Párhuzamos történet IV.
Párhuzamos történet IV.
Szembenállás és együttműködés a leszerelésben – Amerikai-szovjet mérvadó szerep – Globális fegyverzet- és fegyverkezés-korlátozási megállapodások – Amerikai-szovjet (orosz) atomleszerelési szerződések – Moszkva és Washington a “véletlen háború” ellen – A hagyományos fegyverzet és fegyveres erők csökkentése Európában – Ellenőrzött katonai tevékenység békeidőben – Négy atomfegyvermentes övezet
Hadigazdasági optimalizálással felér az a mód, ahogy az Egyesült Államok és a Szovjetnió, a NATO és a Varsói Szerződés Szervezete négy és fél, illetve három és fél évtizeden keresztül alkalmazta a szembenállás eszköztárában a diplomáciai és katonapolitikai, a gazdasági és ideológiai eszközöket, a fegyverkezést és a fegyverkezésre kényszerítést, de a fegyverzetellenőrzésben, a leszerelési és fegyverzetkorlátozási alkudozásban rejlő lehetőségeket is.
A fegyverzetcsökkentésben mindkét tábor korán megtalálta az egyoldalú katonai előny- és fölényszerzés útjait ugyanúgy, mint a katonai ráfordításokkal való takarékoskodás ártatlannak tűnő eszközeit. Egyaránt hivatkoztak arra, hogy a leszerelés az államok alapvető nemzeti és nemzetközi érdekeit szolgálja, hogy a nemzetközi erőviszonyok befolyásolásának legtetszetősebb formája. Amit Washingtonban mondtak, hogy tudniillik “a Szovjetunió vasöklöt rejt a békés javaslatok bársonykesztyűje alatt”, az az ellenkező irányban éppen úgy érvényes volt. Az is előfordult persze, hogy a felek némelyike “a tárgyalásokra is fegyverkezett”, vagy hogy a hangoztatott együttműködési szándék nem mindig volt a legtisztességesebb.
Tény, hogy négy évtizeddel ezelőtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok terjesztett elő – részben közös – javaslatot az általános és teljes leszerelésre, s hogy alapvetően kelet-nyugati együttműködésnek köszönhetően az emberiség ma már három tucat fegyverzetszabályozási, fegyverzetcsökkentési, leszerelési megállapodással büszkélkedhet, hogy két- és többoldalú politikai kötelezettség-vállalások segítik az államok közötti bizalom és biztonság erősödését, végül, hogy a leszerelési tárgyalófórumok napirendje ma is túltelített.
A leszerelés ügyét a Hitler-ellenes koalíció vezető hatalmai már a második világháború alatt felkarolták. Az 1941. augusztus 14-én közzétett Atlanti Charta már gykaorlati rendszabályokat szorgalmazott, amelyek a fegyverkezés nyomasztó terhein enyhítenének. A Szovjetunió egyetértett az Atlanti Charta alapelveivel, s jelezte, hogy miközben radikális megoldásra törekszik a háborúban, harcol az egyetemes leszerelésért.
Az 1943. október 30-i moszkvai amerikai-szovjet-brit külügyminiszteri találkozón a három állam együttműködést fogadott “a fegyverkezés szabályozására vonatkozó megvalósítható, átfogó megállapodás elérése céljából”.
Míg az ENSZ 1945-ös Alapokmánya elmulasztotta követelni a tömegpusztító fegyverek, egyebek között az atomfegyver betiltását és megsemmisítését, a világszervezet testületei a vezető katonai hatalmak kezdeményezésére számtalan leszerelési kezdeményezést tárgyaltak. Az Atomenergia Bizottság 1946. június 14-i ülésén javasolta Bernard Baruch, az Egyesült Államok képviselője egy olyan nemzetközi szerv létrehozását, amely az atomenergia felhasználását ellenőrizte volna. Ugyanebben a bizottságban élt ellenjavaslataival a szovjet küldött, Andrej Gromiko.
Az ENSZ-Közgyűlés által 1952-ben életre hívott Leszerelési Bizottság a tényleges munka végzésére öttagú albizottságot alakított, amelyben négy NATO-állam – az Egyesült Államok, Franciaország, Kanada és Nagy-Britannia – és a Szovjetnió vett részt. 1958-ban az atomrobbantások észlelésének módszereiről és a meglepetésszerű támadás megelőzéséről már olyan testületek tárgyaltak, amelyekben a NATO és a Varsói Szerződés Szervezete paritásos alapon, 4-4, illetve 5-5 tagállamát képviseltette. Hasonlóan paritásos felépítésű volt az 1959-ben létrehozott tízhatalmi leszerelési bizottság, amelynek munkájába azután 1961-ben nyolc el nem kötelezett országot is bevontak. Egyszerre történt 1974-ben az NDK és az NSZK bevonása, de bármilyen bővítés következett is, megmaradt a Genfben működő egyetlen állandó leszerelési tárgyalószervben az amerikai-szovjet társelnöki intézmény még majdnem negyed századon keresztül.
1969-ben előzetes konzultációk, majd 1970-ben érdemi tárgyalások kezdődtek a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.
Európa 1973-ban kapott önálló leszerelési-haderőcsökkentési tárgyalófórumot, amikor Bécsben tárgyalások indultak konzultációs jelleggel a közép-európai fegyveres erők és fegyverzet kölcsönös csökkentéséről. Itt helyet kapott a Varsói Szerződés Szervezetének mind a hét akkori tagállama és 12 NATO-ország. Tömbközi tárgyalásként indult Bécsben 1989. március 9-én az európai hagyományos fegyverzet korlátozásának folyamata, amelyben a NATO 16 tagállama egyezkedett a Varsói Szerződés 7 tagállamával, de még az 1990. november 26-án az ugyancsak az osztrák fővárosban munkához látott tárgyalófórum is, amely a katonai létszámszinteket volt hivatva megállapítani Európában.
Vitathatatlanul meghatározó szerepet játszott az Egyesült Államok és a Szovjetunió nemcsak a SALT-START tárgyalásokban, de a közép-hatótávolságú és hadműveleti-harcászati atomeszközök felszámolásáról szóló megegyezésben is. Hasonló módon amerikai-szovjet irányítás és egyeztetés nélkül aligha jöttek volna létre azok a bizalom- és biztonságépítő megállapodások, amelyek 1975-től kezdve elsősorban az európai politikai és katonai enyhülést segítették, de modellként szolgáltak a világ más térségei számára is.
Regionális értelemben természetesen a Varsói Szerződés Szervezetének és a Szovjetuniónak a megszűnése után is érvényesek maradtak a fegyverzetkorlátozási és leszerelési megállapodások a szövetség egykori tagállamaira, illetve különböző mértékben a szovjet utódállamokra is, amelyek a bizalom- és biztonságerősítő intézkedésekből is kiveszik részüket.
Áttekintésünk csoportosítva ismerteti a második világháború utáni leszerelési, fegyverzetkorlátozási, bizalomerősítő nemzetközi megállapodásokat, elsősorban azokat, amelyeknek meghatározó részesei voltak az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a NATO és a VSZSZ tagállamai – némi kitekintéssel az 1990-1991 utáni helyzetre.
