szükség esetn erő alkalmazásával – vigye keresztül. Az IFOR, amelynek megbízatása 1996. december 20-ig tartott, NATO-parancsnokság alatt állt, amerkai tábornok volt a parancsnoka, és az UNPROFOR (“kéksisakosok”) helyét vette át Bosznia-Hercegovinában. Felügyelte a tűzszünet betartását és a csapatszétválasztást, támadás esetén megvédhette magát. 1995. december 20-án az UNPROFOR-egységek Bosznia-Hercegovinában hivatalosan átadták a NATO-nak az utasításadási jogot. A 20 ezer korábbi UNPROFOR-katona nagy része az IFOR-ba integrálódott.
