A) Nukleáris vetület
A) Nukleáris vetület
„Küszöbszerződések”
Az Egyesült Államok és a Szovjetnió 1974. július 3-án szerződést kötött a földalatti atomfegyver-kísérletek kétoldalú korlátozásáról. A felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy 1976. március 31-től betiltanak, megakadályoznak és nem végeznek 150 kilotonnánál nagyobb hatóerejű földalatti atomfegyver-kísérletet sehol a joghatóságuk alatt álló területen. A felek az ellenőrzést nemzeti technikai eszközökre bízták azzal a kikötéssel, hogy nem zavarják egymás ilyen eszközeit.
Az 1974-es szerződés nem terjedt ki a felek békés céokból végzett földalatti atomrobbantásaira. Ezekről az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1976. május 28-án kötött korlátozási szerződést, amely elvileg már a helyszíni ellenőrzésre is lehetőséget nyitott.
Mivel az Egyesült Államok az 1974-es szerződés ellenőrzési rendelkezéseit nem tartotta kielégítőnek, a „küszöbszerződések” ratifikálása és hatályba lépése másfél évtizeden át váratott magára. Miután kidolgoztak és elfogadtak egy ellenőrzési jegyzőkönyvet, amely hidrodinamikai, szeizmikus ellenőrzési technikák és helyszíni ellenőrzés kombinációjára épült, a ratifikálások megtörténtek és a két szerződés 1990. december 11-én hatályba lépett. A „teljes atomcsend” megvalósulása természetesen túlhaladottá tette az amerikai-szovjet „küszöbszerződéseket”.
Richard Nixon, az Egyesült Államok elnöke és Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára 1972. május 26-án Moszkvában aláírta a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról szóló kétoldalú SALT-I megállapodásokat: egy amerikai-szovjet szerződést a rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról, valamint egy ideiglenes egyezményt a hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozását célzó néhány intézkedésről.
A szerződés kimondta, hogy a hadászati védelmi fegyverrendszerek korlátozása keretében a felek két-két ellenrakéta-rendszert építhetnek ki, illetve működtethetnek, egyet fővárosuk körül, egyet pedig interkontinentális ballisztikus rakétáik indítósilói térségében. Mindkettő 150 km sugarú körben helyezkedhet el, legfeljebb 100-100 ellenrakéta indítóállással és azokban összesen 100-100 ellenrakétával.
A szerződés megtiltotta olyan rakétavédelmi rendszerek vagy azok összetevőinek létrehozását, kipróbálását és szolgálatba állítását, amelyek tengerről, a levegőből, vagy a kozmikus térségből működnének, illetve amelyek helyváltoztató szárazföldi indítóállással rendelkeznének. Nem lehetnek olyan indítóállások, amelyek egyszerre több ellenrakéta indítására alkalmasak, vagy amelyek automatikusan, félautomatikusan vagy más módszerrel újratölthetők.
Az engedélyezetteken kívül eső rendszereket és azok elemeit a lehető legrövidebb idő alatt meg kellett semmisíteni vagy le kellett szerelni. A szerződő felek kötelezték magukat arra, hogy nem adnak át más államoknak, nem telepítenek saját területükön kívül rakétavédelmi rendszereket.
A korlátlan időtartamra szóló 1972-es szerződés a ratifikációs okmányok kicserélésével még ugyanez év október 3-án hatályba lépett.
Az amerikai elnök és a szovjet pártfőtitkár 1974. július 3-án ugyancsak Moszkvában aláírt egy jegyzőkönyvet, amelynek értelmében a rakétavédelmi rendszerek telepítésére megjelölt két-két térség közül csak egyet-egyet használnak.
A hadászati támadó fegyverrendszereket korlátozó 1972-es amerikai– szovjet egyezmény, amelyet öt évre kötöttek, előírta, hogy a felek 1972. július 1. után nem kezdenek hozzá szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakéták újabb helyhezkötött indítóállásainak építéséhez, nem növelik a ballisztikus rakétákkal felszerelt korszerű tengeralattjáróik számát, az azokon levő indítóállások számát.
Az ideiglenes egyezmény pótjegyzőkönyve úgy rendelkezett, hogy amíg az egyezmény hatályban marad, az Egyesült Államoknak maximum 44, a Szovjetuniónak maximum 62 ballisztikus rakétákkal felszerelt, korszerű tengeralattjárója lehet, ezeken nem több, mint 710, illetve 950 ballisztikus rakéta indítására szolgáló berendezéssel.
Az ideiglenes egyemény a szerződéssel azonos időpontban lépett hatályba.
